13. Forgatókönyvek
- Valahol igen. Az egész ügyben ez volt a legzavarosabb, hogy mindent úgy rendezett el, mint aki öngyilkosságot követett el, rengeteg ilyen nyomot hagyott, de az elkövetés módja idegenkezűségre utalt. Volt búcsúlevél, lelki motívuma az öngyilkosságnak, sőt, ami szinte szemtelenségnek hangzik, de még a gyilkos fegyvert is ő maga vásárolta meg és a számlát is hátrahagyta a rendőröknek… Azt hiszem, arra számított, hogy a nyomozást ennyi nyilvánvaló nyom után feladják, mert nem találnak benne logikát.
- És végül hogyan jutottál arra a következtetésre, hogy én voltam?
- Nem volt könnyű. Először Ainára gondoltam. Amikor meghallotta a halálhírt megrendült, de ez lehetett volna a lelkiismeretfurdalás jele is. Végül is, ő volt Seraf legjobb barátja, nem véletlen, hogy még a búcsúlevelét is rábízta, lehet, hogy Aina annyira vakon szerette, hogy még ezt a szívességet is megtette volna neki, hogy megszabadítsa a szenvedéseitől. Végül is látta, hogy Serafnak nincs kiútja abból a világból, amibe belekényszerült, illetve, amit megteremtett magának.
- Akkor miért nem lehetett ő?
- Egyszerű. Az elkövetés módja. Ha csak segíteni akart volna neki, akkor mérget ad be neki, átvágja a torkát, vagy valami hasonló kíméletes és gyors módon végez vele.
- És ha a gyilkosság módja valami szakrális szertartás része volt?
- Nagyon jó gondolat. De ilyen módon megölni valakit vagy nagy fizikai erőt, vagy olyan gyűlöletet tételez fel, amire Aina sem fizikailag, sem lelkileg nem képes.
- Akkor kinek lehetett volna akkora oka a gyűlöletre, hogy ekkora erőt tudjon kifejteni?
- A következő gyanúsítottam Matra volt. A többiek csupa olyan dolgot vesztettek el, ami elmúlt, amit, ha racionálisan gondolkoznak vagy pótolni lehet, vagy túl lehet lépni. Matra szenvedése azonban nem ilyen volt: az ő gyereke fogyatékkal élő volt. Lehetséges, hogy ahogy nap, mint nap ránézett, egyre csak gyülemlett benne a fájdalom, a keserűség, s végül elég volt egy kis lökés Seraftól, hogy kitörjön a gyűlölet és végezzen vele?
Ráadásul, amikor találkoztam vele, rendkívül furcsán viselkedett. Úgy tett, mint aki teljesen elégedett az élettel és örül a gyerekének, annak ellenére, hogy ilyen lett. Az emberismeretem azt súgta, hogy itt valami bűzlik, de nagyon.
- Akkor miért nem ő?
- Néha az embernek felül kell vizsgálnia a világnézetét. Pár percig egyedül maradtam a gyerekkel és akkor én is megszerettem. Azt hiszem, az történt, hogy azt, amibe egy normál ember beleőrült vagy belekeseredett volna, úgy élte túl, hogy képes volt megszeretni ezt a mások számára értéktelen életet. És megtalálta benne a boldogságot és az a gyerek, annak ellenére, hogy nem tud se beszélni, se mozogni, viszonozni tudta a szeretetet.
- Az a gyogyós?
- Igen. Szóval Matra is lekerült a listámról.
- És ki lett a következő gyanúsított?
- Maga, Negra.
- Miért is?
- Magában meg volt a gyűlölet. Meg volt az intelligencia is. És volt oka a gyűlöletre. És mellékesen elárulta magát egy mondattal.
- Micsoda?
- Emlékszik, amikor találkoztunk, azt mondta nekem: „Le is vágtam volna azonnal a karját. Bocsánat, ezt csak úgy mondtam, nem gondoltam bele”?
- És ezzel mi a baj?
- Honnan tudta, hogy levágták a karjait?
- Olvastam az újságban. – És ebben a pillanatban tudtam, hogy hazudott, és valóban ő a gyilkos.
- Nehezen. Én írtam a cikket, abban nem volt szó a karjairól. Csak az arcáról és a kiherélésről. De ez mellékes bizonyíték volt, a legfontosabb az indíték, hogy volt oka gyűlölni Serafot.
- Nekem? Nem én voltam a szűzies kis, lerobbant barátnője! Szánalmasak voltak együtt, azzal az aszott kis csajjal. Szegénynek csak az jutott, hiába próbálkozott másnál…
Elmosolyodtam. Negra valóban tökéletes játékos volt.
- A jó öreg féltékenység… ezzel csak két hiba van. Az egyik, hogy túlzottan sablonos megoldás, túl általános, ezzel nem lehetne leszűkíteni a kört. A másik: túljátszotta a féltékeny, sértett nő szerepét… ha valóban ez lett volna az indok, akkor nagyon rossz színésznő lenne. Ez már első alkalommal is feltűnt. Éreztem, hogy félre akar vezetni, hogy ne jöjjek rá a valódi indítékra.
- És az mi lett volna? Persze, csak ha komolyan vesszük ezt az egész fantazmagóriát.
- A féltékenység.
- De hát pont most mondta, hogy az nem…
- Nem a kicsinyes női hiúság. Hanem valami sokkal nagyobb és mélyebb: a hatalomra, a tehetségre. Ez a féltékenység sokkal mélyebb, mint a szerelmi sértődöttség. Féltékeny volt arra, ahogy Seraf az emberekkel bánni tudott. Maga ismerte a legjobban, jobban megértette, mint a barátai, minden lépését követte. De Seraf mindenkinek megadta az álmai teljesülését, kivéve magának: mert maga a hatalmat akarta… Ha ő volt a lelkek Mozartja, maga volt Salleri mellette… az egyetlen, aki rajta kívül megértette a nagyságát. Talán még ő maga is kételkedett abban, hogy valóban angyal, néha győzedelmeskedett benne az úgymond józan ész, de maga kitartott mellette. A gyűlölete erősítette meg Serafot az elhivatottságában.
Tökéletes alany arra, hogy Seraf rávegye, hogy megölje őt…
- Egyet elfelejt: én nem tudnék embert ölni, Még az erőm is hiányzik hozzá.
- Pont erre volt jó a hipnózis. Seraf képes volt erre.
- De, ez már közhelyes, a hipnózisban is csak azt teszi meg az ember, amit ébren is elkövetne.
- Pont ezért kellett maga: mert Serafon kívül csak maga hitte azt, hogy ő egy angyal, nem ember… Így úgy érezték, mind a ketten, hogy ez nem gyilkosság, inkább csak a csomagolásból bontják ki a lelket… Erre senki más sem lett volna képes. Összeállt a kép. Bár bevallom, hogy egy kicsit elbizonytalanodtam…
- Mivel?
- Hogy maga intelligensebb annál, mintsem saját kézzel végezze el ezt a munkát. Túlságosan gyáva ahhoz, hogy vállaljon egy ilyen tettet, inkább tanult Seraftól: ahogy ő használta magát eszközül, ön is megpróbálkozott ezzel. És a férjét próbálta meg féltékennyé tenni, hogy ő végezze el a piszkos munkát.
De itt elkövetett két hibát.
- Mi lett volna az?
- Az első, hogy túlzottan nyíltan gyanúsította előttem a férjét. Emlékszik, azt mondta nekem: „Van egy szerető férjem, aki bármit megtenne értem”…? Akkor meg voltam győződve arról, hogy ő fizikai értelemben a gyilkos. Ráadásul feltűnően igyekezett, hogy ne találkozzam vele. De túlzottan gyanús volt, hogy úgy küldött el, hogy úgymond a férjébe botoljak, aztán látványosan leszidta, úgy, hogy még az ajtóból is halljam… Hogy lássam, hogy valóban csak egy báb a kezében.
- És mi lett volna a másik hiba?
- A másik, hogy a férje képtelen lett volna ilyen tettre. Az olyan nők, mint maga mindig elkövetnek egy hibát a párválasztásban: mindig olyan férfit keresnek, akit uralni tudnak, akit be tudnak törni, és amikor már szemernyi önállóság sem marad benne, semmi akarat, akkor rájönnek, hogy a világ legunalmasabb emberével kell élniük. Valószínűleg megpróbálta rávenni, de nem sikerült. Nem merte közvetlenül utasítani, hanem csak női fondorlattal, gondolom, valami féltékenységi kártyával rávenni, hogy azt higgye, hogy az ő ötlete volt a gyilkosság, de nem volt benne mersz, hogy megtegye… Jól gondolom?
- Majdnem… féltékennyé tettem, elhitettem vele, ha most az egyszer féltékeny lesz, ha egyszer kiáll értem, bosszút áll, férfinak tekintem… bejött. Illetve elment Serafhoz olyan dühösen, hogy abból még gyilkosság is lehetett volna. De annak a kóklernek elég volt ránéznie, pár szót szólnia és rögtön elolvadt. Tényleg nincs benne semmi férfiasság. Akkor jöttem rá, hogy nekem kell lépnem. Illetve már nem tudom, hogy valóban az én gondolatom volt-e…
14. Az utolsó órák
- Most fel fog adni? – kérdezte. Magamban elmosolyodtam, ha tudná… De még be kell fejeznünk.
- Meg akarom ismerni a maga változatát is. Mert eddig ez csak egy mese… Most tudni akarom a hiányzó részeket is.
- Akkor elmondom.
Gyerekkorunk óta ismertük egymást, még az általános iskolában voltunk osztálytársak. Furcsa, magának való gyerek volt, soha semmit sem mesélt az otthoni dolgokról, soha senkit sem hívott el magukhoz, soha senkihez sem ment el. De ha valakinek bármi baja volt, mindig ott volt mellette és segített neki. Furcsamódon még sem akart vele senki sem barátkozni, naponta megalázták és kicsúfolták. Senki sem tud olyan kegyetlen lenni, mint a gyerekek, ha kiközösítenek valakit maguk közül. Én is sokáig így tettem, aztán felső tagozatban megértettem, hogy ő több mint a többiek. Megpróbáltam barátkozni vele, de nem fogadott a bizalmába. Pedig még kacérkodtam is vele, olyan kamaszlányosan. Ne értse félre, nem a sértett nő beszél belőlem… Sok férfi fejét el tudtam csavarni, nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb. De nem tudtam elviselni, hogy nem bízott meg bennem, mintha csak egy értéktelen szélfútta nád lennék, akiben nincs semmi érték.
Miközben… Miközben boldog-boldogtalant megérintett, megölelt, rajtam csak átnézett. Pedig én voltam az egyedüli, aki megértette. Nem az a sok nőcske és haszonleső, aki sertepertélt körülötte… A többiek csak egy lelki papír zsebkendőnek nézték. Én viszont lassanként felismertem, hogy milyen erő van benne. Követtem. Dühített, hogy érdemtelenekre pazarolja az erejét. Főleg ez az Aina dühített. Néztem, ahogy beszélgetnek, ahogy cigiznek és legszívesebben rá ordítottam volna, hogy hagyják abba!
Nem voltak méltók hozzá.
- Nem?
- Nem, mert hiába voltak vele, nem ismerték fel, hogy tulajdonképpen ki is ő.
- Egy angyal?
- Talán ezer éve annak mondták volna. Én inkább úgy fogalmaznék: különleges képességei voltak. Látta mások érzéseit és át tudta írni azokat. Furcsa mód, inkább érezte, hogy rendelkezik ezzel a hatalommal, de nem akarta tudomásul venni. Én tudtam és azt is, hogy ha összefogna velem, az én akaratommal és az ő képességeivel a világ uraivá lehetnénk. De nem akart engem… Menekült előlem, talán meg is vetett. Nem adtam fel, időről időre megkerestem, de mindig visszautasított.
Meggyűlöltem. Elhatároztam, hogy mindenkit ellene fordítok, akivel jót tett. De rájöttem, hogy felesleges: a beteljesült vágyak csak boldogtalanná teszik az embert, ürességet és gyűlöletet teremnek. Rájöttem, hogy elég kajánul néznem, ahogy mindenki ellene fordul, akivel csak jót tett.
És… ezt már nem tudom elmondani, anélkül, hogy őrültnek ne nézne.
- Mondja csak. Ebben az ügyben már semmin sem tudok meglepődni.
- Lassan rájöttem, hogy ez az egész csak szenvedés neki és szeretne megszabadulni tőle. Nekem nem akarja átadni a hatalmát, tehát…
- Tehát meg kell ölnie.
- Megszabadítanom a létezés terhétől. Nem megölni, mert ő is úgy gondolta, hogy ezután egy másik élet várja.
- És maga?
- Akkor én is így gondoltam. De amint meghalt, és ott álltam a cafatai felett, bepánikoltam… Mert akkor gyilkosságnak éreztem.
- Ezért mondta nekem azt, hogy embert nem tudna ölni?
- Igen. De ezzel nem tudtam magát félrevezetni.
- Nem. De ott tartottunk, hogy rájött, hogy magát szemelte ki, hogy megölje.
- Igen. Talán ki is mondta, talán csak rám nézett és átvette az irányítást. Tudtam, ha szól, mennem kell és azt is, hogy mit fogok tenni… legalábbis nagyjából. Közben volt az a kétségbeesett próbálkozásom, hogy férjem intézze el a piszkos munkát, de ő nem volt rá alkalmas.
- Mert ő nem angyalnak, hanem embernek tekintette Serafot, s az erkölcsi gátlásai tiltották a gyilkosságot.
- Alighanem. Aztán, egy délután felhívott, hogy el tudnék-e jönni ide a parkba. Érzelemmentes hangon előadta, hogy mit kell tennem. Mintha csak egy mosógép használati utasítását mondta volna el.
- És maga megtette?
- Nem. Ahogy elmondta, ahogy odaadta a fejszét, ahogy a kezembe fogtam és láttam azt az élő húst, amibe bele kell vágnom, megriadtam. Érti, akkor egy ember állt előttem, nem az a valaki, akit évtizedeken keresztül gyűlöltem… Nem a misztikus szörny, aki minden rosszról tehet, hanem csak egy szerencsétlen teremtmény. Képtelennek éreztem magamat erre. És Seraf sem tudott meghipnotizálni, mert minden érzékszervem tiltakozott ez ellen.
- Akkor?
- Akkor elmosolyodott, lekicsinylőleg… És elkezdett beszélni. Hogy sajnál engem. Mert középszerű vagyok, mert úgy fogok eltűnni az életből, hogy semmi nyomot se hagyok a világban. Hogy sajnál, mert azokat a csodákat, amiket ő megélt, én sohasem élhetem meg. Hogy annyit érzek ezekből az erővonalakból, mint eunuch a gruppenszexből… És akkor elsötétedett előttem a világ. Valami olyasmit ordibálhattam, hogy ha nem élhetem meg ezt a csodát, akkor legalább el tudom pusztítani… És megtettem. Bár önkívületben voltam, mégis mindent úgy tettem, ahogy mondta. Valószínűleg tudat alatt követtem az általa megírt kézikönyvet. Először a koponyáját, a szemeit roncsoltam szét, majd levágtam a karjait…
- Miért?
- Mert így kívánta a szertartásrend. Hogy ne tudjon visszatérni. Ne legyenek szemei, amikbe ha belenéz valaki, leveti a saját világát. Hogy ne legyenek karjai, amikkel, ha átölel, teljesül a legbensőbb kívánság…
- És a nemi szervét? Ha jól tudom, ennek nem volt központi szerepe az életében…
Negra kilépett az árnyékból. A lámpa szórt fénye körberajzolta az arcát. Elmosolyodott.
- Hát Istenem… nekem is kellett egy kis élvezet… Különben is, az angyaloknak nincs nemük, tehát nem is lehetnek férfiak? Amíg végeztem a munkát, örömet éreztem. Amikor befejeztem, akkor iszonyatosan éreztem magamat.
- Mert embert ölt?
- Talán azért is. De inkább az fájt, hogy rádöbbentem: valami olyasmit pusztítottam el, ami nélkül szegényebb lett a világ. Valami olyan csodát, ami talán soha nem fog visszatérni a világba. Egy olyan lehetőséget, amivel nem tudtunk élni.
- Megbánta?
- Nem. Mert mi lett volna, ha nem valaki olyan intelligens ember talál rá erre a lehetőségre, hanem egy igazán gonosz és tényleg a saját céljaira használja fel? Az tényleg a világ urává válhatna… Ezért tudom, hogy helyesen tettem… De ha a mosolyára gondolok, ami még holtában is az arcán volt… Akkor úgy érzem, borzalmas dolgot tettem. A kezemben volt a fejsze és azt gondoltam, hogy most ezt a mosolyt is el kell pusztítanom, de arra már képtelen voltam. Rájöttem, hogy legalább ennek meg kell maradnia. Legalább egy mosolynak…
Most mit akar tenni velem, hogy megfejtette ezt az ügyet is?
15. Egy volt újságíró, a gyilkos és egy harmadik
- Először is szeretnék adni valamit… megtalálja a pad alatt. – Negra benyúlt és kivette a fejszét, majd kérdőn nézett rám.
- Ha akarja, most velem is végezhet. És akkor tovább léphet és minden megy tovább.
- Vagy?
- Vagy meghallgat, és aztán eldönti.
- Akkor mondja el a maga sztoriját is.
- Újságíró vagyok, bűnügyi témákkal foglalkoztam…
- Én meg gyilkos. Melyikünk a rosszabb? – vigyorodott el.
- Erről inkább nem nyilatkoznék. Általában különböző gyanús ügyeket keresek, beléjük akaszkodom, amíg kiderítem… no nem az igazságot, hanem azt a valamit, amit el lehet adni. Blikkfangos cím, amiért megveszik az emberek a lapot, és másnap is. De azt hiszem, ezt az ügyet nem én találtam meg, hanem az ügy akadt rám. Olyan volt, mint egy véletlen találkozás, amiből barátság vagy szerelem lesz… Mint amikor az ember beesik egy kocsmába, hogy igyon egyet, aztán élete nagy szerelmébe fut… Valami ilyesmi történt velem is. Az elején még büszke voltam arra, hogy milyen ügyes nyomfejtő vagyok, hogy ráakadok az eldobált morzsákra, aztán pár nap múlva észrevettem, hogy csak jól idomított véreb módjára haladok egy előre meghatározott úton. Mintha az áldozat, Seraf maga hagyta volna a nyomokat, hogy végigmenjek ezen az úton. Mintha valaki fogta volna a kezemet és szólt volna hozzám. Sőt, valójában néven is nevezte az elkövetőt: Luca. Akkor már tudtam, hogy miért kellett meghalnia.
Közben akármennyire is nem akartam, én is megváltoztam. Elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha még az életében találkozom Seraffal… Örülök, hogy nem így történt.
- Miért? Magának nem lett volna olyan kívánsága, amit szeretett volna, ha teljesül?
- Pont ezért. Mert az valami felszínes baromság lett volna. És ha megkapom, valami arra alkalmas eszközzel nekem sem maradt volna más, csak az, hogy szétloccsantsam az agyamat… Akkor inkább maradok kielégítetlen, de élő, s bizakodom abban, hogy csak tudok valami értelmeset kezdeni az életemmel.
- És nem tudott volna valami értelmeset kérni?
- Nem. Seraf mindig csak a legmélyebb vágyat teljesítette.
- És ennek a láthatatlan kéznek csak ennyi lett volna a célja, hogy megtanulja becsülni a beteljesületlenség érzetét?
- Nem. Az elején még nem tudtam, mi a célja, de az utolsó napokban rájöttem.
- És mi lenne az?
- Hogy magával beszéljek.
- És átadjon a zsaruknak?
- Hogy átadjam saját magának. Hogy elmondjam, hogy nem maga ölt. Csak egy eszköz volt. Ugyanolyan eszköz, mint a balta a kezében…
- Nem magának kellett a szemébe néznie, amikor belevágott a baltával. Hiába tudom, hogy ő akarta, mégis, azóta kísért az a mosoly… Nem, nem érzem gyilkosnak magamat. De valami nagyon bánt… Hogy elpusztítottam valamit. A reményt. Hogy van csoda a világban, hogy van esély a boldogságra, még akkor is, ha az esetek többségében visszaéltünk vele, vagy nem tudtuk elérni a célt. Hogy én voltam, aki elpusztította.
- Ezt is el akartam mondani. Hogy nem tudta elpusztítani. Azóta újra él a remény. Hogy van, aki folytassa amit Seraf nem tudott már hordozni. Egy erősebb lélek.
Negra rám nézett. Alig akartam hinni a szememnek: mintha könnycsepp csillogott volna az arcán.
- Valóban?
- Igen. Találkoztam vele. A reményt, a csodát nem lehet elpusztítani.
- Ezek szerint… Hiába volt minden. Nem csak ahhoz vagyok kevés, hogy részesüljek abból az erőből, hanem még ahhoz is, hogy elpusztítsam.
- Örök harc. A remény mindig megjelenik, mindig elpusztítjuk, de valahol újjá születik… És mindig lesznek új pusztítók, de mindig lesz új és új remény is.
- Mindig így lesz?
- Igen, azt hiszem, az idők végezetéig.
- Azt hiszem, akkor azzal a tudattal kell tovább élnem, hogy nem is éltem. Nem voltam jó, de igazán gonosz sem tudtam lenni. Elvigyem a baltát? Emlékül, vagy figyelmeztetésül?
- Csak, ha elhatározta, hogy az új reményt is magának kell elpusztítania.
- Akkor inkább itt hagyom. Megpróbálom elviselni a középszerűséget a maradék életemben. Megtenne azért nekem valamit?
- Mit?
- Öleljen meg. Ha már Seraf sohasem ölelt meg… Maga, ha nem is ismerte személyesen, valahol mégiscsak a barátja és érzi, hogy mit akart. Talán így megérzem, hogy valóban megbocsátott. Hogy igaza legyen, amikor Seraf nevében hívott ide.
Megöleltem. Jéghideg volt a húsa, az ingemet teljesen átáztatták a könnyei. Aztán elengedett és köszönés nélkül elment. Fellélegeztem, leültem a padra és rágyújtottam egy szivarra. Bevallom, volt bennem egy kis félsz, hogy erre már nem lesz alkalmam. Alig szippantottam párat, az bokrok közül kilépett egy mackós alak és mellém ült.
- Üdv, Főnök.
- Mondtam, hogy ne szólíts így… Bár… Tudod, mit? Most már úgyis mindegy. Gratulálok. Jó ötlet volt, hogy engem is becécéztél… Nem féltél, hogy még sem jövök el?
- Ennyit én is reszkírozhattam. Elégedett vagy a sztorival?
- Igen. Jó munkát végeztél. Azt hiszem, én túl racionális vagyok ahhoz, hogy ki tudtam volna bogozni ezeket a szálakat.
- Ne becsüld le magad, benned is van ennyi őrültség.
- Kösz. Mondd, mindenképpen el akarod érni, hogy valaki kitekerje a nyakadat?
- Főnök, miattam feladná az erkölcsi elveit? – Nem hagyva időt arra, hogy igenlő választ adjon, gyorsan folytattam: – Most mit tesz? Lecsap a nőre? Végül is gyilkolt.
- Mi alapján?
- Mondjuk, mindent bevallott.
- És ki hallotta? Én egyedül, mert ahogy ismerlek, te mindent letagadsz.
- Pontosan, Főnök a vesémbe lát… – vigyorodtam el.
- Mi marad? Tanúk nincsenek, egy nyavalyás DNS-sem, a gyilkos eszköz eltűnt… Legalább azt a nyavalyás baltát nekem adhatnád szuvenírnek. Fogadni mernék, hogy valami biztosnak tűnő alibiről is gondoskodott magának, okos nő. Mármint a maga módján.
- A magáé. De nem bántja, hogy végül nem tudta elkapni?
- Ez csak statisztika. Ahogy mondani szokás: csak a történelemkönyvekben és a népballadákban nyerünk meg minden csatát. Bár szívesen elítéltem volna, de akkor sem lenne sokkal több. Az ilyen alakok, akikben így forr a gyűlölet, ritkán hosszú életűek. Még nyugdíj előtt elkapja őket a rák vagy valami más nyavalya. Szóval, hadd fusson.
- Kösz. Azért kérdezhetek valamit? Ha Negra rám támadt volna, akkor közbeavatkozik?
- Persze. Az ötödik csapás előtt leállítottam volna. De akkor… - elgondolkozott. – Ne nevess ki, de azért valamit nem értek. Tudom, te sem, de azért mondd el, hogy mit gondolsz. Seraf… tényleg angyal volt?
- Nem mindegy? Ő ezt hitte magáról, a gyilkosa is. Így kerek a történet.
- Nem válaszoltál: angyal, vagy ember?
- Nem eresztesz… Azt hiszem, ha vannak angyalok, akkor ő az volt.
- Köszönöm. És még egy kérdés. Azt mondtad, Seraf megnevezte a gyilkosát.
- Igen. Ainának elmondta, tudta, ha valaki elkezd nyomozni utána, őt nem tudja megkerülni.
- De nem azt mondta neki, hogy Negra, hanem azt, hogy Luca… Most ez hogy is?
- Főnök… - mosolyodtam el. Látszik, hogy a rendőrtiszti főiskolán nem tanítottak teológiát, főleg a kommunista időkben. – csak egy szójáték. Luca, a latin fény, lux szóból származik. Nem jut eszébe még egy név, ami ebből a tőből származik?
- Ne szórakozz velem, különben újra egy hullát találnak ebben a parkban!
- Ok, ne húzza fel magát főnök… Lucifer, a fényhozó. Az angyal, aki fellázadt Isten akarata ellen és minden művét lerombolni igyekszik… A katolikus teológia szerint, azonban ő is csak eszköz Isten kezében. Seraf ezzel arra akart utalni, hogy ne egy normális gyilkost keressek, egy csalódott szeretőt, egy féltékeny férjet, hanem olyan valakit, aki a benne élő istenit gyűlölte. És ilyen misztikus gyűlölete csak Negrának volt.
- Értem. No, azt hiszem, hosszú volt a nap, induljunk haza. Vagy beugorjunk egy sörre valahova?
- De csak ha maga fizet, Főnök… megdolgoztam a pénzemért.
Elindultunk, s aznap éjjel nem csak egy sört ittunk meg. De még józan állapotomban elhatároztam, hogy másnap, ha már emberi külsőt tudok felvenni, meglátogatom Gabit. És megölelem. Tudom, hogy annak a kisgyereknek bénák a karjai, nem tud visszaölelni, se megszólalni, de talán most már nekem is teljesülhet egy vágyam… A legmélyebb. Mert egy angyalnak legalább lenni kell a földön és a reményt tényleg nem lehet elpusztítani.
Csak nehéz megtalálni.
