Élettánc – tűz által vesszen el 06

Tannhäuser

Mindenkinek meg lehet a maga saját őrültsége, szokta mondogatni az asszony, s ennek mondásnak igazságát Ábrám a legnagyobb mértékben igazolta. Ott volt például a diófasor, amiből legfeljebb, ha majd az unokák ehettek, ott voltak a szivarok, aminek tulajdonképpen nem szerette az ízét, de nem bírt meglenni a belőlük áradó ünnepélyesség nélkül, s végül ott volt Wagner zenéje. A férfi nem volt nagy operarajongó, de akárhányszor meg tudta volna hallgatni a Ringet, s a Lohengrin-előjátékból több erotikát érzett ki, mint akárhány évfolyam erotikus folyóiratból. Néha-néha, ha éppen egyedül volt, munka közben a Nünbergi mesterdalnokokat fütyörészte (igaz, ha a mester hallotta volna, nem ismerte volna fel az általa megálmodott harmóniákat). Sajnos az asszonyt nem tudta behálózni ez a varázs, bár néha diófa árnyas estéken Wagner-CD-ket hallgattak. Illetve, egészen pontosan, nem lehetett volna azt mondani, hogy unta volna, vagy nem tetszett volna neki, de értetlenül látta, hogy a férfi arca hogyan változik meg, hogyan szellemül át ezt a zenét hallgatva. Idegen volt neki, sőt néha talán félt is attól a világtól, amiben a férfi ilyenkor otthon volt, s ami előtte sohasem nyílt meg. Nem mintha botfüle lett volna, sőt talán jobban is értett általában a zenéhez, mint a férje, de ez a világ, ennek a világnak a nagysága, az isteni volta neki mindig is idegen maradt.

Ha a férjére nézett, meg tudta érteni, hogy Hitler a wagneri zenével hogyan tudta fanatizálni a német népet, hogy a Walkürök lovaglását hallgatva miért érezték úgy, hogy a Stukákkal végig kell bombázniuk az egész világot. Hogy miért hagyták, hogy csodálatos fővárosuk az Istenek alkonyának hangjaira porrá égjen a berlini csatában… Miért hitték úgy, hogy ők az istenek, akiket az alacsonyrendű népek, a nibelungen, akik arra sem méltók, hogy a napfényen élnek, arannyal és hitellel megkötöznek. Ezekben a pillanatokban félt, s egyben féltékeny is volt, mert ő nem tudta átélni ezt a csodát. Néha egy-egy pillanatra őt is elkapta a zenedráma ereje, de mindig összerázkódott, mint aki elbóbiskol egy-egy tört másodpercre az ébrenlétre rendelt időben.

Persze soha nem veszekedtek ezen, még csak meg sem fodrozta boldogságukat és szeretetüket, de valahol ott volt közöttük, s talán minden másképpen alakul, ha a férfi odafigyelt volna erre – de mint általában a férjek, vak volt arra, ami felesége lelkének titkos rejtekeiben folyt, vagy éppen nem volt meg. S furcsa módon, ahogy lassacskán, lépésről lépésre egyre inkább beleszerelmesedett, egyre inkább egy idealizált kép kezdett élni a nőről, s egyre kevésbé látta, hogy miben különböznek, hogy ami neki a menny, az a másiknak a szenvedés.

Több mint három éve voltak már házasok a polgári törvények szerint, s Ábrám egyre inkább megbizonyosodott arról, hogy a szerelmük valós, ezért elhatározta, hogy rendezi a dolgát Istennel és Kedvesével, s a templomban is megesküsznek. Tudta, babonaság és pogányság, de titkon azt remélte, hogy ezután talán gyermekkel is megáldja őket az Úr. De ha ezt nem is adja meg, de talán a szentség ereje segíti őket, hogy átéljék ennek hiányát. Jó volt eljátszadozni ezzel a gondolattal.

Sajnos az etikett nem intézkedik arról, hogy egy férjnek hogyan kell megkérnie felesége kezét, Ábrámnak sokat is kellett törnie ezen a fejét. Egy tökéletes napnak kell, hogy a beteljesedése legyen az „asszonykérés”. Vissza kell menniük egy pillanatra a gyűlölt, mégis életet adó városba. Délután egy séta a Várban, utána egy kellemesen könnyű vacsora egy elegáns étteremben, majd az Operában meghallgatják a Tannhäusert, hazafelé menet pedig a kocsival hirtelen megáll a folyóparton, igen, a sötétben nem fogja észrevenni, hogy letérnek az útról, vagy ha igen, azt mondja majd, hogy csak levágja az utat. Amikor megállnak, kiveszi a csomagtartóból az odakészített rózsacsokrot, letérdel előtte és megkéri a kezét. Vörös rózsával, olyan mélyvörössel, amit minden férfi csak egy asszonynak adhat az életben, mert az a teljesség, a mindent betöltő szerelem jelképe. Igen, majd az asszony megszárítja és ki fogja függeszteni a legszebb szoba legszebb pontján, s mindig elmosolyodik, ha rá néz. Gyönyörűnek tartotta a tervet, s heteken keresztül ízlelgette magában, szervezte, készítgette, míg végül egy nap az asszony elé állt, s kimondta, hogy szeretne neki egy szép napot ajándékozni.

Az asszony szerette férjével ezeket, ahogy ő nevezte, „görbe” napokat. Bár szerette az életüket, jó volt néha kitörni belőle, s valami mást, valami ünnepélyeset csinálni. Mást, valami mást, csak ennyit. 
Kezdetben minden jól alakult. Kéz a kézben sétáltak a várban, az öreg gesztenyefák alatt megálltak csókolózni, mintha ifjú szerelmesek lettek volna. A vacsora tökéletes volt, az ízharmónia teljes, csak a bor hiányzott, de hát aznap éjjel még haza kellett érniük, s Ábrám iránti tiszteletből, a nő sem ivott semmi alkoholt.

S végül eljött az Opera ideje is. 
Sok-sok éve nem adatott meg Ábrámnak, hogy Wagnert valódi zenekartól halljon, mindig csak a rádióban, esetleg CD-n. De aki ismeri a wagneri zenebirodalmat, tudja, hogy elektronikus hanghordozón a töredékét sem lehet átélni annak, mint az élő zenében. Nincs az a tökéletes Hifi-berendezés, ami képes lenne visszaadni, azokat a hallás határán játszó dallamtöredéket, amivel indul egy-egy motívum, míg a teljes hangerővel játszó zenekart csak torzulva adja vissza a legtökéletesebb hangfal is. Ábrám türelmetlenül várta, hogy milyen hatással lesz feleségére az élő zene. Remélte, hogy most ő is át fogja élni ugyanazt a csodát, mint ő. Nem akart arra gondolni, hogy vannak emberek, akiknek az életébe sohasem jelenhet meg a csoda – ők az élet teljességét másképpen érik el. Ha elérik egyáltalán.

S az első hangokkal elsüllyedt körülötte a világ, csak ő volt, s a középkori legendából születő zenedráma. Történt azonban valami, amire nem számított. A történet nem az ismert cselekménysor volt, hanem a saját életére ismert benne. A Vénusz-barlang nem valahol Wartburg vára mellett volt, hanem Csillagváron, ahol az Álomlánnyal találkozott. A balett, ami miatt a párizsi aranyifjak megorroltak Wagnerre, az a tánc volt, amiben egybefolyt parázna vágyban a testük. A lovag kiáltása: „Nékem az üdv csak Mária!” az ő vágya volt, hogy bűneitől és üres életétől megszabaduljon. A thüringiai udvar, az értetlen lovagok a régi élete volt, a munkahelye, ahol senki sem tudta megérteni, se barátnak mondott személy, se kollega hogy valójában mi is az élet, mert csak a középszerben éltek, félúton lebegve a semmiben a szenvedélyes bűn és a szenvedélyes jó között. Erzsébet, aki szerelmével megtisztítja a bűnébe visszahajló lovagot, a lány volt, aki neki ajándékozta az életét, s ha kellene, meg is halna érte. Ami Tiszakanyarban elkezdődött, most a beteljesedés határához ért.

Soha még ilyen szerelmet nem érzett az asszony iránt. S amikor a zarándokmotívum újult erővel visszaharsogott, úgy érezte, most azonnal szerelmet kell vallania a nőnek, ha nem is hanggal, de egy pillantással, egy alig látható cirógatással a combján, amiben minden benne van, amit meg fog érteni, mert szereti. Erővel kellett kényszerítenie magát, hogy egy pillanatra el tudja fordítani a fejét Wagnertől és a varázsából kivonja magát, mert úgy visszahúzta, mint hajnali ébredékor az álom.

Az asszony kicsit unatkozott, de férje kedvéért megpróbált érdeklődő arcot vágni. A díszleteket nézte, gyakorlott háziasszonyszeme észlelte, hogy hol kellene tisztítani, melyik jelmezt hogyan varrták, s minden erejével azon volt, hogy el ne bóbiskoljon, bár a hangorkán ebben hosszú távon úgyis megakadályozta volna. S kicsit bosszantotta is, persze nem mutatta volna ki a világért sem, hogy hiába vannak együtt, Ábrám csak a zenével foglalkozik, s egy pillantásra sem méltatja. Hálás volt neki, amikor végre, egy hosszú zenei szakasz közben rápillantott, de önkéntelenül is csak annyi csúszott ki a száján: - Sokáig tart még?

Ha sósavat önt a férfi arcába, akkor sem tudta volna jobban megbántani. Hát hiába volt a vágya, hogy megtisztuljon, hiába szakított a bűneivel és az értéktelen életével, az asszony nem képes ezt megérteni? Ha ő Tannhäuser, akkor valóban az a sorsa, hogy a barátai kiátkozzák az énekéért? Ebben a pillanatban értette meg, hogy az asszony világa soha nem lehet az ő világa, mindörökké idegenek maradnak egymásnak. 
Hogy az opera valóban az ő sorsa: az a világ, amelyikhez tartozni akar, soha nem fogja befogadni, s az, amelyik befogadja, ahhoz ő nem akar tartozni, mindig csak hontalanul fog bolyongani a béke és a boldogság között, miközben egyik sem lesz sohasem sajátja?

Talán ha nem történik semmi, akkor is megmarad a fájdalom, de az indulat eltűnik, azonban a nő egy újabb, immár végleges hibát is elkövetett. Egy nagyon pici ásítást nyomott el. 
Ábrám később sem tudta megmagyarázni, hogy miért gyűlölte meg ebben a pillanatban a feleségét. Talán azért, mert neki ez fontos volt, mert hónapokon keresztül szervezte ezt az estét, s álmodozott arról, hogy milyen jó lesz? Vagy azért, mert úgy érezte, hogy a dalnoklovaggal együtt őt is elveti a nő? Mert ekkor döbbent rá, hogy mennyire különbözik az a hús-vér ember, attól, akit elképzelt magában, akiben hinni akart? Talán azért mert ezzel a meggondolatlan kérdéssel és az elharapott ásítással a nő örökre a középszer tagjai közé sorolta magát?
Közben az ének csak folyt tovább, mint a Tisza vize, mikor tavasszal mindent pusztítva kiárad:

„ahogy e bot kezemben soha többé
nem hajt friss zöld lombot,
úgy néked sem lesz megváltásod
a poklok tüzétől soha!”

Rá kellett döbbennie, hogy a zene, ami neki a mennyország, az asszonynak pokol, vagy legalábbis tisztítótűz. Megsajnálta, de már nem szerelemmel, hanem ahogy egy megkínzott kutyát szokás, s elhatározta, nem hagyja szenvedni tovább, s csendben kiosontak a padsorok között, s hazaindultak.
Nem hallották már, ahogy a zarándokkórus meghozza a kisarjadt botot, a megváltás és a megtisztulás jelét. Nem hallották már az énekszót: Boldog a bűnös, kit angyal védett, s üdvét az égben kikönyörögte…
Egyenesen hazamentek, nem álltak meg a folyóparton, hagyta, hadd kókadozzon a virág a csomagtartóban, legszívesebben még rá is taposott volna. A nő túl fáradt volt ahhoz, hogy megérezze a hangulatváltozást, csak hálás volt a férjének, hogy a kedvéért még Wagnerről is képes volt lemondani, s elhatározta, hogy ha hazaérnek, egy csodálatos szerelmes éjszakával fogja megajándékozni ezért a napért.

Üzenj, te is nekem…

Ősz volt már, Szent Kereszt ünnepét írta a naptár, csontig és lélekig hatolt az éjszakai hideg, tiszta volt az ég, s a hatalmas tejút alatt fázva remegtek a csillagok, mikor végre hazaértek. Az asszony a fürdőszobában készülődött, a férfi levette a nyakkendőt és a mellényt, egy kabátot vetett a hátára, s nekiindult, hogy szokása szerint még egyszer körbejárja a tanyát. 
Nem tudta miért, hiszen nem volt ünnepnap, amit tervezett, önkéntelenül is szivart gyújtott. Talán ebben a pillanatban vált a szertartásrendből rossz szokás. A virágot kivette a csomagtartóból, s a birtok legtávolabbi sarkába vitte és kidobta. Száradjon el, rohadjon el a szemétben, ahogy a szerelmük is. Gyűlölet volt benne és magány. Csalódott volt. Nem azért, mert az asszony elbóbiskolt, az egész világban csalódott és az egész életben: hogyan is hihette, hogy be fogja fogadni a világ. Magára volt dühös. Mert az Álomlánnyal megismerte a szenvedélyt, s hiába hitte, hogy vissza tud térni az egészségesek, a normális emberek világába, az már nem tudta őt befogadni. Mert zseni volt Wagner: pontosan megsejtette, hogy a Tannhäuserek énekét képtelen meghallgatni a világ. Vajon mikor volt ő igazából önönmaga: amikor az álomlánnyal tépve-gyűlölve az életet, szeretkezett a földön, vagy akkor, amikor úgy érezte, hogy óvnia és védenie kell azt a szerencsétlen lányt a folyóparton? Mikor? A Tannhäusereknek nincs otthonuk, csak az állandó zarándoklat, őrlődés a két világ között.

Hideg éjszaka volt, tisztán ragyogtak a csillagok. 
Összehúzta a vállán a kabátot. Egy pillanatra, arra gondolt, hogy az asszony már kijött a  fürdőszobából, s talán várja őt az ágyba – de képtelennek érezte magát arra, hogy bemenjen hozzá, megérintse és úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna és szeretkezzenek. Szeretkezzenek? Ha az a szeretkezés, amit az álomlánnyal átéltek, akkor soha nem is szeretkeztek, inkább valami félig unt szertartást műveltek. Az a tűz sohasem volt benne. Nem, nem az volt a bűn, amit akkor az Álomlánnyal művelt, hanem az, hogy amit most Mártával, azt is szeretkezésnek nevezte. A hazugság nagyobb bűn, mint a paráznaság. A hazugság, ami mindenből kioldja a lényeget, s mint üres vázat hagyja maga után a hazugságot. Irtózott volna? Talán igen, utálkozott, de nem csak az asszonytól, hanem az egész világtól, benne magától is, hiszen eddig az estéig szerette, ahogy hitte lassan már-már szerelemmel, ezt a teremtményt. Egy pillanatra megijedt, mert nem hitte volna, hogy képes lenne így érezni a másikkal kapcsolatban. Gyűlölöm? – kérdezte meg önmagát, de rögtön el is szégyellte magát. Szinte fizikai fájdalmat érzett, s meg kellett támaszkodnia a diófában. Hogy juthatott idáig? Egyetlen szerencsétlen pillanat miatt. Szeretem, szeretem, szeretem, mondogatta magában egy pillanatnyi szünetet sem engedve, bízva abban, hogy ha százezerszer elismételgeti, önmagát is meggyőzi.

Az asszony eközben megfésülte haját, az ünnepi kölnivel felillatosította magát, s meztelenül várta a takaró alatt a férfit. Hiszen annyira szereti, hogy még Wagnerről is képes volt lemondani, pedig az nagyon-nagyon sokat jelent neki…
A csillagok magányosan fáztak elképzelhetetlen magasságban attól a fagyásnak induló sárgolyótól, ahol mi emberek élünk és szenvedünk, s azt képzeljük ezek a nevetséges dolgok jelentik a világegyetem lényegét.
A férfi rágyújtott a harmadik szivarra is. A nikotin már kezdte magát beleívni a szervezetébe, s enyhe hányinger mellett újra érezte azt a finom lebegést, ami miatt annyian hódolnak ennek a káros szenvedélynek. 
Tudta, hogy be kellene mennie, odabújni a nő mellé és szeretettel, nem szenvedéllyel, átölelnie. Minden újra a régi lenne, minden jó lenne. De olyan szépek voltak a csillagok, s bár csontig hatoló hideg volt, szép volt az éjszaka.
Vajon most mi lehet a Vénusz-barlangban? Mi lehet, most az Álomlánnyal? Jó lenne azt hinni, hogy éppen most ő is kinéz az ablakon a csillagos égre, s rá… nem, nem is rá, csak a múltjára gondol, amiben egy lenge álomképként ő is feltűnik. Vajon, ő megtalálta a helyét a világban? Boldog a férjével és a gyermekével? Vajon született még egy gyermeke, esetleg egy kisfia, azóta? Biztos, az is olyan gyönyörű szép kisgyerek, mint az anyja, vagy a nővére. Mit nem adna azért, ha csak egy félórára találkozhatna vele; nem azért, hogy még egyszer átélje azt a szenvedélyes szeretkezést, amit egykor, hanem csak azért, hogy megkérdezze, hogy mi történt vele, hogy él… Nem kérne semmi mást az élettől, csak ezt a fél órát, utána bármi jöhetne. Talán nem is kellene fél óra, elég lenne pár perc is, talán még az sem kellene, hogy kettesben legyenek, akkor is megérezné a választ a kérdésére, ha csak a tömegben állnának egymás mellett néhány pillanatig… Hogy a fülébe súgná, amit azon az éjjelen nem hitt el: hogy szép és hogy szereti. Vajon, annyi év után, gondol-e még rá? Emlékezik-e rá, vagy teljesen jogosan kitörölte régi életével együtt a fejéből, s most már csak az újnak él?

Egy régi dal motoszkált benne, ami talán éppen erről szólt, de nem sikerült összeraknia a szavakat.
A szívem üzen neked… érezned kell, hogy szeretlek… amíg csak a csillagok fenn ragyognak az égen. Egyedül vagyok és nézem a csillagot, amit még együtt választottunk, és erre a csillagra bízom az üzenetemet… Üzenj te is nekem ezzel a csillaggal, hogy visszatérsz hozzám, s én várni foglak. A sírig és azon túl is. Csak mondattöredékek, félresiklott szavak, és elcsúszó szavak. Nincs dal. Olyan, mint az élete. Nagyon nem jött össze a szöveg, csak a szivar fogyott, s az idő telt.
Közben az asszony várt, mindhiába. A szeretet érzés lassan-lassan átadta a helyét valami másnak, valami sötétnek és gonosznak. Először csak a türelmetlenségnek: hol maradhat ennyi ideig. Aztán egyre jobban érezte ruhátlanságát. Furcsa dolog a meztelenség: néha a teljes kitárulkozás a szeretett lénynek, de szinte csak egy lehelet választja el a végtelen megalázottságtól. Elég a legkisebb megaláztatás, az önátadás vágyának visszautasítása, hogy a szerelem gyűlöletté, az önzetlenség önsajnálattá váljék. És a várakozás percei, majd negyedórái mind-mind újabb és újabb megaláztatást jelentettek a nőnek.

Azzal az érzéssel aludt el, hogy gyűlöli a férjét, aki magára hagyta ezen az éjszakán.
Ábrám lassan az utolsó szivar végére ért. Érezte, hogy be kell mennie a lakásba, akármennyire is nem akarja, fürdenie és borotválkozni, a hideg már elzsibbasztotta az arcbőrét, s közben kigondolnia a szavakat, amivel ki tudja engesztelni kedvesét. Hiszen nem tehet róla, hogy nem szereti ezt a zenét, hogy más gondolt a szenvedélyről, hogy nem érti meg, hogy ezek mit jelentenek neki. Hiszen szereti őt, megpróbálja megérteni az ő világát, még akkor is, ha nagyon más, mint amiben korábban élt, tulajdonképpen jó ember. Nem gondolt bele, hogy ez a „tulajdonképpen” szó a legmélyebb sértés és megaláztatás, amit csak gondolhatott a másikról. Azonban de és mi számít jobban: a zenei ízlése, vagy az, hogy neki ajándékozta az életét?

Szégyellte magát az előbbi gondolataiért, hogy az Álomlányra gondolt. Mintha gondolatban házasságtörést követett volna el. Nehéz volt befele indulnia, mint a kisgyereknek, aki rossz fát tesz a tűzre, s utána nehéz anyjához bújnia, nem a büntetéstől való félelmében, hanem mert lelkiismerete bántja.
Már aludt a nő, mikor a férfi mellébújt az ágyba. Hideg volt a férfi teste, hideg volt az asszony lelke abban a pillanatban, s anélkül, hogy felébredt volna, megborzongott, összerándult és félálomban lebegve ellökte magától férjét, majd magára húzta a takarót.
Ábrán nehezen aludt el, de az asszony álma sem volt nyugodt.
Másnap reggel szeretetben ébredtek, mind a ketten bocsánatot kértek előző esti buta viselkedésükért, de valami azon az éjszakán végleg megszakadt. Ábrám azzal kezdte a napot, hogy kiment és néhány lapát földet szórt a virágcsokorra és többé nem tervezgette, hogy templomban is megesküdjenek, a nő pedig soha többet nem kezdeményezte, azt amit a Biblia úgy nevez: „együtt lenni”. Ha mégis együtt voltak, lélektelen rutin volt, vagy ami a legrosszabb: megjátszották, hogy több.