Férfiholttest, arc nélkül 1.

1. A vigyorgó hulla
- Hogy mondják azt az embert, aki mások halálából él meg… Dögevő? – Fordult felém Éva álmosan, kissé filozofikus hangulatban elmélkedve létezésem értelmén.
Hajnali kettő volt, épp csak elhallgatott a mobilom. A szokásos történet, már Éva is ismerte, pedig még csak két hete, ha együtt voltunk. A mobil a legváratlanabb időpontokban szólal meg, akkor mindent dobni kell és rohanni. Akármit is csináltam éppen. Ezt persze Évi rühellte. Azt még inkább, amiért. De végtére is ilyen egy „bűnügyi tudósító” élete. Amikor szól az informátorom, mennem kell. Az újság csak első osztályú hírekért fizet. Minél fiatalabb az áldozat és minél kegyetlenebb módon ölték meg, annál többet.
- Hogy tudsz hányás nélkül a tükörbe nézni? – szólt utánam a fürdőszobába.
- Nehezen… – morogtam magam elé, és megpróbáltam belenézni a tükörbe. Borzalmas látvány volt. Egész éjjel piáltunk, egy órája bújtunk ágyba, úgy néztem ki… nem is tudom, pocsékul.
- Csak tudnám, miért vagyok még veled… – tette fel a költői kérdést.
- Mert jó vagyok az ágyban? – morogtam vissza.
- Ne becsüld túl magad. Ha lett volna cigim, szóba sem állok veled. De ha egyszer összeszedem magam, akkor már csak az üres lakást fogod itt találni. Lehet, hogy már ma is.
Ja igen, – gondoltam, – a női hullákért többet fizetnek. Vajon mit éreznék, ha egy nap Éva hullájáról kellene lefotóznom? Egy szőke, kicsit húsos, de azért vonzó holttest. Semmit. Egyszer mindannyian megdöglünk, ez elől nincs menekvés. De ma az informátorom azt mondta, valami különlegesről van szó. Amit mindenképp látnom kell. Mintha meglepett lett volna a hangja, pedig már tapasztalt, öreg róka.
Lehörpintettem a tegnapról maradt kávét és bevágtam magam a kocsiba. A megadott cím egy parkban volt.
Főnök, a rendőrtiszt meg sem lepődött, amikor meglátott, csak köszönés helyett valami olyasmit morgott, hogy „vérszagra gyűl az éji vad”. Látszódott, hogy a műveltségét nem csak a rendőrtiszti főiskolán szerezte. Egyébként olyan volt, mint egy karikatúra: kefebajusz, borostás arc, kopaszodó fej, kövér testét egy ötvenes évekből itt felejtett esőkabátba próbálta meg beletuszkolni, valószínűleg ettől olyannak hitte magát, mint Colombo hadnagy.
- Hagyhatjuk az udvariaskodást, én is örülök, hogy látlak. Pár kérdés és pár fotó és már itt sem vagyok.
- Minél előbb tűnsz el, annál jobb.
- Egyetértek, nekem is randevúm van.
- Ki az a szerencsétlen?
- Az ágyikóm. Ez a hála, hogy segítjük a rendőrség munkáját és javítjuk az imidzsét?
- Segítitek ám… majdnem mondtam valamit. Essünk túl rajta. Középkorú férfi, erőszakos halál, brutális kegyetlenség.
- Házas?
- Ahhoz még meg kellene találnunk a jobb karját. De már a balnak is örülnék.
- Tessék? – hirtelen megértettem, miért volt olyan lelkes az informátorom. Csonkolásos gyilkosság, az olvasók zabálni fogják. Legalább három cikk, amiben beszámolunk a nyomozásról. – Levágták?
- Azt is. De inkább nézd meg.
- Príma sztorinak ígérkezik. Gondolom féltékenység.
- Nem olyan egyszerű. Van, amit nem tudok megérteni. Majd meglátod. – Odaléptünk a hullához. Nem vagyok kezdő, de majd elhánytam magamat, ahogy a zsernyák végigpásztázta a hullát a zseblámpájával. A két kar tőből levágva, a koponya szétroncsolva, a szemek kiszúrva… Azt meg már nem akartam tudni, hogy az ágyéka helyén mi maradt.
- Szép munka főnök. Egyértelműen féltékenység. Valószínűleg a férjnek nem tetszett, amit a levágott részeivel csinálhatott, így hát jobbnak látta, ha megszabadítja tőle. Ronda ügy, de tiszta.
- Nem egészen. Van pár apróság, amit félek, nem tudunk megoldani. Ezért hívtalak.
- No de főnök, mi az, hogy hívott, tudja, hogy én éppen csak erre kocogtam.
- Kuss. Fáradt vagyok. Tudom, ki súg neked. Hagytam, hadd súgjon, így legalább tudom, hogy mi kerül ki tőlünk. De most üzletet ajánlok. Rendben?
- Tudja főnök, hogy egy újságíró egy kis infóért még a saját anyját is eladná.
- Nézd, attól, nem félek, hogy nem találjuk meg a gyilkost, túl sok nyomot hagyott, de van pár részlet, amit szerintem nem tudunk kibogozni. Ha elmondok neked mindent, ezeknek kéne utána járnod. A miérteknek. Egy tetű firkász vagy, de a magad műfajában jó. Ok?
- Ok. És kösz a bizalmat, főnök.
- Ne hívj főnöknek, ha valaki hallja, akkor még azt hinné, hogy valami közünk van egymáshoz, amit nagyon rühellnék. Akkor az első részlet. Nézd meg az arcát, mármint ami maradt belőle. – rávilágított. Undorító volt, de nem tudtam, mi borította ki annyira. Már sok ronda halált látott.
- Nézd a száját!
És akkor rájöttem, mit kell látnom. Mosolygott, már amennyire meg lehetett állapítani. Az utolsó pillanatában mosolygott, ami figyelembe véve, hogy előtte vagy közben több fontos testrészétől is megszabadították, nehezen érthető. Egy pillanatra valami olyasmit éreztem, amit a cikkeimben „megrendülésnek” nevezek, de nem akartam kimutatni, felvettem a cinikus álarcot.
- Van még más is? Egy vigyorgó hullán kívül más is kell az induláshoz.
- A neve Seraf, kora negyvenöt év, nőtlen. Már amennyire az irataiból meg lehetett állapítani. Minden tiszta vér. Az irattárcájában még ezeket találtuk…
Egy vonatjegyet mutatott Ezerdombba szólt, csak egy feljegyzést írt rá a kalauz. A másik egy fénykép volt, rajta egy nővel, egy vidéki vasútállomáson. Az arca nem látszódott, kb. olyan korú lehetett, mint a férfi, az állomás neve talán Ruszna volt. Fél perc alatt az emlékezetembe égettem mindkét papírt, tudtam, hiába is kérném, hogy lefotózhassam. Ez már valami, ha nem is sok. De ismertem már a Főnököt tudtam, hogy valamit, a nagyágyút még tartogat.
- És? Mi van még?
- Ezt találtuk az ingzsebében.
Egy véres papír fecni volt, nehezen olvasható, csak pár sor, de minden eddig elképzelésemet felborította:
„Az élet oly rövid,
vele eltűnnek álmaink.
De sohase szűnnek vágyaink,
mert hiába izen a zord halál.”*
- Ez…– kezdtem bizonytalanul.
- Igen, ez pont olyan, mintha egy búcsúlevél lenne. Márpedig sok mindent láttam már amióta gyilkosságokkal foglalkozom, de olyat, hogy valaki úgy legyen öngyilkos, hogy levágja a farkát, szétzúzza a koponyáját, utána levágja mindkét karját és mindehhez vigyorog: nos, ez olyan, amit még én sem tudok megfejteni.
* Szeikilosz sírverse

2. Aina, Ezerdomb, véglevél
Legszívesebben leittam volna magamat a sárga földig, de a munka az első. Hazamentem, megírtam a cikket, szokás szerint beleraktam a csaliszavakat: rejtélyes, vérfagyasztó, brutális, plusz naturalisztikusan lefestettem a részleteket… A szerkesztőm visszajelzett, hogy rendben, már semmi másra sem vágyódtam csak arra, hogy bebújjak az ágyba és egy fél napig fel se keljek. Reménykedtem, hogy Éva még alszik, rohadtul nem hiányzott a veszekedése.
Az ágy üres volt, a párnán egy cetli. Olvasatlanul kidobtam, tudtam, mit írhat benne. Hogy egy rohadék vagyok, egy hiéna, mondta, már elégszer. Mindegy. Elhagyott, mint minden nő eddig, aki azzal az illúzióval kacérkodott, hogy részese lehet az életemnek.
Elégedetten feküdtem keresztbe az ágyon: végre újra az enyém az egész.
Dél körül telefoncsörgésre ébredtem: a szerkesztőm volt.
- Mi lesz a holnapi anyag? Van már valami sztorid? Mikor tolod be végre a képedet?
- Én is örülök, hogy hallom a hangodat… Egyszerre csak egy kérdés… Semmi. Van, de nem holnapra. Nem tudom.
- Ide figyelj, ha ez megint a szokásos trükköd…
Őszintén szólva, valóban az volt, csak rohadtul nem volt kedvem dolgozni. Inkább, ha már szabad vagyok, ha már Évi úgyis felszívódott, gondoltam becsajozok éjszakára. Nem szeretek egyedül lenni. De ezt még se vallhattam be.
- Emlékszel a tegnap éjszakai sztorira?
- A csonkolásos gyilkosság? Persze.
- Van pár nyomom, ha sikerül, olyan cikket kerítek belőle, hogy mindenki megnyalja mind a tíz ujját utána… a lapszámot minimum a duplájára emeli.
- Ide figyelj, bárki mást páros lábbal rúgnék ki, ha ilyen link dumát próbálna beadni nekem. De te jó vagy, jó a szimatod és semmi erkölcsi érzéked. Tökéletes. Egy hetet kapsz, de a végére anyagot akarok, különben nem csak az újságnak, de a pályának is búcsút inthetsz! De legyen benne elég vér, szex, valami jó kis perverzió! Ok?
- Ok. Lesz. És hagynál végre dolgozni? Az idő pénz. – Válaszul lecsapta a telefont. Elégedett voltam magammal. Pár nap szabadság és azalatt majd csak összeszedek valamit. Ebben jó vagyok.
Csodálatos, hogy mennyi mindent elárulnak magukról az emberek a közösségi oldalakon. Persze, amilyen a szerencsém volt, Seraf éppen csak regisztrált, semmi infó, lényegében csak annyi, amennyit meg kellett adni a belépéshez.
Három nyomon tudok elindulni: van-e olyan nőismerőse, akinek bármi köze van Rusznához. Van-e olyan ismerőse, aki legalább távolról hasonlít a képen látható nőhöz? Van-e olyan, aki Ezerdombon lakik, vagy bármi köze van hozzá.
Ruszna: persze, hogy senki sem lakik ott.
Fotó: nem volt semmi mind a 263 ismerősnek végignézegetni a fotóalbumait… Kriminális, hogy mennyi fotót képesek felrakni az emberek magukról. De egyetlen rohadt vasútállomást vagy hasonló nőt sem találtam, mint a képen. Vakvágány.
De a szerencse nem hagyott el: találtam egy ismerőst, aki a városhoz Ezerdombot írta be, Munkahelyhez meg Budapestet. Ráadásul még fotót is felrakott, igaz elég elmosódottat, és jó pár éveset, s ez akkor is valami, amin el lehet indulni. Persze semmi e-mail, semmi cset…
Zuhany, borotválkozás, tiszta ruha… Bizalomgerjesztőnek kell lennem. Egy cetli az asztalra, ha Évi mégis visszajönne, hogy hívjon fel (hogy tudjam, nehogy belépve az új nővel a lakásba, őt találjam ott), ki az állomásra, fel a vonatra, szunyi bő fél órán keresztül… Aztán kiültem az állomásra, szerencsére a buszpályaudvar is ott van mellette és néztem a leszálló embereket. Próba szerencse. Olyan nőnek nézett ki, aki nem autóval jár. Nem tudom, de ha az ember éveket tölt el újságíróskodással, kialakulnak benne ezek a megérzések.
Másfél órát cigiztem, köpködtem és nézegettem a leszállókat, amikor végre megjelent az emberem. Nő, szőke, magas, vékony, harmincas évei közepén, abban a stílusban öltözködik, amit elképzeltem a fotó alapján. Felálltam, utána indultam és megszólítottam:
- Elnézést, Ainához van szerencsém?
- Igen, ki maga?
- Péter vagyok, Seraf barátja. Ráérne pár percre? Talán leülhetnénk a padra. Valami fontosat kell mondanom.
- Rendben, de csak öt perc. A gyerekekért kell mennem az iskolába.
Leültünk, nagy lélegzetet vettem, hogy úgy tűnjön, mintha erőt gyűjtenék a rossz hír kimondásához: – Rossz hírt kell mondanom: Seraf tegnap este meghalt.
Érdekes volt megfigyelni, ahogy egy pillanat alatt teljesen összeomlott. Összegörnyedt és sírni kezdett. Kb. két percet adtam neki: úgy tűnt, hogy ekkor már képes újra értelmesen megszólalni, de még eléggé összetört, hogy ha ügyesen kérdezem, mindent elmondjon.
- Tudja, csak pár hete ismertem Serafot, de magáról sokat mesélt.
- Mit? – nézett rám gyanakodva. Egy pillanatra elszégyelltem magamnak: egy ilyen tiszta arcú embernek nehéz hazudni. Persze nem nekem.
- Hogy milyen sokat jelentett neki.
- Ez igaz. Nagyon jó barátok vagyunk… Voltunk. Nehéz múlt időben gondolni rá. Még nem volt olyan barátom, aki ennyire ragaszkodott volna hozzám, anélkül, hogy többet akarna, de azt mondta, hogy amikor először találkoztunk, meglátott bennem valamit és akkor elhatározta, hogy egyszer barátok leszünk. Évek múlva találkoztunk legközelebb, már nem is nagyon emlékeztem rá, de úgy viselkedett, mintha ezer év óta ismernénk egymást. Mit tehettem volna? Ön is ismerte, nem lehetett neki nemet mondani. Szóval barátok lettünk, és most halott.
- Mintha nem lenne meglepve.
- Nem. Éreztem, hogy ez lesz.
- Hogyhogy?
- Olyan furcsa, hogy pont itt talált rám. Néhány hónapja megvárt a városban és együtt jöttünk haza, sok mindenről beszélgettünk, mindenféle butaságokról. Mielőtt elváltunk, a kezembe nyomott egy levelet. Azt mondta, ha meghalna, ezeknek az embereknek szóljak. Várjon…
A padon elkezdett kipakolni a retiküljéből. Hogy egy nő miket nem képes begyömöszölni egy akkora helyre… Végül megtalálta a borítékot.
- Tudja, a férjem miatt inkább magamnál tartom. Nem olvastam el, nem tudom, lehet, hogy van benne valami személyes is. – Egy pillanatra lerakta a padra, miközben tollat vett elő a táskájából.
Hiba volt. Nem tudta, hogy fényképezőgépszerű szemem van: egy pillanat alatt elolvastam és belevéstem az agyamba. Ritka képesség, de újságírónak nagyon hasznos, ezért tudtam jobb lenni, mint a többiek.
- Hogy is hívják?
- Péter.
- Furcsa, nem találom a listán. Igaz, csak pár hete ismerik egymást… – gyanakodva nézett rám. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
- Valószínűleg, úgy gondolta, hogy úgyis én tudom meg először a hírt. De azt mondta nekem, hogy elég magának szólnom.
- Igaz, bocsásson meg, csak minden olyan furcsa.
- Megértem. Mindannyiunknak nagy veszteség. De nem is zavarom tovább, indul a vonatom hazafelé.
- Menjen. Én még kicsit maradok, hogy összeszedjem magam.
- Lehetne egy kérésem?
- Persze.
- Tudja, csak pár hétig ismertük egymást…Nincs róla egy fotója véletlenül?
- Nincs. Sohasem engedte, hogy lefotózzák.
- Nos, köszönöm. És még egyszer: részvétem. Viszlát.
- Viszlát. – elindultam a peron felé, közben visszapillantva láttam, hogy ideges kézzel rágyújt. Szerencsére bent állt egy vonat, felültem és elkezdtem leírni a neveket és az elérhetőségeket. Főnyeremény volt ez a nő. Most már dúskáltam a nyomokban. A szerkesztőm elégedett lesz, mosolyodtam el.
3. Az üzletasszony
A laptopba mindent beírtam. Büszke voltam magamra: ügyesen kiszedtem szegény nőből mindent, amit csak lehet, s szó szerint mindent le tudtam írni. Jó vagyok, sőt a legjobb.
A levélben jó pár név volt, e-mail címmel vagy telefonszámmal, a végén pár sor, hogy Ainára hagy egy üres cigis dobozt, a jobb íróasztal fiókban. Hát, nem volt túl hálás természet ez a Seraf, gondoltam magamban. De hát az élet kemény és igazságtalan, ezért jobban tesszük, ha mi is ilyenek leszünk, csak még jobban, mint a többiek. Ilyen sok és mély filozofálás után jobbnak láttam, ha munkának látok, s e-mailt írtam az első embernek a listán, Goldának. Az ember legyen mindig következetes: neki is ugyanazt írtam, mint Ainának. Hogy pár hete ismertem meg Serafot, jó barátok lettünk, most szeretnék többet tudni róla. A következetes hazugság már majdnem igazság. Teljesen meglepődtem, pár percen belül válaszolt, hogy nagyon elfoglalt, de holnap munka előtt leülhetnénk egy kávéra.
A lakás üres volt és hideg. Eszembe jutott, hogy reggel még azt terveztem, hogy ma éjjel beszerzem az új húst, mégis otthon maradtam. Fáradt voltam. Eszembe jutott annak szerencsétlen férfinak a mosolya, eszembe jutott Aina arca… Öregszem. A hazugság mégiscsak fáraszt. S közben rájöttem, hogy irigylem Serafot. Mert tudott őszintén mosolyogni, s olyan barátja volt, mint Aina, akire rábízhatta az utolsó levelét és aki őszintén megsiratta. Az én halálhíremen mindenki csak kajánul röhögne.
Kivettem egy üveg piát, megittam és mint egy darab fa aludtam reggelig.
Golda jó ötvenes, sovány, elegáns, de fáradt arcú nő.
Kávét rendeltünk, de a kötelező udvariassági körök kihagyásával rögtön a tárgyra tért:
- Nincs sok időm, és Serafot nem is ismertem olyan jól. Már vagy húsz éve találkoztam vele, ha ez segít, elmesélhetem.
- Megköszönném.
- Kollegák voltunk, látásból ismertük egymást. A cégnél vezetőváltás volt. Elvittek minket egy tréningre, hogy felmérjék a képességeinket. Egész nap folyt az agyzsugorítás, tényleg nem volt semmi szabadidőnk. De cigizés meg evés közben kicsit tudtunk beszélgetni. Furcsa módon, mindig megnyugtatott a jelenléte. Harmadik nap kellett tartanom egy prezentációt, a nagy debütálásom lett volna. Előző este tizenegykor végeztünk, készülni akartam, de Seraf azt mondta, inkább menjünk el sétálni. Nem volt kedvem, de maga is ismerte őt, nem lehetett neki nemet mondani. Nem tudom, hogy csinálta, nem tudtam megfejteni a titkát, pedig erre a trükkre nekem is szükségem lenne…
Szóval, sétáltunk egyet a tóparton. Kicsit bolondok voltunk, emlékszem, ledobtuk a cipőinket és úgy futkároztunk a homokban. Aztán leültünk egy padra, kiöntöttem neki a szívemet, mindent elmondtam, a házasságomról, arról, hogy ha nem sikerül a másnapi prezentációm, akkor fuccs az előléptetésnek, nem tudom miből eltartani a gyerekeimet… Már nem is tudom, hogy miket mondott, hogy mondott-e egyáltalán valamit, lehet, hogy csak hallgatott és ez elég volt. Ennyi volt. Másnap sikerült a prezentációm és megkaptam az állást.
- Nem történt más?
Golda, legnagyobb meglepetésemre mintha kicsit zavarba jött, lesütötte a szemét és hangszínt váltott.
- Úgy látom, tényleg ismerte Serafot. Igen, történt. Amikor mindent elmondtam, még most is előttem van, nem tudom miért, de össze voltak kulcsolva az ujjaim, mintha könyörögnék valami istenhez, Seraf megfogta a kezeimet, azt mondta, hogy nyugodjak meg, sikerülni fog.
És valóban, aznap éjjel olyan békésen aludtam, mint egy kisgyerek, másnap pedig fantasztikus formában voltam. És aznap indult meg a karrierem. Neki valami miatt nem sikerült, de úgy örült velem, mintha ő is győzött volna. Kevés olyan önzetlen embert ismertem, mint ő.
Furcsa, mert aztán egyetlen egyszer sem beszéltünk, mégis megnyugtató tudat volt nekem, hogy létezik, hogy ha kell, számíthatok rá. Mégis, amikor tegnap az az Aina nevű nő azt írta nekem, hogy meghalt, nem lepődtem meg. Tudattalanul, mintha valami ilyesmire számítottam volna. Aztán maga is írt. Gondoltam, megérdemel annyit az emléke, hogy beszéljek a barátjával.
De most már tényleg indulnom kell.
- Bocsásson meg, lenne még egy kérésem. Az ilyen tréningeken mindig szoktak fotózni. Nem készült esetleg egy kép, amin Seraf is szerepel? Lemásolnám, ha lehet…
- Furcsát kérdezett. Ezen én is csodálkoztam. Sok fénykép készült, persze akkor még nem digitális képek, csak hagyományosak.
- És Seraf nem engedte, hogy lefotózzák?
- Nem, nem volt semmi ilyesmi. De az összes képen, amin szerepelt… Az összes kép, amin szerepelt, rossz volt.
- Elrontotta a fotós?
- Nem. Ahol ő volt, mindenhol csak egy világos folt látszódott. Most már tényleg indulnom kell.
- A férjével találkozik? – próbáltam meg kiugrasztani a nyulat a bokorból. Már korábban észrevettem, hogy nincs rajta jegygyűrű.
- Nem, a munkába, már elváltunk. Nem illettünk egymáshoz. Tudja, hogy van ez… Az elején még minden szép, aztán felfedezzük, hogy mégiscsak más a világunk. De ez egy másik történet. Viszlát. – és kiviharzott.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. A nő karriert csinált, de az új életébe már nem fért bele a férje. Ez elméletileg oka lehetne a bosszúnak, de már annyi éve történt. De ha ez a pofa tényleg ilyen aktív érzelmi életet élt, akkor valószínűleg találok frissebb ügyeket is. Éreztem, hogy nyomon vagyok, elővettem a listát és elkezdtem szervezni a következő randevút…