Letelik az idő
Másnap már bántóan erős volt a napfény, amikor felkelt. Első gondolata az volt, hogy a Kedvese vajon hol van, s belekerült pár percbe, amíg félig kábultan rádöbbent arra, hogy nincs többé, hogy annyi boldognak mondható év után újra egyedül van.
Az óra még járt. Nem érzett semmit csak az ürességet, hogy nem tudja, mi történt vele, mit kellene tennie. A napi lendület még vitte tovább. Megborotválkozott, igaz, már nem volt kinek, de furcsamód úgy érezte, akármi is érkezik el ma este, ha lejár az óra, megérdemli, hogy ápoltan fogadja. Megetette a cicát és a kutyát (ugyan kitől kapnak majd holnap enni?), szokásával ellentétben hosszan játszott velük.
Aznap nem történt semmi sem, csak éppen eltelt. Néhányszor nap közben is a füléhez tartotta az órát, de nem halkult a ketyegése. Néha, mintha lassabban vert volna, máskor gyorsabban, de valójában soha nem vétette el az ütemet, csak járt, csak ütött, csak vert rendületlen. Egyszerre szerette volna sürgetni és megakasztani az időt: hálás volt Glindának, hogy várhat, hogy van még egy napja, akármi is következik utána, de akarta is, hogy megoldódjon így vagy úgy a helyzet. Halogatta a döntést, hogy mit tegyen a nap végén, amikor elhalkul az óra, de kicsit reménykedett, hátha nem csak egy napig jár, hátha kettőig, s addig sem kell dönteni. Kuszaság volt az egész nap, de az idő egyre csak fogyott.
Este, mint aki ünnepre vár, kiült, a diófa elé, úgy fordulva, hogy véletlenül se kelljen látnia a kettétört fenyőfát, egyenesen az út felé. Hátha visszatér, hátha kiderül, hogy az egész csak múló vihar, s holnap újra kezdődik minden… Tudta, hogy ez lehetetlen, de olyan édes volt játszania ezzel a gondolattal. Nem, nem fog rendbe jönni semmi sem. Aki így tud gyűlölni, az soha életében nem fog visszafordulni. Erre ő és Márta is képtelen. Számot kell vetnie azzal, hogy soha többet nem fog Márta mellett felébredni, éjszakánként soha nem fogja testének melegét érezni.
Az idegent először észre sem vette. Nem volt több mint egy a háttérből alig kitűnő alak, aki megállt az úton, talán száz méterre a háztól. Először arra gondolt Ábrám, hogy egy elfáradt utazó, amilyen ő is volt egykoron, de fél óra múlva is ott állt csak, néha téve pár lépést előre, majd hátra. Örült annak, hogy végre történik valami, s feltápászkodva a székből (végtelenül fáradtnak és öregnek érezte magát) megindult az alak felé. Ahogy közelebb ért, egyre többet volt képes megfigyelni: nő, jóval túl virágkorán, az a típus, aki állandóan harcol a kilókkal és az évekkel, a ruháiból ítélve nem szegény, de ha gyalog jár ilyen Isten háta mögötti vidéken, nem is mehet túl jól neki. Valahonnan ismerős volt (kicsit keserűen elmosolyodott magában: mi lett a vége, amikor utoljára azt gondolta egy nőről, hogy valahonnan ismerős neki), de hiába futtatta végig az ismerőseit, egyik sem lehetett ez a valaki.
- Jó estét! Keres valakit?
A nő kicsit zavartan válaszolt: - Igen. Régen itt lakott egy öregember, talán ismerte…
- Ábrám bácsi? – Pillanatra nem tudta hogyan fűzni a szavakat – Sajnos rossz hírt kell mondanom. Öt éve meghalt. – De a nő arca meg se rezdült.
- Tudom. Én voltam a lánya.
Néhány perccel később már a ház előtt ült az asszony, s Ábrám a kávét szolgálta fel neki
- Köszönöm. A férjem mesélt arról a bolondról, aki hajlandó volt megvenni a tanyát. Maga volt az? Ha jól emlékszem, Damnátnak hívták…
Egy pillanatig a nyelve hegyén volt, hogy igen, úgy hívták, de most már ő is az Ábrám nevet használja, azonban mielőtt kimondta volna, rájött, hogy ez is csak hazugság volt, ugyanúgy, ahogy az úgynevezett „házassága is”. Mert az az élet, amit Ábrám néven próbált meg élni, a szemétbe került.
- Igen, én vagyok az a Damnát. – az asszony nem vette észre a szeme előtt lejátszódó belső küzdelmet, hogy mit jelent ez a hat szó a férfi életében, hát zavartalanul folytatta:
- Mindig jót nevetett azon, hogy mennyit képes volt megadni érte, minden zokszó nélkül. Ne haragudjon, hogy zavarom, de szerettem volna még egyszer látni ezt a házat.
- Kicsit átalakítottuk.
- A családjával él itt?
- Nem. A feleségem tegnap elhagyott.
- Sajnálom. Néha úgy éreztem, hogy ez egy elátkozott hely, hogy itt senki sem lehet boldog.
- Lehet. De most erről nem beszélnék.
- Megértem. De ha megengedi, csak egy kicsit körbenézek, s már indulok is haza.
- Nem zavar. Úgy sincs semmi dolgom. – Üres szavak, dühítő üres szavak. Miért nem merem megkérdezni, hogy miért nem jött el, amíg még élt az apja, hogy mi történt vele azóta? Hogy boldog-e azzal az újgazdag férjével? Hogy a gyerekeikben van-e valami a nagyapjukból?
- Gyerekeik voltak? Tudja nekünk igen, a férjem mégis ott hagyott.
- Részvétem. Nem. Régen történt?
- Egy éve kezdődött. A szokásos, érdektelen történet. Kapuzárás előtti pánik. Talált egy kis szöszit, elment az esze, beadta a válópert. A bíróság nekem ítélte a gyerekeket, pár hónapig nálam is voltak, de aztán kijelentették, hogy nem hajlandók ebben a nyomorban élni, s visszaköltöztek az apjukhoz. Persze, jogilag ragaszkodhattam volna hozzájuk, de nem volt erőm küzdeni értük. Aztán arra gondoltam, hogy visszajövök megnézni az édesapám házát. Szerettem volna még egyszer látni azt a helyet, ahol felnőttem. És maga?
- Hogy érti?
- Miért él itt?
- Nagyon tiszteltem az édesapját, s abba bíztam, ha megveszem a házát, kicsit olyan, mintha az életét is folytatnám.
- Legalább valaki. Tudja a testvérem meghalt, aztán az anyám is és végül én sem bírtam tovább. Akkor is azt hittem, ez egy elátkozott hely és máshova kell mennem, hogy boldog legyek, de aztán rájöttem, hogy nem. A börtön soha nem az ember körül, hanem benne van. A külső körülményekkel soha nem tudunk boldogabbá válni, legfeljebb azt a boldogságot tudjuk elveszíteni, amiben még részünk volt. De azzal sem, ha elhagyunk valakit. Az új emberek nem hoznak boldogságot, ha nincs meg bennünk. Ha valaha boldog voltam, akkor itt. Ezért akartam visszajönni. Köszönöm, a kávét, és már nem is zavarok.
- Ne menjen. Ez a ház… tegnap óta nekem már idegen. Ha akar, maradjon itt nyugodtan. Jöjjön! – Végigvezette a házon, keresztül a lezárt szobáig. – Tessék. Ha akar, itt maradhat. – A vendég hallgatott, de ebben a szótlanságban több hála volt, mint sok cifra szóban. Magára hagyta, s kiment a diófa alá – Istenem, hányszor várt itt Mártára!
Fél óra volt, mire az asszony kijött a házból. Furcsán megváltozott: szeme kifényesedett, s testtartása egyenesebb lett, már nem volt benne semmi görnyedtség
- Köszönöm, hogy megőrizte így ezt a szobát.
- Az édesapja hagyta így. Állandóan visszavárta. Még a halála napján is önt emlegette. – amint kimondta, vissza is szívta volna, minek feleslegesen fájdalmat okozni. Ő is csak olyan, mint bárki más ebben a világban. Lehet, hogy ugyanúgy szolgája csak a sorsának, mint a kutya a lábánál, de ahogy egy jóérzésű ember még egy ebnek sem okoz feleslegesen fájdalmat, úgy minden embert kímélni kell a kíntól. – Nem volt szívem hozzányúlni. Inkább beleraktam az első feleségemtől maradt emlékeimet és bezártam.
- Elváltak?
- Nem. Az elsőtől… meghalt. Utána ismertem meg a másodikat. – nagyon furcsálló érzés volt sorrendben, párhuzamban emlegetni Verát és Mártát. – de úgy látszik, hogy nem vagyunk, nem voltunk egymáshoz valók. Van ez így. Érdekes tanulság, ha érdekel valakit, hogy vannak emberek, akik nem azért, mert jók vagy rosszak, de nem illenek össze. Tanulság, hogy bizonyos típusú emberektől bizonyos típusú emberek nem remélhetnek se barátságot, se boldogságot.
- Sajnálom. De miért hagyta ott a felesége? Még soha nem találkoztam olyan rendes emberrel, mint maga. Tudja, az ember ezt megérzi. Az a nő biztos nem érdemelte meg.
- Ne mondja ezt. Egyszerűen csak nem illettünk össze.
- Maga nem az a típusú ember, aki egy húszassal fiatalabb szöszért elhagyná. Maga nem az a fajta, aki csak úgy megcsalja a feleségét.
- Hagyja abba. – Igyekezett, hogy ne legyen durva a hangja, de dühítette, hogy a nő ezt gondolja. Hogyan tudná elmagyarázni neki, hogy megcsalta, de nem a jelenében, hanem a múltjában? Hogy az a hazugság, amiben éltek, súlyosabb volt, bár mindig igazat mondtak, mint az lett volna, ha minden héten más blitzmädchen-nel tölti az éjszakát?
- Bocsánat, nem akartam megbántani.
- Most mihez akar kezdeni?
- Nem tudom. Haza megyek… Haza. Furcsa ez a szó. Visszamegyek az albérletembe és megpróbálom túlélni.
- Nincs kedve itt maradni?
- Tessék?
- Megutáltam ezt a házat. Nem akarok többet itt maradni. Nem tudom, mit akarok, de feszült vagyok, legszívesebben rohannék a világ végéig. De ha nem is addig, de legalább addig akarok futni, hogy ne lássak semmit abból, ami idáig voltam. Ha önnek még jelent valamit ez a ház, lakjon itt. S ha egyszer megunja, csak tegye a kulcsot a lábtörlő alá. De ha olyanja van, nyugodtan fel is gyújthatja. Legszívesebben én is azt tenném.
- Nem számítottam ilyen ajánlatra.
- Én sem számítottam arra, hogy ezt fogom mondani, de talán jó ötlet. Érdemes kipróbálni.
- Olyan váratlan.
- Nem kell azonnal döntenie. Ha indulok, holnap reggel indulok. Addig gondolkozhat. Költözzön be a szobájába, a konyhában talál ennivalót. Addig is jóéjszakát. Udvariatlan házigazda leszek, de talán megérti, hogy most túl nehéz lenne beszélgetnem.
Az éjszaka furcsa álmokkal múlt. Azelőtt a pár percben, mielőtt a jól ismert sötétségbe zuhant volna, hallotta, hogy a vendég a szobájában neszez, érezte, hogy talán jól esne neki, ha váltana vele pár szót, de képtelen volt rá, ahogy sok minden másra sem. Inkább a kába, zavaros álmokkal telített alvást választotta. Másnap korán kelt, zsákjába összekészítette a legfontosabb cuccait. A nő teát főzött a konyhában.
- Bocsásson meg, de azt hittem még alszik. Nem tudom, teát szokott inni reggelente, vagy kávét…
- Köszönöm, most jól esik. Mártával, a feleségemmel, mindig gyümölcslevet vagy teát ittunk… Kávét sohasem. Nyugodtan használjon mindent. A cicát naponta kétszer, a kutyát estefelé szoktuk etetni. De kicsit szeretgetni, játszani is kell velük. De mint nő, ezt sokkal jobban tudja.
- Ha tudtam volna, talán most nem lennék itt. Vagy itt maradtam volna. Szép temetése volt az édesapámnak?
- Nem volt semmi különös. Ugyanazok a milliószor ismételt szavak. De talán most őszintébbek voltak, mint máskor. Kicsit féltem a temetésen.
- Félt?
- Igen. Kicsit félve néztem körbe, hogy nem jön-e el valamerről a világvége. Tudja a tíz igaz. A tíz igaz, aki egyensúlyban tartja a világ gonoszságait. Ha igaz lett volna ez a mese, akkor az édesapja lett volna az egyik igaz. De sajnos, most már semmi és senki sem igaz. Minden mese és igazság hazugság.
- Ne mondja ezt. Lehet, hogy reménytelen az életünk, de valahol kell lennie valaminek, ami igaz, amiért érdemes élni. Különben maga is feladná. Tényleg, most mit fog csinálni? Megpróbálja visszahódítani a feleségét?
- Nem vagyok romantikus alkat. Azt hiszem, valami végleg megszakadt közöttünk, ha egyáltalán volt valami a megszokáson kívül.
- Akkor mit akar?
- Van még egy ügyem, aminek a végére kell járnom. Elszámolnivalóm van az Úristennel, és addig nem nyugszom, amíg meg nem vívtam ezt a háborút. Valaki egyszer azt mondta, hogy az Úristen és a gonosz között nincs közepesek útja, az ember nevét vagy a hamisak, vagy az igazak könyvébe írják be, vagy elfelejtik. Jöhet a Gomböntő. Nos, ha nincs közepesek útja, élni békében a világgal és az Úrral, akkor én most ellene mondok mind a kettőnek. Bosszút akarok állni, ki akarom élni azt a felhalmozódott gyűlöletet, ami bennem van. Tegnaptól kezdve hadiállapotban állok az Istennel. Ő üzent nekem hadat, én békében éltem volna vele. De nem hagyta. Most jöjjön a bosszú.
- Istenen?
- Talán rajta, talán magamon. Lassan eltelt az életem nagyobbik része, és még nem éltem, nem voltam boldog, vagy ha igen, akkor az vagy hazugság volt, vagy csak órákra, percekre szólt. Ha képtelen vagyok a jóra, hogy valakit boldoggá tegyek, akkor a maradék éveimben élvezni akarom az életet.
- Szívesen mondanék valamit, amivel vissza tudom tartani, de nem jut semmi sem az eszembe.
- Nem kell. Csak kívánjon jó utat.
- Jó utat. Egy kérdést még megenged.
Damnát már a cipőjét fűzte be. - Persze.
- Melyik misére szokott járni vasárnaponként?
Meglepő volt a kérdés, de hát nem volt benne semmi titkolnivaló. – A kilencórásra. Miért kérdi?
- Semmi, csak arra gondoltam, hogy maga olyan ember, aki vasárnaponként eljár a templomba. Hogy majd elmegyek maga helyett. Hogy legyen valaki, aki továbbviszi a hitet. Apám emlékére.
- Hát csak vigye. Csinálja, ha úgy gondolja, hogy ez segít valamit. Én már elvesztettem azt, amit meg lehetne őrizni.
- Szeretném hinni, hogy igen. Isten áldja.
- Viszlát.
S Damnát, anélkül, hogy visszanézett volna régi életére elindult. A kutya elkísérte az útig, de aztán a felségterület határánál megállt, s szomorúan nézett a gazdája után. S valami olyasmit gondolhatott, hogy furcsa lények az emberek.
Ahogy távolodott a háztól, nagyon szeretett volna valamit dúdolni, de nem jutott eszébe egyetlen dallam sem. Csak a néma csend.
