Élettánc – tűz által vesszen el 07

Nyáridő

A csonthideg télre forró nyár következett. Ábrám lelassult a házépítésben, pedig lett volna még bőven dolog a ház körül, inkább, ha az asszony hazatért a városbeli munkából, lerakta a munkát, s inkább kimentek napozni és fürdeni a folyóra. Sajnálta szegényt, hogy naponta be kell járnia Érsekire az irodába, de hiába kérte, nem akart otthon maradni.
- Hogyne, hogy a kitartottad legyek! Vagyok én olyan asszony, aki el tudja tartani magát! – nevetett, de ez a nevetés már nem az az őszinte kacagás volt, mint egykoron.
Egyszer Ábrám azt hallotta valakitől, hogy a szeretet azt jelenti, hogy el tudjuk fogadni, amit a másik ad, amikor el hisszük neki, hogy szeretetből és nem viszonzást várva adja. Amikor bízunk benne és el merjük fogadni, mert tudjuk, hogy ezzel szerezzük a másiknak az igazi örömöt.
Márta már nem tudta így elfogadni, amit a férfi adott, legyen szó akár egy kis darab csokiról, vagy az életéről. Mintha, legalábbis érzelmileg szabadulni akart volna, mintha már azon gondolkozott volna, mikor és hogyan szabaduljon a közös életükből – ha nem is teljesen, de egy kicsit. Mintha fojtogatta volna közös életük, a másik szeretete.

Ekkortájt szokott le arról az asszony, hogy reggelenként együtt főzzék a kávét. Jobb lenne leszoknom, hárította a férjét, de egyszer a férfi a kocsiban egy üres kapucsínós poharat talált – abban a pillanatban értette meg, hogy nem a kávéról, hanem a vele töltött reggelekről akar leszokni. Másnap a faluban vett egy csomag kapucsínóport, és következő reggel kirakta a gőzölgő italt, tejhabbal és fahéjjal, ahogy kell, a konyhaasztalra. Amikor a nő elviharzott, látta, hogy a csésze érintetlen. Kiöntötte a lefolyóba a kihűlt löttyöt, a porokat pedig berakta a konyhaszekrénybe.
Attól a naptól kezdve már ő sem főzött magának kávét. Ha szükségét érezte a koffeinnek, hát forró vízzel felöntötte egy három az egyben-t – a hatás ugyanaz, csak a szertartás hiányzik. De, vigasztalta magát, a reggeli kávé nem a világ. Attól még szeretik egymást.
Az estéket a folyónál töltötték, ez a szertartás legalább megmaradt. Mintha minden egyes alkalommal kicsit újraélték volna első találkozásuk földies csodáját. Persze egyikük sem szerette a hétvégéket, amikor heringként zsúfolódtak a parton a strandolók, de hétköznap esték, amikor kettesben voltak a parton, csodálatosak voltak. Ilyenkor átkarolták egymást, s minden olyan volt, mint régen, vagy legalábbis majdnem.

Egy különösen fülledt nyári nap után, amikor a nő csak hosszas vergődés után ért haza, újra ott ültek a folyóparton, egy kidőlt fatörzsön, miközben hagyták, hogy lábujjaik között a víz sodrása csiklandozzon.
Csendes nap volt, Ábrám mint mindig, első találkozásukra gondolt, a szemével a túlpartot kereste, pedig az ár és az idő a találkozás minden nyomát elmosta, mikor a felesége, mintha valami huszadrangú dologról lenne szó, megkérdezte:
- Mondd, szeretted Verát?
- Kicsodát? – csalélt vissza, de inkább csak azért, hogy legyen ideje gondolkodni a válaszon: túl váratlan volt a támadás.
- Ne játszd meg magad: a feleségedre gondolok, az elsőre, nem rám.
- Hát rá gondoltál… – olyan figyelemmel nézte a kis kavicsot a lábánál, mintha életében még egyetlen szilárd halmazállapotú tárgyat sem látott volna. – Hogy jutott eszedbe?
- Ne sumákolj! Válaszolj igennel, vagy nemmel: szeretted?
- Azt hiszem, igen. Igen, szerettem. De erre csak akkor jöttem rá, amikor meghalt. Vagy csak az után. Nem tudom. Addig csak úgy voltunk egymás mellett. Amikor elment, akkor döbbentem rá, hogy milyen boldogok is voltunk.
- Azt mondod, csak úgy voltatok egymás mellett. Úgy, mint velem?
- Ezt hogy érted? Szerinted mi csak úgy vagyunk egymás mellett?
- Válaszolj! Jobban szeretted, mint engem, kevésbé, vagy ugyanúgy? – A férfi legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nincs joga ilyet kérdezni, miközben érezte az asszony azt várja, hogy igent mondjon neki, hogy igen, őt jobban szereti, de képtelen volt ezt kiejteni a száján.
- Szerettem őt, s azt hiszem, ha nem halt volna meg, akkor ma is együtt élnénk. Talán nem olyan boldogan, mint ahogy veled, de jó lenne. – hiteltelen volt, ahogy mondta és ebben a pillanatban halálosan gyűlölte magát, hogy nem tud jobban hazudni – Te más vagy, ahogyan más volt ő is. Nem tudom megmondani, hogy melyikőtöket szeretem, vagy szerettem jobban. Szeretlek – ennek a szónak szerintem nincs fokozása. Vagy szeretünk valakit, és akkor mindenünket, az éltünket és a halálunkat is képesek vagyunk odaadni neki, vagy nem, de az akkor nem is igazi szeretet.
- Az életedet odaadtad nekem, talán halálig is tart, de a szíved… Engem igazán szeretsz? Legalább annyira, mint Verát?
- Jó néhány év óta élünk együtt. Neked ez még kérdéses? Ha magad nem tudsz válaszolni arra, hogy szeretlek-e, akkor én hiába mondanék bármit, úgy sem hangzana igaznak.
- Kerülöd a választ. Mondd ki, hogy szeretsz, már nem kérem azt, hogy tedd hozzá, hogy jobban, vagy kevésbé. Csak egyetlen szóval: szeretlek.
- Szeretlek.
- Ne így, mondd szenvedéllyel, ahogy még sohasem mondtad, mondd szenvedéllyel, ahogy szerelmes éjszakákon szokták mondani, vagy lánykérés során!
- Csak így tudom. Ha nem elég, másképpen nem vagyok képes.
- Akkor legalább azt mondanád, hogy gyűlölsz! De te még arra sem vagy képes! Olyan vagy, mint egy hal, nincsen benned sem szeretet, sem gyűlölet! – Hiába várta, a férfi nem válaszolt semmit.
- Szerintem te még most sem engem szeretsz, hanem azt a Verát, ezért tartod abban a szobában bezárva az emlékeidet. Mit őrizgetsz ott? Meztelen fotókat róla? Vagy a szerelmes leveleket? Fogadjunk, hogy nap közben állandóan azokat nézegeted!
- Évek óta egyszer sem voltam abban a szobában, ha csak nem a beázásokat néztem tavasszal, vagy egérfogókat helyeztem el ősszel. Nekem csak te vagy, hidd el, kérlek. Nem tudom szép szavakkal mondani. Szeretlek. Az életem egyetlen célja, hogy boldoggá tegyelek.

Azt kérdezed, szoktam-e rájuk gondolni? Néha eszembe jut Vera: mintha valahol a közelemben lenne, s azt mondaná, remélem boldogok lesztek, kérlek már csak az én emlékemért is tedd boldoggá őt. Nem szoktam róla ábrándozni. Tudod, miről szoktam? Arról az első napról, amikor alig ismertük egymást, mégis le tudtunk vetkőzni egymás előtt, nem szégyelltük a ruhátlanságunkat, és teljesen megnyitottuk egymás előtt a lelkünket. Vagy Tiszakanyarról. Most már tudom, az volt életem egyik legboldogabb pillanata. Ha álmodni szoktam, erről álmodom. Hogy újra meztelenül úszunk a folyóban, s újra egymás mellett fekszünk a parton. Hogy nem felejtem el Verát, kérlek, hidd el, nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretlek téged.
A másik lehajtotta a fejét, mint aki kissé szégyelli magát.
- Ne haragudj, kérlek. Csak nehéz volt a mai napom. Tudod, ez a fülledt hőség, meg a munka, meg a közlekedés, egyszerűen kiborultam. Kérlek, felejtsd el. Butaság volt. Tudom, hogy te jó ember vagy és tényleg szeretsz engem. Nem tudom, mi volt velem. De már vége.
A férfi megpróbált jókedvűnek látszani:
- Spongyát rá, de csak egy feltétellel: ha ledobunk mindent és úszunk egyet, úgy, ahogy régen és összeölelkezünk a vízben, és otthon megpecsételjük a békét. – érezte, hogy ezek nem az ő szavai, hogy hamisan pengnek, de tudta, hogy mondania kell valamit, mert a csend gyilkos lenne most.
- Jó, tényleg jó lenne – de nem látszott rajta, hogy valóban lelkesítené az ötlet. Lassan bújt ki a ruhájából, félénken bújtak ki mellei, ahogy húzta lefele, kicsit oldalt fordult, mintha szégyellné magát férje előtt, s sokáig pihent a fürdődressz az ágyékán, mielőtt teljesen levetkezett volna. Nem mondott semmit, csak ült, maga elé húzva a lábát, átkarolva a térdeit.
- Ha nem akarod, nem kell, csak gondoltam… – s szédült el a férfi szájában a mondat vége.
- Inkább ne. Ma valahogy, nincs hangulatom hozzá. Majd otthon… - s megpróbált csábítón mosolyogni, de nem igazán sikerült, a férfi azonban már a szándékért is nagyon hálás volt. – Lehet, hogy már öreg vagyok az ilyen dolgokhoz. Nem vagyok az a forrófejű kislány, akit megismertél. De azért szeretlek.

Erdély

Damnátnak nagyon jó irodalomtanára volt gimnáziumban: nem csak a kötelező vörös és rózsaszín költőket és írókat tanította meg, hanem azokat is, akik a hivatalos irodalom szerint nem léteztek, vagy éppen, a határon billegtek. Kamaszkorának telét hol a Szőnyi festményeket idéző Babits jeremiádák színezték át, hol Pilinszky abszurdnak tűnő, mégis harmonikus sorai lelkesítették fel. Máskor Wass és Mécs egymással táncoló, egymásnak felelgető verseit boncolgatták, néha pedig Reményik kétségbeesett kiáltásába dermedtek bele. De a kedvence Dsida volt.

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.
Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.
Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson
s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e hogy neked köszöntem meg?
És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,
melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,
mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.

Gyönyörű versnek tartotta akkor is, most. A címe Erdély, de benne van minden ami szép, vagy akkor Ábrám szépnek tartott: Isten, tiszta arcú lányok szeretete, a létező és a vágyott otthon…Azóta, hogy félig gyerekként, teljesen felnőttnek képzelve magát egy nem hivatalos szavalóversenyen, ezt a verset mondta, mindig arra vágyott, hogy egyszer eljusson Erdélybe. Talán nem is abba jól körülhatárolható földrajzi egységbe, aminek hosszú időn keresztül alig volt szabad leírni a nevét, hanem abba a tündérkertbe, amit valahol minden magyar, legyen egyébként sváb, tót vagy zsidó származású, igazi, titkos otthonának, éne jobbik részének érzett. De az utat évről évre halasztgatták. Volt már Görögországban, Észak-Afrikában, Német és Franciaországban, de az erdélyi havasok elérhetetlenek voltak a számára. Verának néha megpróbálta felvetni, hogy oda is menjenek el egy nyáron vagy télen, nem is ellenkezett erősen, de valahogy végül mindig máshol nyaraltak.

Most azonban elhatározta, hogy ezen a nyáron elmennek Erdélybe. Nem csak arról volt szó, hogy régóta vágyott oda, de éreznie kellett, hogy kapcsolatukban nem csak megjelentek az első repedések, hanem egyre jobban mélyülnek is. Gyűlölte magát, mert érezte a tehetetlenséget, hogy nem tud semmit sem tenni ellene. Miközben azzal nyugtatgatta magát, hogy már sokszor voltak mélypontok és válságok és mindig kijöttek belőle, tudta, hogy ez most hazugság és megjelent valami sötét és gonosz közöttük, amit nem tudott néven nevezni, de érezte, hogy ott van és elpusztít mindent, ami összeköti őket. Nem voltak veszekedések közöttük. Nem volt vita, csak amikor hazaérkezett az asszony, ajkai egyre hidegebben csókoltak, amikor ölelte egy pillanatra mintha mindig megfeszültek volna az izmai. Ha a szemébe nézett, elkalandozott a pillantása, vagy lesütötte. Egyre kevesebb diófa árnyas este volt, s egyre több sorozatot nézett a nő a TV-ben. Ábrám mindeközben a munkájába temetkezett, mintha azzal tudná újraépíteni boldogságukat.

Remélte, hogy a hétköznapokból, legyenek bármilyen úgymond boldogok is, való kiszakadás gyógyír lesz. Mert kell egy közös élmény, amire jó lesz visszaemlékezni, ha egyszer felmerül valamelyikük rejtett gondolatában, hogy vajon megéri-e együtt lenniük. S bár ez a terve végül is megbukott, de ebben az életükben talán ez volt az utolsó igazán boldog, igazán felhőtlen hetük.
Beletelt egy kis internetezésbe, néhány telefonba, de sikerült a Székelyföldön szállást foglalniuk. Nem volt nehéz falusi barátaikat megkérni, hogy nézzenek a ház után egy hétig, hiszen a hűséges házőrzőn és egynehány hűtlen macskán kívül más háziállatuk nem volt, legfeljebb kis locsolást vágyott a föld.

Azután eljött a nagy nap. Hajnalban még egyszer végigjárták a házat, mikor lenyomták a kilincset, kicsit talán meg is simogatták, aztán az első napsugarakkal ők is útra keltek.
Egyre messzebb maradtak a jól ismert városnevek, míg végül átkeltek a légiesnek mondott, mégis nagyon is létező határon. Majd a helységnevek hirtelen ismeretlen hangzásúvá váltak, hiába tudták, hogy valahol a mélyben, a lakosok tudatában rejtve ott visszhangzik a régi magyar és német név is, fenyegetőn meredtek rájuk táblák az út mentén. Először Aradon álltak meg, hogy tisztelegjenek a Szabadságszobornál. Látszott, hogy a románok nagy becsben tartják a szabadságot, hisz még a szobrát is gondosan elzárták, nehogy valaki megrövidítse.

Lippa és Déva vára csábítóan magasodott föléjük, de inkább pihenés nélkül hajtottak tovább a Hargita felé. Lippa, ahol magyar ölt magyart, hogy kedvére tegyen a töröknek, hogy végül csak románok maradjanak a vár alatt. Déva, ahol a mai mohos falakért ártatlan asszonyi testet égettek – de ami alól egy kis csillagösvényen mégiscsak útjára kelt a remény. Olyanok voltak, mint az önpusztító, mégis mindig megmaradó, újrakezdő magyar szellem mementói.

Nyomasztó volt az út. A kocsiból nézve irtózatosan szemetesnek és szegénynek tűntek a dél-erdélyi városok és a falvak, kivéve a csillogó-villogó hagymakupolás templomokat, amelyek szemmel láthatóan az egyetlen új beruházások voltak még a legkisebb faluban is. Igaz, Ábrám nem nagyon tudott figyelni, elég volt neki a kátyúkat és a művészi összevisszaságban az út közepén hagyott kátrányhalmokat és köveket kerülgetnie. Néhányszor megálltak, a térkép fölé hajolva, megnézni, hogy jó helyen vannak-e, hiszen elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen rossz legyen egy országos főútvonal. De, bár nagyjából fele olyan gyorsan haladtak, mint előzetesen számították, végül csak megérkeztek a Hargita határára. Sötét volt már, így nehéz lett volna megállapítani, hogy lassan vagy gyorsan történt a változás, de egyszerre csak azt vették észre, hogy az emberek tán itt sem gazdagabbak, mint az eddigi tájakon, de valahogy mégiscsak érezték, hogy más világba csöppentek.
Otthon voltak. Az utcák rendezettebbek voltak, a több volt a virág, s kevesebb a szürkeség, a települések hellyel-közzel ki voltak világítva, s de ami a legfontosabb, valami végtelen békesség áradt az emberekből.

A következő napokban a vidéket járták – néha a turistacsalogató látványosságokat, néha a természeti szépségeket, de néha csak leültek a faluban, s élvezték azt a hangulatot, ami hasonló volt, mint otthon, mégis teljesen más. Talán az arcok különböztek a legjobban. Nem mintha mindenki mosolygott volna, mint egy idétlen prospektusban, nem a boldogság sugárzott róluk, de mindegyik arc jellegzetes volt. Egyedi és megismételhetetlen, évtizedekről, évszázadokról mesélt. Mindegyik szempár mögött az ember egy drámát látott, egy talán nem túl vidám, de mindenképpen szép történetet.

Csak ültek a padon, s nézték az arcokat, s az arcokat látva saját magukkal is szembe kellett fordulniuk: kik ők és mit akarnak az élettől. 
- Ábrám, mondd, gondolkoztál azon, hogy miért nincs még gyerekünk? – A kérdés, ami máskor fájdalmat okozott volna, amit magukban mind a ketten számtalanszor megforgattak, most nem tűnt bántónak. – Amióta itt vagyunk, sokat gondolkoztam, ezen. Néha úgy érzem, hogy valami nagy, titkos bűn nyomna belül, de nem tudom, hogy micsoda. Igaz, előtted sok kapcsolatom volt, de kérlek, hidd el, egyiket sem szerettem igazán, s mindegyiket megbántam. Talán mégiscsak rendeznem kellene a dolgokat Istennel. Mert igaz, hogy hetente elmegyek veled misére, végighallgatom, de ez nem több mint egy szokás, ugyanolyan isten nélküli szertartás, mint hogy vasárnap ebéd után elszívsz egy-egy szivart. Nem, abban több ünnep van.Tegnap a Hargitán elhatároztam, hogy békét kötök Istennel. Arra gondoltam, menjünk el Csíksomlyóra, s ott imádkozzunk a gyerekért. Ne nevess ki, de eszembe jutott az a régi film... Gyújtsunk gyertyát, meg ami csak szokás. S ha Isten valóban megadja, akkor rendezzük együtt a dolgokat. Kössünk templomi esküvőt is. Hátha Isten ezért büntet minket.
- Én is sokszor kérdeztem már magamtól, hogy vajon miért nem vagyunk teljesen boldogok. Talán igazad van, a béke hiányzik. Nem tudom, hogy ha Csíksomlyóra megyünk, attól lesz-e gyerekünk, de ha azt nem is, de a békességet talán megkapjuk.
S nem szóltak többet, csak nézték az embereket. S úgy tűnt, mintha ettől a pillanattól kezdve több kisgyerek és várandós asszony sétált volna el előttük.

Csíksomlyó

A templom más volt, mint ahogy előre elképzelték. Az épület kívülről barokkos stílusúnak látszott, annak csicsás varázsa nélkül, de túl nagy és világos ahhoz, hogy áhítatra hangoló félhomály és meghittség uralkodjék benne. A szobor arca kifejezéstelen volt, művészi értéke csekély. Ábrám az első pillanatban megbánta, hogy eljöttek. Templom, amilyen több száz vagy ezer van az országban, egy giccses szobor, nem sokkal különb, mint amiket a fafaragók árulnak a vallásos Disneyland-eken; ezért ugyan kár volt akkora utat megtenni. Szórakozottan nézegette az emléktáblákat a templom falában, híres és szent emberekről, akikről korábban sosem hallott, s akiknek nevét már olvasás közben elfelejtette. Gyerekes dolog, de ő úgy képzelte el ezt a helyet, mint amilyennek az Emberek a havason című film mutatta: fenséges hely, ahol megakad a ránk szakadó vész, ha csak egy pillanatra is. Pedig az a film is itt készült, abban a négy évben, amikor még az emberek valóban hitték, hogy megakad a rájuk zúduló rontás. De nem tartotta meg őket sem a kegyhely, sem Szűz Mária. Pedig ők valóban hittel imádkoztak, azzal a kétségbeeséssel, amivel csak azok tudnak imádkozni, akik nem csak az életüket, hanem egész nemzetségüket veszés előtt látják.

Igen, Uram, miért nem hallgattad meg őket? Hogy engem nem hallgatsz meg, az rendben van, sok bűnt elkövettem, nem éltem tiszta életet, még a házasságomat sem rendeztem el, úgy ahogy kellene, hinni sem igazán hiszek Benned, inkább nevezném a hitemet egy kényelmes menedéknek, ahová el tudok bújni a megoldhatatlan gondok elől, de őket miért nem? Miért járnak még mindig ide az emberek, pedig már milliószor elmondták az imáikat, s Te milliószor nem hallgattad meg őket? Miért van az, hogy annyi igaz ember imádkozott hozzád szerte a világon, de mindhiába, pedig nem magukért, hanem másokért imádtak Téged? Miért van az, hogy nem hallottad meg a kiáltozásokat, amikor Trianon, a Soáh, a kommunizmus vagy újra a románok jöttek? Valóban igazuk van azoknak, Uram, akik azt állítják, hogy Te szenvtelenül figyelsz minket, csak játékszernek tekintesz? „Az istenség csak bólint és csak néz…” – lehet, hogy ez az ének igazabb, mint az imák, amiket naponta morzsolgatunk? És ha ők hiába imádkoztak, hiába kiáltottak hozzád az utolsó leheletükkel is, akkor meg mi értelme van, miért várod el, hogy én is imádkozzam?
Miért kellett meghalnia Verának, úgy, hogy egyszer sem tudtam neki igazából elmondani, hogy szeretem? Miért kellett úgy meghalnia az öregembernek, hogy nem látta viszont a lányát, pedig ez volt az egyetlen vágya itt a földön? Miért nincs gyerekünk, miért kell, hogy minden semmivé foszoljon, ha meghalunk?

Ábrám legszívesebben hangosan kiáltozott volna a templomban, s már az illendőség sem tartotta volna vissza, de hiába feszült meg minden izma, levegőt is alig kapott, nemhogy hang jött volna ki a torkán. Megszédült, kénytelen volt leülni a padba, pont egy öregasszony mellé. Az észre sem vette, csak tovább pörgette az ujjai között a rózsafüzért. A kendő majdnem teljesen eltakarta az arcát, csak annyit látott, hogy ajkai hangtalanul mozogtak. Vajon ő mit kér? Vagy miért ad hálát? Vajon ő miért nem unta meg, hogy hiába jön ide talán naponta, talán csak évente egyszer, a világ másik végéről, vajon ő miért tart ki? Legszívesebben megkérdezte volna, de valahogy szentségtörésnek érezte volna megszólítani, amíg be nem fejezi az imát. Amikor ráncos arcára nézett, megérezte azt az áhítatot, amit a szobortól remélt idejövet. Letérdelt mellé és úgy tett, mintha imádkozna, de valójában csak gyűrött, öreg, puhabőrös arcát nézte.

Az öregasszony éppen egy tized végére ért, meghajtotta a fejét egy pillanatra, majd újra felemelte, de ahelyett, hogy folytatta volna, felnézett, messze-messze, az ő szemeinek látótávolságán túlra, az oltár felé. Ábrám tekintetével folytatta a megkezdett ívet, s ebben a pillanatban megtörtént a csoda: szépnek látta a szobrot. Meglátta a dolog lényegét, ami tarka, barokkos színek mögött van: azt a hitet, amivel valaki egyszer megfaragta az alakot, megpróbálva, igaz sikertelenül, a teljes női szépséget ábrázolni benne. A szobor arca kifejezéstelivé vált és az öreg néne szemével nézett vissza rá. Meglátta templomot is: már nem azt a nagy hodályt, amit elsőnek észlelt, hanem azokat a köveket, amiket az évszázadok alatt átitatott az imák mormolása. És meglátta az embereket is, akik tudták, hogy imádkozniuk kell, nem azért, hogy meghallgattassanak, hanem azért, mert ez a világ rendje. Emlékezett arra a régi legendára, amit gyermekkorában hallott, a tíz igazról, akik igaz voltukkal ellensúlyban tartják a gonosz világot, de hazudott a mese: sokkal többen vannak, s így nem csak megmarad a világ, hanem talán egyszer jóra is fordul.
- Kedveském, messziről jött?
- Igen, Magyarországról. Érsekiről.
- Isten hozta, Csíkországban. Kéréssel jött?
- Sok kéréssel, de nagy bennem az összevisszaság, nem is tudom, hogy kezdjek hozzá a kéréshez. Talán az is elég lenne, ha kérdéseket tudnék feltenni.
- Kedveském, gondolja át, mert látja ott jobbra a mellékoltárt. Azon van egy könyv. Mi azt hisszük, hogy ha valaki beleír egy kérést, akkor az egy éven belül meghallgattatik. Ne nevesse ki, inkább próbálja meg: semmit sem veszít.
Ábrám nem tudott nevetni ezen a naiv hiten: - Köszönöm. Isten áldja.
- Magát is. – Szerette volna megkérdezni, hogy vajon ő már beírt-e, s ha igen, teljesült-e a kérése, a nénike újra belemerült az imába. Elindult, hogy megkeresse az asszonyt, akitől még a templomkapuban váltak el, de ő már sorba állt, hogy megérinthesse a szobor lábát, s úgy mondja el imáját. Ábrám lassan előrement a könyvhöz, letisztítva a benne kavargó indulatokat és vágyakat, hogy meg tudja fogalmazni azt az egy kérést, amit bele tud írni a könyvbe. Nehéz volt, de sikerült, legalább a gondolatokat összefoglalnia, még ha a szavak nehezen is formálódtak. Valami olyasmit akart kérni, amiben benne van a lány, aki mellette asszonnyá ért, a gyermek, a boldogság… Hogy értelmet nyerjenek az életében azok a szavak, amiknek csak a szótári jelentését ismeri: hit, remény, szeretet, hűség és becsület. Néhányan még álltak a könyv és közte, volt ideje még egyszer átgondolni.
Amikor sorra került belenézett a könyvbe: sok magyar és néhány román bejegyzés. Néhányan csak vendégkönyvnek tekintették, s csak annyi volt benne, hogy minden szép, minden jó, jó, hogy eljutottunk ide… Vagy lehet, hogy ez is ima volt, s valami olyasmit jelenhet, hogy jó nekünk itt lenni Uram, többet nem is kérünk. Ha ez ima, lehet, hogy szebb és igazabb, mint amit ő valaha életében meg tudott fogalmazni. Semmi kérés, semmi önzés.

Kezébe vette a tollat, reménykedve, hogy végül csak sikerül valami épkézláb megfogalmazást találnia. Nekikészülődött az írásnak: kezével végigsimította a lapot, s egy mély sóhajjal a tollat hozzáérintette: de az csak üresen szántotta a papírt: kifogyott belőle a tinta. Körbenézett, de senki sem volt a közelben, akitől segítséget kérhetett volna. Csalódottan lépett hátra, s anélkül, hogy még egyszer imádkozott vagy keresztet vetett volna, kiment a templomból, s ott várta meg az asszonyt.

Másnap, már félúton voltak hazafelé, valahol Kolozsvár előtt, amikor szóbahozta, a kegyhelyen található könyvet.
- Miért nem mondtad el nekem? Nálam a retikülben mindig van toll. Ki tudja, hátha valóban teljesül. Nem baj, most már ne forduljunk vissza, majd jövőre. Addig meg csak tudunk várni, nem?
Később Ábrám gyakran visszagondolt erre a percre. Soha nem mentek vissza Csíksomlyóra, s nem sejtették, hogy boldogságuk hátralévő ideje nagyon rövid lesz.