4. A munkanélküli
A következő név tulajdonosát sehogy sem tudtam elérni, viszont Seraf, mintha megsejtette volna, címet is írt a neve mellé. Próba szerencse, gondoltam, s elindultam feléjük. Én lepődtem meg a legjobban, hogy otthon találtam őket. Kedves arcú nő nyitott ajtót, a háttérben egy kisgyerek játszott, mint egy német mosóporreklámban, olyan boldogoknak tűntek – első pillantásra láttam, hogy nem közöttük kell keresnem se a gyilkost, se a felbujtót, se a kiváltó okot… De ha már itt vagyok, hát meghallgatom az ő történetüket is. Illetve, meghallgattam volna, ha lett volna mit. Előadtam neki a szokásos fedősztorimat (csak pár hétig ismertem, de nagyon megragadott, ezért szeretnék minél többet megtudni róla), finom mozdulattal megrázta a fejét:
- Nem, sajnos nem ismerek ilyen nevű embert. Nem rémlik, sajnálom. Már annak a nőnek is megírtam.
- És a férje? Márk?
- A volt férjem? Most, hogy mondja, már rémlik valami… A sánta, ugye? Így emlegette.
Egy pillanatra meglepődtem, de természetesen bólogattam: – Igen, róla lehet szó. El tudná mondani, hogy mit mesélt róla a volt férje?
- Persze, de nem tudok sokat. Csak egyszer találkoztak, akkor is csak futólag. A kétezres évek elején a férjem munkanélküli lett, tíz év után. Teljesen összetört, feleslegesnek érezte magát… Pár hónap alatt tíz évet öregedett, teljesen elhagyta magát, inni kezdett, néha már féltem tőle, olyan volt, mint egy csavargó, azt mondogatta, hogy egy csődtömeg, váljak el tőle… És bevallom, néha már kedvem lett volna hozzám. Már csak a gyerekek miatt is. Ráadásul az az ostoba férfibüszkesége… Még a munkanélküli segélyért se volt hajlandó elmenni. Azt mondta, hogy nem akar olyan pénzt, amiért nem dolgozott meg, nem koldus. Maga már volt munkanélküli?
- Igen – válaszoltam, s kivételesen nem hazudtam. Végtére is, sohasem volt olyan munkám, amit más is annak nevezne.
- Akkor tudja, hogy miről beszélek. Milyen lelkiállapotban volt.
Egyik éjszaka részegen jött haza. Akkor elegem lett. Azt mondtam neki, hogy a gyerekekkel hazamegyek az anyámhoz, ha nem változik meg. Megijedt, és fogadkozni kezdett, hogy megváltozik. Nem hittem neki, de aztán megesküdött a gyerekei életére, hogy összeszedi magát és másnap elmegy a munkanélküli hivatalba. Betartotta. És amikor hazajött, valóban már más ember volt. Abbahagyta az ivást, új ember lett. Alig érkezett meg az első segély, már munkája volt. Jól fizető, komoly állás… Úgymond, rendbe jött az életünk. Egy időre… – harapta el szót, s tudtam, hogy a mondat befejezése adta volna meg a kulcsot Seraf történetéhez.
- És Seraf?
- Igen, pont a lényeget felejtettem ki. Szóval azt mesélte, hogy a munkaügyi hivatalban. Tudja, hogy bánnak ott az emberekkel. Nekik csak egy akta, amit le kell tudni, legalábbis Márk így mesélte. Lehet, hogy csak egyszerűen olyan idegállapotban volt, hogy már egy kedves „jó napot” köszönést is sértésként élt meg. Csak a helyzet miatt. Órákig kellett várni a folyosón. Seraf is ott ült. Beszélgetni kezdtek, illetve, ahogy mesélte, csak a férjem beszélt. Azt mondta, hogy nem lehetett hallgatni mellette. Mindent el kellett mondania, az egész életét. S közben lassan átértékelődtek benne a dolgok. Hogy mindaz, ami vele történt, lényegtelen. Csak az a fontos, hogy van egy szerető felesége, mármint én, – mosolyodott el szomorkásan – gyerekei, akik miatt nem szabad feladnia, mindig újra kell kezdenie. Erőt kapott tőle. Ennyi.
- Csak ennyi történt? Más nem?
- Mondja, maga nem újságíró véletlenül? Azok tudnak így kérdezni?
- Annyira biztos, hogy nem vagyok az, mint az, hogy Seraf a barátom volt.
- Bocsásson meg. Csak tudja, ez olyan furcsa. Olyan félreérthető. Tudja, vannak olyan dolgok, amiket olyan könnyen félreértenek az emberek. Tudja a férjem nem volt olyan… Persze tudom, hogy ma a törvény nem bünteti, de azért kinézik az embert… Szóval az a Seraf megölelte. És abban a pillanatban béke töltötte el, hogy sikerülni fog minden.
- És valóban, sikerült is.
- Igen – és volt valami a hangjában, ami tragédiát sejttetett. Magamban már kikerekítettem a történetet: új állás, több pénz, újra férfinek érezte magát, ezt a férfiasságot ki akarta próbálni más nőn is, nem csak a feleségén, titkos szex, szerelem, válás… De azért vagyok újságíró, mármint jó újságíró, mert sohasem kezelem a sejtéseimet tényként, elhatároztam, hogy azért lecsekkolom ezt a vonalat is.
- Köszönöm. A férje címét meg tudná adni? Tudja, hátha…
- Nem. A férjem meghalt.
- Tessék? Bocsánat, úgy értem, részvétem…
- Már túl vagyok rajta. Ha ismerte volna Márkot… Minden erejét beleadta a munkába. Éjszakázott, nem volt egy perc nyugta sem. Lefogyott, gyakran panaszkodott a szívére. Aztán az vitte el. Ha nem lettek volna a gyerekek, én is utána megyek. De amikor a sírba tettük, úgy éreztem, hogy ő is azt akarja, hogy éljek, ahogy az a rokon is mondta. Hazajöttem, átöltöztem, fodrászhoz és kozmetikushoz mentem, hogy a gyerekek ne azt lássák, hogy mindennek vége, hanem azt, hogy folytatnunk kell az életet. És végül minden jól alakult. Egymásra találtunk egy olyan emberrel, aki nem csak engem szeret, de a gyerekeket is. Márkot senki sem tudja pótolni, de újra teljes az életem. És tudom, hogy most valahol ő is boldog, hogy ezt látja. Tudom, butaság, de olyan jól esett, amikor a temetésen ezt mondták nekem. Hogy Márkért kell összeszednem magamat és boldoggá tennem a gyerekeket és azt, akit majd a sors nekem rendel.
- Bocsánat, ki mondta ezt?
- Már nem emlékszem. Valami rokon lehetett, tudja, akkor nem nagyon tudtam erre figyelni. Az arca sincs előttem. Amikor sorban álltak, nem is néztem, hogy ki lép oda hozzám. Csak arra figyeltem fel, hogy amikor átölel, ezt súgja a fülembe. Ne nevessen ki, olyan jól esett, amikor ezt mondta. Nem tudom miért.
- Értem. – Pedig valójában semmit sem értettem. Csak azt az egyet tudtam, hogy az a titokzatos „rokon” Seraf lehetett.
5. A gyermek
A következő név a listámon Matra volt, még aznap este várt. Bevallom, hogy kicsit meg is lepődtem: eddig mindenki azonnal válaszolt, ha Serafra hivatkoztam, s azonnal elmondott mindent, élete legféltettebb titkait is.
Amikor megérkeztem nem láttam semmi különöset: belvárosi régi lakás, kopott lépcsőház, látszik, hogy nem kőgazdagok, de azért tisztes egzisztencia.
A csengetésre egy kicsit duci nő szaladt ki, kényelmes, de azért igényes otthoni ruhában.
- Üdvözlöm, jöjjön be, egy pillanat, odaég a vacsora!
És kiviharzott a konyhába. Levettem a kabátomat és keresztülmentem az előszobán, be a nappaliba… Bevallom, kemény embernek tartom magamat, elég hullát láttam már, időset, fiatalt, nőt, férfit, frisset és oszladozót, teljes választékot áttanulmányoztam már, de van valami, ami engem is kiborít: egy gyerek halála, vagy nyomora. A szoba sarkában egy kortalan kisgyermek ült tolókocsiban. A tehetetlen düh kerített hatalmába. Ilyenkor gyűlölni tudnám istent, ha létezne. De nem tudok hinni egy olyan istenben, nem tudom elfogadni egy olyan isten létezését, aki képes egy gyermeket ilyen testbe zárni: ott ült mozdulatlanul, üres szemekkel, mint aki egy másik világban van már, csak a teste maradt itt.
- Szia, - próbáltam meg köszönni neki. Legnagyobb meglepetésemre, felemelte a fejét és rám nézett.
- Már vártalak. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Örülök, hogy te vagy az.
Álomszerű volt az egész…
- Ki vagy te? – kérdeztem, de válasz helyett csak újra lehajtotta a fejét. Egy percig néztem csendben, tudtam, többet nem tudok kihúzni belőle. Közben anyja beviharzott a konyhából.
- Már itt is vagyok. Azt írta, hogy Serafról akar hallani. Hát, nagyon én sem ismertem, de ha akarja, elmondhatom, amit tudok. Már évek óta vártam arra, hogy elmondhassam valakinek, aki nem nevet ki, aki megért. Ha maga Seraf barátja, talán megkockáztathatom. Tudja, egész életemben sok gyereket szerettem volna, de nem jött össze. Tudja, van ez így. A férjemmel nagyon bántott minket. Mindenféle kezelésekre jártam, de semmi. Ráment az összes megtakarított pénzem, a testem alaktalanná vált. Már nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy Isten miért nem ad gyereket. A férjem csodálatos ember, de akkor nagyon mélyponton voltunk. Tudtam, hogy csak egy hajszál választ el minket a válópertől. Nem hibáztattam volna, ha elhagy.
Nyár volt, benne voltunk a lombikbébi programban, már az utolsó államilag támogatott beültetésre mentem. Csak ültem a buszon, és sírtam. Arra gondoltam, hogy ez sem fog sikerülni, hitelt kell kérni a következő beavatkozáshoz, a férjem is el fog hagyni, mert teljesen elhízom… Olyan reménytelennek tűnt minden. Képzelem, hogy nézhettem ki. Egy hisztis nő zokog a buszon.
A velem szembe ülő férfi egy zsebkendőt adott nekem és megkérdezte, hogy miért sírok. Úgy örültem annak, hogy valaki figyel rám, hogy szerencsétlenre rázúdítottam minden fájdalmamat. Nem nevetett ki. Gondolom, kitalálta, Seraf volt. Mire befejeztem, le is kellett szállnom. Seraf azt mondta, hogy kérdezni akar valamit.
- Mit kérdezett?
- Hogy valóban olyan fontos-e nekem, az, hogy gyerekem legyen. Hogy képes vagyok-e vállalni valóban a gyereket. Persze igennel válaszoltam. Ő odalépett hozzám, átölelt és azt mondta, ha igazán hiszek benne, sikerülni fog.
És sikerült. A beavatkozás sikeres volt és megszületett Gabi. – Mikor ezt mondta, elmosolyodott és csodálatos szeretettel nézett a kislányára, mintha a világ legcsodálatosabb gyereke lenne.
- Tudom, most biztos azt mondja magában, hogy miért kellett annyit küzdenem ezért a gyerekért, hiszen, nem mozog, nem szólal meg… De higgye el, ő a legnagyobb kincs az életünkben. Amióta itt él velünk, boldogok vagyunk. Meg se mozdul, nem beszél, de a szemével mindent elmond. Olyan, mint egy angyal. Higgye el, mindent ért és tud. A férjem is, ha hazaér, egyből vele játszik egész este. Úgy érzem, nem kell több az élettől, boldogok vagyunk. Mind a hárman. Csak maradjon ez így örökké. Nem akarok többet.
- És tényleg, soha meg sem szólal?
- Nem. De a szemei mutatják, hogy okos gyerek. – Már semmit sem értettem, de azért adtam a magabiztost.
- És még csak egy kérdés… Amikor Seraffal találkozott: milyen volt a járása?
- Hogy érti?
- Sántított?
- Igen… Bár látszott rajta, hogy nagyon szeretné titkolni, hogy ne vegyék észre az emberek. De azért nyilvánvaló volt. Nem akartam megkérdezni, hogy mitől halt el a lába. Maga nem tudja véletlenül?
- Nem, sajnos nem tudom. – Bár, az igazat megvallva már sejtettem. De ehhez még valakivel beszélnem kellett. S tudtam, hogy ha megkapom a választ arra, hogy miért sántított Seraf, akkor, ha a halálának a rejtélyét nem is, de az életének a titkát már talán megfejtettem.
6. Közjáték, az üres lakás
Úgy éreztem szétpattan az agyam, csak sejtések és közben érzem, hogy van előttem valami, amit nem veszek észre. Már összeállt egy kép, egy őrült elmélet, ha nekem mondják, kiröhögöm, de mindennek ellenére úgy éreztem, hogy valami majd kiböki a szememet, ami pedig mindent megváltoztatna…
Nem volt kedvem ma sem szórakozni, már csak haza akartam menni és bedobni magam az ágyba – de a sors másképpen rendelte. Megszólalt a mobilom, a Főnök keresett. Már évek óta bent volt a száma a mobilomban, de még egyszer sem keresett, sőt, általában ki is nyomta, ha én hívtam, valami olyasmi indoklással, hogy szíve szerint csak egy olyan helyszínelésen találkozna velem, ahol az én hullám a főszereplő. A stílusa némileg érdes, sőt morbid volt, de becsültem, mert kiváló nyomozó volt és egy becsületes ember, olyan, akivel ritkán találkozni manapság. Főleg nem akkor, ha a tükörbe nézek.
- Üdv, Főnök! Már szóba áll az ilyen zugfirkászokkal is, mint én? Mi történt?
- Kuss. Valamit mutatni akarok. Gyere el az áldozat lakására. Hatra várlak, addig elküldöm a többieket. Írd le a címet, mondom…
Felírtam, mire a Főnök köszönés nélkül lerakta a telefont.
Pontban hatra odaértem, még cigit sem vettem út közben. Csak az üres doboz árválkodott a zsebemben, kétségbeejtő kilátások.
A Főnök az ajtóban fogadott.
- Semmihez nem nyúlni, mindent a szemnek, semmit a kéznek!
- De hát ismer, főnök…
- Pont azért mondom. Gyere utánam! – Az előszobán keresztül a konyhába vezetett és a hűtőszekrényre mutatott. – Látod?
Láttam, s megértettem a Főnök izgatottságát.
- Kezdem megkedvelni a pofát. Volt valami morbid humorérzéke.
A hűtőszekrény közepén, mágnesekkel ízlésesen rögzítve, egy számla volt, Seraf nevére kiállítva. A számlát egy közeli vaskereskedés állította ki, egyetlen tételről: egy kisbaltáról.
- Én inkább perverznek nevezném. No, most tartok ott, hogy feladom. Ez az ürge mintha szándékosan hergelne minket. A lakás meg tök üres, értsd, úgy, ahogy mondom. Kiürítette, nincsenek könyvek, újságok, személyes holmik, számítógép, semmi. Mintha nem is élő ember, hanem egy fantom lett volna. Apa, anya, szerető, rokonok, kollegák nélkül! Profi volt. Nézz körbe!
Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. Dühösen felkapta, beleszólt, vagy inkább ugatott, és kiment a szobából, hogy ne halljam, hogy mit mond. Tudtam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom: gyorsan az íróasztalhoz léptem, a zsebkendőmbe burkolva a kezemet kihúztam a fiókot, és kicseréltem a cigisdobozt a nálam lévővel. Fiók vissza. Csak pár másodperc volt, hallottam a közeledő lépteket. Gyorsan végigsiklottam a szememmel az asztalon: minden rendben van, még egy olyan vén róka sem vesz észre semmit sem, mint a Főnök. Fiók rendben, asztalon nincsen semmi nyom, az utolsó porszem is a helyén… Az asztal fölött most vettem észre a feszületet. Furcsa volt, az egyetlen dísztárgy a szobában. Elgondolkozva néztem: lehet, hogy ezzel is üzenni akart valamit. Eszembe jutott egy vers a Bibliából: „angyalainak parancsolt felőled, vigyázzanak minden utadon…”
- Te is azt nézed? – szólalt meg Főnök a hátam mögött. – Akkor nem vagyok teljesen hülye.
- Nem is tudtam, hogy érdeklődik a klerikális giccs után… mégiscsak vannak cizellált érzések a lelke mélyén egy ilyen vén zsarunak is.
Nagyon le lehetett törve, mert nem vette a lapot, hanem folytatta:
- Amikor egyedül voltam a szobában, nekem is megakadt a szemem rajta. És hirtelen úgy éreztem, hogy nem fogom felgöngyölíteni ezt az ügyet, mintha egy hang azt mondta volna, hogy adjam fel, jobb lesz így. Olyan zavaros az egész. Megnéztem a keresztet, semmi különös, olyan, amilyet bármilyen búcsún lehet kapni a vásárban, rögtön a tükrös szívek mellett. Nézd meg! – s ezzel levette a feszületet a falról. – Látod?
Láttam: nem színeződött el mögötte a fal, a feszület hátoldalán meg a felirat: „Csíksomlyó”
- Pár napja rakhatta ki. A parketton még ott voltak a vakolatszemcsék, ahogy beverte a szöget. Remélem, ez az alak a pokolba került, amiért így járatja velünk a bolondját. Ezernyi nyomot hagyott maga után, de mintha élvezné, hogy nem látunk át rajta.
Te jutottál valamire?
- Nem. Én is ugyanezt érzem, legszívesebben a fejemet verném a falba. – mondtam, de közben ólomsúllyal éreztem a zsebemben a cigarettásdobozt. Ha ezt hagyta Ainára, akkor ebben kell lennie a megoldásnak is. – Főnök, nehéz napom volt, mennék haza.
- Menj, de ha bármire rájössz, elmondod nekem, OK?
- OK. Becsszavamra. – Elköszöntem, s hazaindultam. Iszonyatosan nehéz volt megállnom, hogy önkéntelenül se érjek a cigisdobozhoz a zsebemben. Nem tudtam, hogy nem követ-e a vén zsaru, így hazamentem, s csak otthon mertem megnézni, hogy mi van benne.
Üres volt.
