Élettánc – tűz által vesszen el 08

Vége

Hazaérkezésük után boldogan teltek a hetek, s mind a ketten abban a bizakodásban éltek, hogy megújul a szerelmük, s boldogságuk, mely az utóbbi időkben megrendült, örökre megszilárdul. Valami mosolygós világlátás hatotta át hétköznapjaikat. Ha sétáltak, nem engedték el egymás kezét, kamaszos szerelemmel jártak egymás mellett, ha valamelyikük hazaérkezett már nem csak pillanatig tartó hitvesi csókkal köszöntötték egymást, hanem percekig tartó öleléssel, s csókjuk olyan szenvedélyes volt, mint az első rátalálás örömében élő szerelmeseké.
Úgy tűnt, ennek a nyárnak fénye végleg szétoszlatta sorsuk minden árnyát, s a remény, egy még boldogabb és szebb jövőben, nem volt alaptalan.
Egy nap, az esti séta közben, csak úgy mellékesen a lány felvetette:
- Mi lenne, ha az egyik munkatársnőmet meghívnám pénteken egy kis pletykázásra? Nagyon zavarna?
- Dehogy, de nem leszek itthon. Péter megkért, hogy ugorjak fel hozzá, egy tárgyalásra. De este hat-hét körül itthon leszek, ha elvihetem a kocsit.
- Pont jó lesz. Reggel vigyél be, s majd az ő kocsijával jövünk haza. Tudod, már annyit beszélgettünk, s kíváncsi arra, hogy hogyan is élünk. Azt mondja, ők is nagyon szívesen vennének egy tanyát, nem igazán rajong Érsekiért. Azt mondja, soha nem tudta megszokni. Egyébként nagyon aranyos, képzeld őt is ugyanúgy Mártának hívják, mint engem, jó lenne, ha te is megismernéd, persze azért ne száguldozzál. Ha most nem, majd egy más alkalommal.
- Jó lesz, majd megpróbálom úgy intézni a dolgokat.
Másnap már el is felejtette, s csak csütörtök este juttatta eszébe Kedvese, hogy péntekre milyen programot is szervezett.

Aznap tulajdonképpen minden jól indult. Nem került dugóba, hamar elérte a várost, Péterrel sikeresen tárgyalt, aztán kicsit beszélgetett még a kollégákkal, tervezgették a cég jövőjét. Kicsivel korábban tudott haza indulni, mint ahogy tervezte. A gépkocsi ráérősen falta a kilométereket. Amikor lefordult az útról látta, hogy nem késett el, egy autó már áll a ház előtt.

Az asszonyokat a diófa alatt találta, s ígéretükhöz híven valóban pletykálkodtak. A nőnek (asszonynak, lánynak?) valóban kedves arca volt, s mélyen ülő szemei. Amint meglátta a férfit rámosolygott. Olyan volt, mintha már régóta ismerte volna.
Ábrám megállt a vendég előtt, egyenes gerinccel kicsit meghajolt, s úgy kezdett hozzá a jól megszokott formulákhoz:
- Engedje meg kérem, hogy bemutatkozzam, Márta férje vagyok…
Az ismeretlen nő mindentudón mosolygott rá:
- Már ismerjük egymást, Damnát. Néhány éve találkoztunk Csillagváron… - Ábrám, mint akit hazugságon kaptak elpirult. Most már tudta, hogy honnan volt ismerős, az idegen vendég. Az Álomlány. Csak dadogni tudott valami rossz hazugságot, hogy miért is nem ismerte fel. Közben átkozta magát, hogy miért is nem tudott egy félórával, órával később érkezni. Az Álomlány nagyon udvarias volt, a legkisebb utalást sem tette arra, hogy pontosan hol és milyen körülmények között találkoztak először. Olyan volt, mint egy régi barát, aki előtt nem lehet, de nem is érdemes titkolózni.
- Tudod, Damnáttal, bocsánat, nekem még a régi neve ismerős, Csillagváron egy közös ismerősünk mutatott be egy vacsorán, de akkor még szegény előző feleségével élt együtt, aki azóta, ha jól tudom meghalt. Nagyon sajnáltam, amikor mesélted, mert tudom sokat beszélt arról, hogy mennyire szerette. Be kell vallanom, már régóta gyanakodtam, hogy a férjedet már régebb óta ismerem, de nagyon megzavart ez a névváltozás, hogy hogyan lett Damnátból Ábrám, de majd egyszer elmeséled. Majd egyszer ti is eljöhetnétek hozzám, szeretném bemutatni nektek a férjemet és a gyerekeinket. Biztos megszeretitek egymást. Szeretném, ha találkoznátok. – a nő zavarának egyetlen jele volt, a férfi jelenlétében, a férfiről, de nem a férfinek beszélt. Még a szemébe sem mert nézni.

Ábrám csodálkozott, hogy a nő hogy tud ilyen folyékonyan fecserészni. Nem kétséges, hogy már régóta készült erre a találkozásra, azért tudott ilyen tökéletesen színészkedni, vagy lehet, hogy a nők örök és a férfiak számára érthetetlen tulajdonsága, hogy mindig tudnak beszélni bármiről, bármennyit. Szerencsére, amíg a másik nő szóval tartotta feleségét, addig volt ideje kicsit összeszedni a gondolatait, s bekapcsolódni a csevejbe. Közben nem mert a kedvesére nézni, félt, hogy önkéntelenül is elárulja magát.
- No de most már haza kell indulnom. Örülök, hogy végül csak le tudtunk ülni egy kicsit. Hétfőn találkozunk. – Megpuszilta az asszonyt. Ábrám nem értette, hiszen nem volt ebben az arccsókban semmi hamisság, semmi álságosság, teljesen őszinte és nyílt volt, látszott rajta, hogy valóban tiszta barátság köti a másikhoz. Nem értette, hogy az Álomlány, hogyan tud ilyen rezzenéstelen arccal annak a nőnek az arcába nézni, akinek a férjével, igaz, még egy előző életben lefeküdt és csókolódzott. Talán csak valami alig észrevehető vibrálás volt a levegőben, de Ábrám csak abban reménykedett, hogy ezt csak ő érzi. Végül Márta a férfi felé fordult s csak annyit mondott: - Örülök, hogy újra találkoztunk.

Nem volt semmi több. Látszott, hogy ő valóban megérett, valóban túl tudott lépni a múltján, hiszen egy szerelem, egy szenvedély nem akkor ér véget, mikor a férfi és a nő haraggal válik el egymástól, s kimondják azt, hogy soha, nem is akkor, amikor az egyik még nap mint nap fájdalommal éli meg a másik hiányát, hanem akkor amikor már mosolyogva tudnak visszagondolni az együtttöltött időre. Az Álomlány eljutott idáig, Ábrám még nem.
Kikísérték a kocsihoz. Ábrám hosszan nézett utána, nem azért mintha elkísérte volna a lányt gondolataiban, ellenkezőleg, gondolatai otthon jártak: félt felesége szemébe nézni. Ő azonban nem tartott attól, hogy farkasszemet nézzenek, hanem olyan kemény hangon, ahogyan még egyszer sem szólt hozzá, kérdőre vonta:
- Ő volt a „rájuk”?
- Tessék?
- Igen, jól hallottad. Amikor a folyóparton összevesztünk, akkor azt mondtad, azt kérdezem, hogy szoktál-e rájuk gondolni. Pedig én végig egyes számban beszéltem, emlékszem. Akkor nem igazából értettem, hogy mi ennek a jelentősége, de ma megértettem. Ezért válaszolj: mi volt köztetek?
- Régen történt, még jóval azelőtt, hogy megismertelek volna.
- Ne kertelj! Lefeküdtetek? Szeretkeztetek? Vagy mondjam durvábban?
- Mit számít már? De ha akarod, válaszolok: igen. De már nem számít. Téged szeretlek.
- Gyűlöllek. Mocskos vagy.
- Miért? Nem akarlak megbántani, de mielőtt megismerkedtünk volna, te is megtetted nem egyszer. Amikor összeismerkedtünk, akkor tudtuk, hogy mind a kettőnknek viharos előélete volt, és így fogadtuk el egymást.
- Az nem ugyanaz. Igaz én sok férfival lefeküdtem, talán, sőt biztos, többel, mint te nővel, de azok nem számítanak: nem szerettem őket. Csak azért tettem, mert gyűlöltem az anyámat, és ezzel akartam bosszút állni rajta, és tudtam, hogy neki az fáj vagy fájna a legjobban, ha megtudná, hogy kurvulok. De te szeretted ezt a lányt, láttam rajtad. Elpirultál. Értem mikor pirultál volna el? Láttam rajta, hogy ő is kedvesen gondol rád. Régi szeretők szoktak így mosolyogni, amikor felidézik a boldog perceket. Rám soha nem gondoltak a férfiak az után. Tőlem elfordították a fejüket, ha találkoztunk. Ezért nem ugyanaz. Nekem szenvedés volt minden egyes férfi, nem volt jó egyikkel sem, mert éreztem, hogy nem szeretnek, csak kihasználnak. De még a legdurvább is ezerszer jobb volt nálad, mert egyik sem akarta, hogy szeressem, vagy nem hazudta, hogy szeret.
Mondd csak, milyen volt? Milyen ízű volt a csókja? Átdugta a nyelvét a szádba? Milyen simítása volt a bőrének? Milyen ízű volt a nyála? És a melle?
- Ízléstelen vagy.
- Miben volt jobb, mint én? Karmolt vagy sikítozott? Vagy mit csinált, hogy őt kívántad, jobban, mint engem bármikor? Hogy lihegett közben? Nyögött is? Milyen formációban csináltátok?
A férfi egyre dühösebb lett. Nem az önvád kínozta, hiszen ártatlannak tartotta magát, de őrjítő volt, hogy azt az emléket, ami szép volt, mert tényleg szerették egymást, ha csak két órára is, ilyen közönséges szavakkal illeti a nő. – Hagyd abba.
- Nem! Most már tudnom kell, hogy milyen volt neked, hogy érte miért őrültél meg, velem meg miért voltál mindig hűvös és tisztelettudó! Gyűlöllek, gyűlöllek! Most már azt is értem, hogy nem tiszteletből nem háltad el velem házasságig a dolgot, hanem azért mert nem is vágytál rám!
A férfi eljutott önuralmának határáig. – Nagyon kérlek, most tényleg hagyd abba. Hidd el, hogy szerettelek, ahogyan most is szeretlek, s ne kérd számon rajtam, hogy mi történt már talán több mint tíz éve. Most már minden szó végzetes lehet.
- Milyen érzés volt beléhatolnod? Mit tudott adni neked, amit belőlem ki sem néztél? Hogy a combjai a derekadra? Forró volt a bőre? Lucskos volt?
Ábrám évekig nem szólt, hallgatott, eltemetett magában mindent, most azonban nem bírta türtőztetni magát, s minden haraggal, ami felgyülemlett benne az évek alatt a világgal és az asszonnyal szemben, most egyszerre kitört:
- Tudni akarod? Akkor megmondom: gyönyörű volt, a leggyönyörűbb dolog, amit valaha nőtől kaptam! Forró volt a bőre, s amikor a mellét csókoltam, akkor olyan volt, mintha áramütés ért volna. Jó íze volt a bőrének és a csókja olyan szenvedélyes, hogy szinte égetett. És nem volt formáció, mert mindig másképpen öleltük egymást, szinte birkóztunk, úgy hemperegtünk a földön. Csodálatos volt, olyan csodálatos, hogy te soha nem fogod megérteni, mert hiányzik belőled az élet.
- Ezért kívántad a feleséged halálát? – Most nem rikítozott, nem kiabált, csak végtelen mély, csendes gyűlölet volt a hangjában. Talán ebben a pillanatban még meg lehetett volna állítani a gyűlölettengert, de a férfi ekkor már csak arra tudott gondolni, hogy fájdalmat okozzon a másiknak:
- Nem én kergettem halálba az anyámat. – Ezután már nem volt több szó. A nő halkan magába roskadt, s percekbe telt, amíg ki tudta nyögni:
- Vége. Vége közöttünk mindennek. Még ma este elhagylak. Ezt nem kellett volna mondanod, inkább pofoztál volna meg, vertél volna véresre, de ezt nem lett volna szabad, akármit is mondtam. Inkább, rúgtál volna belém. De ezt nem lett volna szabad.

Mindent meg tudtam volna bocsátani, még azt is, hogy megcsalsz, azt is, hogy nem szeretsz, de ezt nem lett volna szabad mondanod. Ha ezt nem mondod, még azt is elnéztem volna, hogy végig hazudtál, hogy végig megcsaltál, mert mindig csak rá vágyódtál. Hányni tudnék, ha arra gondolok, ha arra gondolok, hogy amikor csókoltál, igazából rá vágyódtál. De még ezt is meg tudtam volna bocsátani, de az anyámat ki kellett volna hagynod ebből. Ilyen aljas még senki sem volt velem. És tudod, hogy nem igaz, én igenis szerettem!

A férfi érezte, hogy mondania kellene valamit, hogy meg kellene találnia a szavakat, amikkel meg nem történtté tehetné az elmúlt perceket, de nem volt képes, csak áll és hallgatott.
- Most már nem is gyűlöllek. Csak valami nagy-nagy üresség van bennem, ha rád gondolok. Évekig éltünk egymás mellett, s néha tényleg azt hittem, hogy szeretsz, mert csak így vagy képes szeretni, hűvösen, úriember módjára. De ma rá kellet jönnöm, hogy tudsz másképpen is, csak nem engem. Már nem vádollak. Jobb volt, amíg gyűlölni tudtalak, addig legalább annyit éreztem. Most már csak az üres döbbenetet érzem.
A legszükségesebbeket összepakolom. A többiért majd egyszer visszajövök, lehetőleg úgy, hogy már ne kelljen találkoznunk.

Ábrám még egy fél óra múlva is ott állt, szótlanul és mozdulatlanul, amikor az asszony kijött a házból. A másik sem szólt egy szót sem, csak csendben ránézett, s némán, nagyon lassan elindult az úton.
Érezte, hogy elég lenne egyetlen szó, egyetlen „szeretlek”, egyetlen „bocsáss meg” és a nő visszafordulna, nem keresné a parázst a szavában, s talán ott folytathatnák, ahol ma reggel abbahagyták – milyen végtelen távolságban van is az a pár óra! De súlyosan ülte meg, feketén a lelkét a csend.

Az asszony ólomléptekkel távolodott tőle, mintha évtizedeket öregedett volna amióta utoljára szólt hozzá. A diófás út elején egy pillanatra megállt, mintha vissza akarna tekinteni, de aztán meggondolta magát és tovább vánszorgott.
Ábrám arra gondolt, hogy talán most még meghallaná, ha kimondaná…
De mit? Mit lehet még mondani? Hiszen mondta neki, hogy szereti, de ez nem volt elég neki. Valamit mondani kellene, hogy sajnálja, hogy volt más nő is az életében, hogy rajta kívül csókolt és ölelt más nőt is, hogy próbálják meg újra, hiszen voltak szép pillanataik és azokat, ha akarják, vissza tudják hozni… Azonban a szíve mélyén tudta, hogy ez mind csak hazugság. Ahogy talán az is az volt, hogy szeretik egymást.
Csak pár lépést kellene futni, s meghallaná a kiáltását…
Nem, már nem lehet és felesleges is újrakezdeni. Talán még annyit el lehetne érni, hogy ne gyűlöletben váljanak el egymástól, hogy legalább annyit mondjanak egymásnak, hogy azért volt benne jó is, de már olyan messze volt és túl nehéz lett volna kimondani, vagy akár csak végiggondolni egyetlen szót is.
Még látszik…
És eltűnt. Egyedül maradt, üresebben, szörnyűségesebben, mint bármikor eddig életében.

Tűz által vesszen el…

Nagyon lassan szállt le a sötét, de eljött, s ő még mindig ott állt. Érezte, hogy az egész világot el kell pusztítania, mert nem lehet, hogy így történjen, hogy harmadszor is életében, engedje el a boldogságot, vagy azt, amit képes volt annak hinni. De megtörtént, s így nem maradt más hátra, minthogy mindent elpusztítson, beleértve magát is.
Bement a fészerbe, s hosszasan keresgélt a szerszámok között. Többet is a kezébe próbált, míg végül egy kézre álló fejsze mellett döntött. Próbaképpen belevágott a levegőbe, igen ez jó lesz, érezte. Majd kiment a kert végébe, a szerelemfenyőhöz, amit még az első karácsonyon ültettek, s olyan erővel, ami képes lett volna egy sziklát is megrepeszteni belevágott a törzsébe. Ebben a mozdulatban benne volt minden gyűlölete.
A fácska megtörten dőlt el, már csak egy pici szál kötötte össze gyökerével. Még egy csapás kellett volna, hogy beteljesedjék az ítélet, de Ábrám elszégyellte magát. Nevetségesnek érezte, hogy egy kis fán állt bosszút. Legalább ő tudjon méltósággal elpusztulni. Nem csap rá még egyet, hadd száradjon el magától, hadd tudjon elbúcsúzni a világtól méltósággal.
De a háznak nincs irgalom. Magára gyújtja, hadd érjen véget minden, hadd pusztuljon el minden, amiről azt hitte jó és helyes. Pereat mundus, igazság úgy sem lesz, legfeljebb a pusztulásé, hogy mindennek el kell pusztulnia.

Azonban ahogy a fa megérdemli, hogy méltósággal száradjon ki, a ház is, hogy elbúcsúzzon tőle. Még egyszer végigjárja a szobákat felidézni a szép emlékeket, a napokat, amikor boldog volt… Nevetségesnek érezte magát, valahol tudta, hogy a végén nem fogja felgyújtani, de nem tudta mit tegyen. Talán hagyja itt az egészet az enyészetnek, lopják szét, rothadjon szét, költözzenek bele hajléktalanok, csak pusztuljon el. Lehet, mégiscsak jobb és kíméletesebb halál a tűz, mert legalább gyors és meg van benne a nagyság. De ő hova menjen? Megborzongott, ha a régi életére gondolt. De miben volt más ez az új élet, mint a régi? Azt hitte valami szépet, valami jót, egy békés kis világot tud létrehozni, ahol néhány ember a sok milliárdból, egy kedves, néhány gyerek boldog lehet, de az egész semmivé foszlott azon, hogy egyetlen egyszer fél órával korábban ért haza. Megérdemelné az egész, hogy tűz által vesszen el…

Arra gondolt, hogy ha az lenne, aki még egy nappal is ezelőtt, valóban nem gyújtaná fel. De ma már más ember lett. Nem, itt valójában már nem arról volt szó, hogy kellőképpen kétségbeesett-e, vagy meg van-e hozzá a bátorsága. Nem: a kérdés már más: hogy egyszer életében végre valamit végig tud-e vinni. Verával nem vitte végig a házasságot, hogy teljes legyen a szeretetük, egyszerűen megelégedett a középszerrel, s ez volt az igazi árulás, az igazi megcsalás, nem az az egy bűnös-bűvös éjszaka az Álomlánnyal. Az Álomlánnyal sem vitte végig a teljességig, mert ha valóban elég bátor lett volna, megkeresi utána és elmondja, hogy tudja, hogy nincs folytatás, de nem csak a szenvedély és alkoholmámor mondatta vele, hogy szép és hogy szereti. És ki kellett volna mondania azt az egy szót, amivel le tudta volna zárni ezt az emléket: „köszönöm”. És akkor megszabadult volna a vágytól. Mártával sem vitte végig a kapcsolatot, mert nem volt elég bátor, hogy szeresse igazán, olyan szenvedéllyel, mint az Álomlányt, vagy olyan bizalommal, mint Verát. Igen, az elején ezzel hibázta el: nem mert bízni abban, hogy a nő tényleg szereti, s nem mert bízni magában sem, hogy képes lenne a lány érzéseit viszonozni. S amikor rájött, akkor már késő volt… Nem tudja, mikor lett volna az utolsó perc, amikor még jóra fordíthatta volna az életüket. De ez a kapcsolat már régen halott volt, nem ma pusztult el. Ma csak annyi történt, hogy felbukkant egy régi árny a múltból, ami mindkettőjüket rádöbbentette arra, hogy van valami, ami mindvégig hiányzott az életükből. Már nem érdemes azon gondolkozni, hogy melyikük mondott ki először visszavonhatatlan romboló szavakat. Talán az asszony volt, s ha ez így történt, ő volt a bölcsebb, ő volt bátor, hogy kimondja házasságuk halálos ítéletét. Elmosolyodott magában: igen, még ehhez is gyenge volt.
De ha eddig mindent csak félig csinált az életében, most először, legalább ennek az életnek a pusztítását végig fogja csinálni. Az ítélet kimondatott, rá csak a végrehajtás vár.
Igen, ezt végig fogja vinni.
Most még szegényebb, mint Vera halála után volt. Akkor még ott volt Glinda, nem sok, de legalább valaki, akivel egyszer el tudott beszélgetni és ott volt az Álomlány, akinek emlékéhez gondolatban oda tudott bújni. Glindát megbántotta a házasságkötés napján, az Álomlányhoz pedig nem tud odamenni, mert akkor el kellene mondania, hogy látogatásával mit okozott, s mire menne azzal, ha őt bántaná a lelkiismeret emiatt. Persze, inkább okolhatja saját magát: miért nem ismerte fel, akkor talán meg tudta volna játszani magát, s nem történik ez meg. De az idő kerekét nem lehet visszafordítani: ebben a „most”-ban és „itt”-ben él, az életben nincs „ha". Holnap már a mai nap is csak emlék lesz, de ki tudja neki is el fog-e jönni az a holnapi nap…
Mennyire lehet fájdalmas a tűzhalál?
Ebben a szobában voltak boldogok, itt ültek a vasárnapi ebédnél…
Átkozott emlékek, amik csak arra jók, hogy tudatosítsák: valami végleg elveszett, valami, ami soha többet nem térhet vissza.
Nem, felesleges végigjárni a szobákat, kivéve talán egyetlen egyet, a bezártat, ahol az emlékek várták bedobozolva, talán a feltámadásra, talán a felejtésre várva. Hónapok, évek óta nem lépett be oda, por, pókháló és elmúlásszag várta a szobába. Kinyitotta az ablakot, s a dobozokat áthúzta a nappaliba. Furcsa volt újra szembesülnie a múlttal. Talán egy új dobozt kellene nyitnia Mártának. Kellene, ha nem akarna mindent felégetni. Milyen furcsa: amíg tartott, sokféleképpen nevezte: Drágámnak, Nejemnek, Kedvesemnek, de soha nem használta azt a szót, hogy Márta. Talán azért, mert a világon rengeteg Márta van, de csak egyetlen, akit drágának vagy kedvesnek nevez az ember? Vagy ősi szokás szerint a birtokosból akkor válik tulajdonos, ha nevet ad a dolognak, s míg a Márta nevet a szülei adták, addig a becéző szavakat már tőle kapta? Esetleg így akart menekülni a másik Márta, az Álomlány kínzó emléke elől? Bárhogy is volt, érezte, hogy mint egykor Vera, ma már Márta is csak a múlt, ami soha nem tér vissza.

Fel kellene gyújtani az egészet. Utálkozott magától, mert érezte, hogy gyáva hozzá, de amikor erre gondolt, mégis újult erőt érzett magában, hogy megtegye. Úgy látszik, elátkozott az élete: bármihez kezd, sikertelen, semmit nem tud létrehozni, nincs meg benne a teremtő erő, de még pusztító sem, még arra is képtelen, hogy saját magával végezzen, de mint egy átokhordozó mindenkit boldogtalanná tesz, akivel csak találkozik. Vera meghalt, Ábrám bácsi meghalt, Glindával összeveszett, Márta otthagyta. A másik Márta, szerencséjére, csak egy éjszakát töltött vele, így az ő életét nem tudta tönkretenni.

A barátai meg lassanként kikoptak mellőle, senkivel sem tudott tartós kapcsolatot kialakítani. Mi van benne, hogy képtelen az emberi kapcsolatokra? Mégiscsak jobb lenne a gyors halál, hogy csak hamu maradjon utána. Aztán a hamut elfújja a szél, s talán hamar elfelejtik azok, akik ismerték. Márta biztos talál magának valakit, aki boldoggá tudja tenni, nem úgy, mint ő. A faluban talán rémmesévé válik, ódon példázattá az évszázadok alatt, feltéve, hogy száz év múltán is lesz, aki mesél, s lesz, aki még kíváncsi az emberi szóra, aki még tud magyarul. De nyomot sehol sem fog hagyni, jöhet a gomböntő. Ha lehet választani: neki nem kell az örök élet, se a mennyország, se a pokol. Hitt Istenben, s azt is elhitte, hogy van élet a halál után, de most ezt még súlyosabb tehernek érezte, mint az evilági létet, az utolsó szívdobbanással sem szűnik meg a vánszorgás.
Vera mosolygós fotói: talán mégiscsak jó lenne hinni, hogy valaki vár rá, akivel találkozhat, s aki meg fogja érteni. Valaki, akivel őszintén beszélhet. Mert valójában ez hiányzott neki: nem volt senki sem, aki meghallgatta volna, akivel őszintén beszélgethetett volna, aki kíváncsi lett volna arra, amit mond, akivel egy húron pendül, aki megérti döcögős szavait… Vajon Vera várja őt?
Beleremegett a gondolatba, hogy talán mégiscsak igaz, hogy az öngyilkosság bűn, s pont ezzel veszíti el a jogot arra, hogy Verával találkozzon. De a gyávaság is bűn, s ha félelemből nem teszi meg, akkor meg méltatlanná válik hozzá. Tényleg csak a halálban oldódik fel a magányunk és megoldatlan kérdéseink kínja?
Vesztett, s most szembe kell néznie ezzel a ténnyel. Egyszer megpróbálta újrakezdeni, becsülettel, de nem sikerült, hát most vége.
Olyan szépek ezek a fotók, amiken Vera, a túlvilágnál is messzebbről, a múltból mosolyog rá… Néhány filléres emléktárgy, amit fájt kidobni a szíve. És az óra, amit Glindától kapott. Hogy is mondta akkor?

„Egy nap majd mindent fel akarsz gyújtani magad körül, de akkor vedd elő ezt az órát, húzd fel, s amikor lejár, s még mindig el akarsz minden pusztítani, tedd meg. De a kedvemért várd meg ezt a napot.”

Talán igaza van. Kell egy nap, hogy tudja, nem csak az első indulatából cselekszik, hanem ez a végleges és megfontolt döntése.
Amikor felhúzta az órát, beállította a pontos időt is (pedig ugyan mi szerepe van az időnek, miért olyan fontos, hogy egy perccel előre vagy hátra csúszik): hajnali két óra volt. Felcsatolta az órát, ruhástul az ágyra vetette magát, s álom nélkül aludt másnap délelőttig.