Férfiholttest, arc nélkül 3.

7. Éjféli tánc láng

Kezdtem elfáradni, úgy éreztem én is, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Mintha csak egy játékszer lennék valakinek a kezében, aki terelget valami felé, ami több mint egy kiderítendő sztori, valami felé, ami megváltoztatja, talán be is végzi az életemet. Egy pillanatra, mintha bennem is megszólalt volna az a hang, mint a főnökben, hogy jobb lenne, ha feladnám. Új nyomra, új ügyre vetném magamat, de előtte elmegyek, felszedek valami nőcskét, hogy ne legyen magányos az éjszakám, vagy leiszom magamat a sárga földig. De már nem voltam képes abbahagyni, otthon ledobtam a kabátomat az előszobában, leültem a gép elé, s beütöttem a csevegő program keresőjébe a következő e-mail címet, nem volt türelmem e-mail-váltásokkal vacakolni. Szerencsém volt, megtaláltam. Bejelöltem, s bemutatkozásként csak annyit írtam be: „Seraf”. Nem telt bele öt perc, máris megérkezett a visszaigazolás:

Mary: ki vagy? Seraf halott.
Péter: Seraf barátja.
Mary: bizonyítsd be!
Péter: mellette voltam, amikor meghalt.
Mary: ezt bárki mondhatja
Péter: tudom, hogy megölelt és hogy fontos voltál neki.
Mary: mit akarsz tőlem?
Péter: hogy megmondd, hogy ki volt Seraf.
Mary: erre neked kell rájönnöd. Én tudom.
Péter: de nem mondod el.
Mary: ha elmondanám, úgy sem hinnéd el, mondtam, neked magadnak kell rájönnöd.
Péter: akkor legalább meséld el, hogy hogyan találkoztál vele.
Mary: rendben. De először válaszolj egy kérdésemre: téged is megölelt?

Péter: még nem

(Nem tudom, mit gondolhattam, hogy ezt írtam, gondolkodás nélkül gépeltem be. De mielőtt javíthattam volna, Mary, máris válaszolt.)

Mary: akkor azt hiszem, meg fogod érteni. Tizenvalahány éve történt. Huszonéves voltam, szabad és vad. Túlzottan is éltem a szabadsággal, ugye érted, nem kell részleteznem?
Péter: azt hiszem igen.
Mary: akkor jó
Péter: vele is?
Mary: igen. De ő más volt, mint a többi. Az utolsó
Péter: elmeséled?
Mary: rendben. Barátokkal buliztam. Pia, tánc. Egyszer csak úgy éreztem, megfulladok, kimentem a kertbe. Hideg téli éjszaka volt. Megláttam egy alakot kint. Megkérdeztem, hogy nincs-e egy cigije. Seraf volt, adott. A részegek bátorságával megkérdeztem tőle, hogy fázom és nem ölelne át? Odalépett hozzám és megkérdezte, hogy igazán akarom-e. Azt mondtam neki, hogy menjen a fenébe, vagy öleljen át és ne kérdezzen semmit, szükségem van valakire, aki átölel, szükségem vagy egy férfira, hogy érezzem a húsát.
Átölelt. Jó meleg volt. Úgy éreztem, hogy jó hozzá bújni. Átölelve egymást cigiztünk. Aztán

(Nem folytatta, már megijedtem, hogy megszakadt a kapcsolat.)

Péter: aztán?
Mary: mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm
Péter: ez azt jelenti, hogy az történt? A hideg téli éjszakában?
Mary: valami olyasmit.
Csak arra eszméltünk, hogy ölelkezünk és csókolózunk. A téli éjszakában szerelmeskedtünk. Furcsamód még sem fáztunk. És másnap sem jött elő a megfázás. Volt benne valami földöntúli.
Nem tudom, mennyi időbe telt, amíg visszatértünk ebbe a világba. Az utolsó szál cigire rágyújtottunk, egy szippantás nekem, egy neki, közben egy-egy csók... Megkérdeztem, hogy te tulajdonképpen ki is vagy?
Péter: és mit válaszolt?
Mary: hogy már nem az, mint aki előző este volt. Az ölelésemtől mássá vált. Többé és kevesebbé. Legszívesebben elküldtem volna a fenébe, miért nem tud egyenesen válaszolni.
Átölelt, megcsókolt, és azt mondta, hogy mondjam ki, hogy ki ő.
Péter: kimondtad?
Mary: igen.
Péter: elárulod?
Mary: nem, neked kell kitalálnod.
kimondanod
Ha valóban a barátja vagy.
Péter: rendben. És utána?
Mary: azt mondta, hogy meg fogom kapni azt az ölelést, amire vágyom, és soha többet nem fogok fázni.
Péter: és teljesült? :-)
Mary: igen. A rákövetkező tavasszal megismertem a férjemet, és azóta boldogan élünk. Gyerekeink is születtek. Boldogok vagyunk.
Péter: találkoztatok utána?
Mary: igen. Tavaly. Nagyon megöregedett. Nagyon megtört. De amikor egymásra néztünk, a szemeink mindent elmondtak. Akkor volt egy olyan érzésem, hogy utoljára látom.
Péter: sajnálom
Mary: így kellett lennie. Neki már jó.
Péter: még kérdeznék valamit: amikor először találkoztatok, sántított?
Mary: azt hiszem nem. Bár nem sétáltunk. Ha sánta is volt, abban a pillanatban nem törődött vele
Péter: kérdezhetek valami személyeset?
Mary: ezek után? Igen
Péter: nem volt lelkiismeret-furdalásotok, amiatt, amit tettetek? Serafot nem úgy ismertem meg, mint aki könnyelmű kalandokba bocsátkozik.
Mary: de igen. Emlékszem, a végefelé elsírtam magam, hogy másnap biztos csak egy lotyónak fog tartani és bántani fogja, amit tettünk. De azt válaszolta, hogy nem. Hogy ő is akarta, mert elege volt az eddigi életéből, meg akarta ismerni a szerelmet. És szeret és örökké szeretni is fog. És ha a szemébe nézek, meglátom, hogy szép vagyok és tiszta.
Péter: már senki sem fog a szemébe nézni. Kiszúrták.
Mary: tudom. Tudom, hogy most jobb neki, de azt is tudom, hogy már nincs az a szem, amiben én tiszta és szép lennék. De legalább egy nap volt az életemben, egy olyan ember, aki meglátta bennem ezeket.
Ez több, mint amit a legtöbb ember megél.
De már késő van, megyek lefeküdni. Jó éjt, örülök, hogy megismertelek!
Péter: jó éjt
Kikapcsoltam a gépet és körbenéztem a lakásban. Rendetlenség, millió kacat, mégis sokkal üresebb, mint Seraf lakása, azzal az egy szem feszülettel és az üres cigis dobozzal… Hullafáradt voltam, eldobtam magamat és aludtam másnap reggelig.

8. Betsza

A következő név a listán Betszáé volt. Azt írta, nagyon elfoglalt, de ha nekem megfelel, délelőtt a parkban találkozhatnánk. Ő volt az utolsó előtti név a listán.
Amikor megláttam: rögtön arra gondoltam, hogy ez a nő boldog. Valami harmónia, csendes boldogság, béke lengte körül. Látszott rajta, hogy örül az életnek, a huszonvalahány évének.
- Üdvözlöm - köszöntem rá.
- Üdv - mosolyodott rám, - maga Seraf barátja?
- Igen. Illetve… - mintha már fárasztott volna a hazugság. – A barátomnak érzem, de alig ismertem. Reméltem, hogy ha beszélek azokkal, akik fontosak voltak neki, talán jobban megismerem.
- Hát, én nem tudok sokat segíteni. Nem haragszik, ha megkérem, hogy üljön a másik oldalamra? Tudja, figyelnem kell a gyerekeket. Meg kell tanulniuk, hogy önállóak legyenek, de ugrásra készen kell állnom, ha baj lenne…
Igen, Seraf… Elmondom, amit tudok. De ahhoz magamról is kell mesélnem. Tudja tíz éves koromban egy balesetben lebénultak a lábaim. Nagyon magamba zuhantam. A szüleim öregek voltak, nem tudtak gondoskodni rólam, hét közben mindig intézetben voltam.

Élettelen voltam, egész nap, csak úgy feküdtem, mint egy darab fa. Szerettem volna meghalni, úgy éreztem, hogy tönkre ment az életem. Hogy jobb lenne meghalni. Gyűlöltem a többi mozgássérültet, akik ott voltak mellettem, nem sajnáltam őket, csak magamat, úgy éreztem, hogy velem bánt el legmocskosabbul az élet. Úgy éreztem, hogy nekem nem köztük lenne a helyem, nekem gyereknek kéne lennem, szaladgálnom, élveznem az életet meg minden.

Tudom, nem szép, de akkor így éreztem. Az vesse rám az első követ, aki jó lélekkel át tudott élni egy ilyen helyzetet. Tudom, vannak és voltak is ilyenek, azokat tisztelem is, de…
- Értem. Bevallom, hogy én is, ha ilyet látok, csak lázadni tudok. A napokban én is láttam egy ilyen gyereket és arra gondoltam, hogy nincs isten, ha enged ilyet. – egy pillanatra elvesztettem a fejem: nem lett volna szabad kiadnom magam, az érzéseimet… Matra gyereke jutott az eszembe.
- Azóta sok minden átértékelődött bennem. Talán ennek egyik lépcsőfoka volt Seraf is.
- Hogy ismerte meg?
- Régen, még fiatal volt, amikor az intézetbe bejárt segíteni. Az iskola mellett. Vele is nagyon undok voltam. De azért, minden alkalommal leült mellém, ha nem is voltam hajlandó vele szót váltani, ott ült pár percig, elköszönt és elment. Hetekig tartott ez a néma párharc, párbeszéd közöttünk. Mindvégig olyan érzésem volt, mintha értené, hogy mit gondolok, mintha ott lenne az agyamban, tudná a gondolataimat… és ezért még jobban gyűlöltem. Az én agyam az enyém, másnak oda nincs bejárása! Milyen jogon hatol oda be? Tudom, ez is butaság. Egyik nap nagyon dühös voltam rá és elküldtem a fenébe. Elment. Egész éjszaka azon rágódtam, hogy vissza fog-e jönni, mert rájöttem, hogy valahol mégiscsak hiányozna, ha nem jönne többet.
- És eljött?
- Igen el – mosolyodott el a lány. – Előre örültem, amikor meghallottam a hangját a szomszéd szobából és alig vártam, hogy hozzám is bejöjjön. Tudtam, hogy be fog jönni. Persze, amikor bejött, nem tudtam uralkodni magamon, és újra veszekedni kezdtem vele. Valójában nem vele, sokkal inkább Istennel vagy a sorssal. De ő volt ott és ő képviselte nekem mindezt.
- És mit válaszolt?
- Igazából semmit. Csak mosolygott. És ezzel a mosollyal nem tudtam semmit sem kezdeni. Egy darabig csak még dühösebb lettem tőle, aztán… aztán ha a szemébe néztem, kezdtem megnyugodni. A végén csak feltett egy kérdést.
- Mit?
- Hogy valóban úgy gondolom-e, hogy ha meggyógyulnék, akkor boldogabb lennék? Persze, el tudja képzelni, hogy neki támadtam… hogy hogy lehet ilyet kérdezni. De nem válaszolt, csak fölém hajolt és átölelt. Azt mondta, hogy egyszer meg fogom találni a helyemet a világban. És akkor megbékéltem.
Ennyi, amit Serafról el tudok mondani.
- És aztán mi történt magával?
- Ez már egy másik történet. De ha akarja, elmondhatom.
- Megköszönném.
- Seraf még hosszú ideig látogatott minket, sokat beszélgettünk, de arról, hogy miért vagyok ilyen és mi lesz velem, többet sohasem. Valahogy, ha velem volt, mindig úgy éreztem, hogy sínre kerül az életem. És már kezdtem látni a jót is az életemben. A többiekben már embereket kezdtem látni, beszélgettünk és barátkoztunk.
Aztán Seraf másik városba költözött. Elbúcsúzott tőlem, én kamaszlány durcival hozzá sem szóltam. Évekig nem láttuk egymást. De nem sokkal, az után, hogy elváltunk, valami új orvos is megvizsgált és azt mondta, van valami új eljárás, amivel esetleg segíteni tudna rajtam. Persze, hogy vállaltam. A beavatkozás sikerült, igaz, hosszú ideig kellett küzdenem utána, de meggyógyultam. Ma már senki sem mondaná, hogy évekig képtelen voltam járni.
- Boldog lett?
- Nem. Először persze örültem, hogy tudok járni, hogy kiszabadultam abból a börtönből, hogy nem kell már az intézetben lennem. Belevetettem magamat az életbe. Be akartam mindent pótolni, amit elmulasztottam. De aztán rájöttem, hogy minden üres. Amíg… - fintorodott el – amíg béna voltam, addig szeretet vett körül. Addig a többi mozgássérült maguk közé fogadott. Addig az emberek, akik hozzánk jöttek, szeretettel fordultak felém. Felénk.
De, hogy úgymond, egészséges lettem, már nem nézett senki sem rám szeretettel. Csak egy élvhajhász fiatal lányt láttak bennem. Üresnek láttak. És az is voltam. Magányos voltam. És gyűlöltem Serafot, mert tudtam, hogy ő tehet mindenről. Mindenért őt hibáztattam, ha a közelemben lett volna, biztos megölöm
Aztán egyszer véletlenül összefutottam Seraffal a buszon. Megláttam, beszélgetni kezdtünk, elmondtam neki, hogy mi történt velem. Mosolygott, Istenem, hogy tudott nézni, de bármit is mondtam, tudtam, hogy érzi, hogy hazudok, mert belül boldogtalan vagyok. A szemeivel a lelkembe látott, de nem mondott volna semmit sem. Meztelennek éreztem magamat.
Megállt a busz és leszálltunk. Akkor láttam, hogy alig tud járni, minden mozdulat iszonyatos kínokat okoz neki, persze minden erejével titkolni akarta. Mintha az a baj, ami bennem volt, belé szállt volna. Őrültségnek tartja?
- Egyáltalán nem. Nekem is volt egy ilyen érzésem.
- Elszégyelltem magam, mert akkor jöttem rá, hogy csak a magam bajával voltam elfoglalva, másokkal, vele sohasem törődtem. Azt mondtam neki, hogy hadd legyek mellette, hadd segítsek neki úgy, ahogy régen ő segített nekem. De elküldött. Azt mondta, hogy neki nincs szüksége segítségre, menjek inkább azokhoz, akik igazán rászorulnak. Menjek vissza az intézetbe és törődjek azokkal, akik most olyan nyomorultak, mint én voltam régen. És visszajöttem, most is azokkal vagyok.
És közben volt egy olyan gondolatom, ami miatt szégyellem magam. Olyan volt, mintha a világ minden fájdalma az ő vállát nyomná. És arra gondoltam, hogy…
- Hogy?
- Hogy lehet, ha megszabadítanám az élettől, csak jót tennék vele.
Többet nem láttam.
Mondja, maga mellette volt, amikor meghalt?
- Nem, csak a holttestét láttam.
- Hadd kérdezzek valami butaságot. Ha nem akar, vagy fájdalmas, ne válaszoljon. Mondja, a szemei, a szemei milyenek voltak halállában?
Éreztem, hogy most kellene valami kegyes hazugságot mondanom, de nem bírtam. Öregszem, de az elmúlt napok felettem sem múltak el nyomtalanul.
- Nem voltak szemei. Aki megölte, megcsonkította a holttestet. Kiszúrta a szemeit. – Máris bántam, hogy kimondtam, de Betsza meglepően jól viselte.
- Azt hiszem, így kellett történnie. Valaki nem bírta azoknak a szemeknek a látványát. A világ nem volt kész, hogy elviselje egy olyan szempár látványát.

9. Negra

Elérkeztem az utolsó névhez a listán. Kicsit féltem ettől a találkozástól, mert Seraf listáján úgy szerepelt, hogy „rád bízom, hogy szólsz-e neki” (mármint Aina), rosszat sejtettetett ez a mondat. Ennek ellenére Negra egész kellemes, mondhatni kedves jelenség volt, fekete haj, kerek, kislányosan mosolygós arc, egyetlen zavaró tulajdonsága volt: soha nem nézett a szemembe.

- Serafról akar hallani? Igen, ismertem. Kár a vén csirkefogóért. Nem volt rossz ember. De hát ez volt megírva a sors könyvében.
- Mesélne róla?
- Igazából nem nagyon tudok. Meg halottakról jót vagy semmit.
Kicsit furcsálltam, hogy így beszél Serafról, már kezdtem megkedvelni a fickót, de valahol üdítő változatosság volt, hogy végre valaki nincs elájulva tőle.
- Nyugodtan mondhat rosszat is róla, nem hiszek az ilyen közhelyekben. – Meglepetten csillant föl Negra szeme.
- Akkor maga is átlátott rajta. Valahogy nem csodálom, hogy így végezte. Nagy nőcsábász volt. Adta a szentet, a bölcset, a mindent tudót és a legtöbb nő bedőlt neki. Persze aztán hamar kiábrándultak belőle és akkor továbbállt és csak romok maradtak mögötte. Gondolom valamelyik szerencsétlen nő férje meglátta, hogy ölelkeznek, s úgy gondolta, hogy jobb, ha így tesz pontot a történet végére.
- Személyesen is ismert olyan nőt, akivel így elbánt?
- Hajaj, nem is egyet. Közveszélyes volt az a pasas.
- Aina is ilyen volt?

Szikrázott a szeme, ahogy válaszolt.

- No, az megérte a pénzét. Az volt, a zsák a folton, megérdemelte Seraf azt a nőt. Tudja, maga is ismeri, az a szűzkurva, aki kacérkodik a férfiakkal, de sohasem ad nekik semmit sem. Mondtam Serafnak, hogy vigyázzon vele, de nem hallgatott rám. Ha látta volna, hogy néztek egymásra, ha találkoztak. Mint két szerelmes ovis.
- Ilyen jóba voltak?
- Nem, alig ismertük egymást. Csak úgy barátilag mondtam. És csak rövid ideig.
- Magával is megpróbált kikezdeni?
- Persze! Mint minden nővel, de én ellenálltam neki. Megmondtam, hogy engem ne keverjen össze a többi nőcskékkel, akik elélveznek, ha rájuk néz. Nem vagyok egy cigis kurva, vagy az a béna, engem nem tud meghódítani olyan könnyen. Nekem nincs szükségem apára, köszönöm már van egy, az is több a kelleténél. Felettem nem fog tudni uralkodni.
- Magát nem ölelte meg?
- Még az is kellett volna! Le is vágtam volna azonnal a karját. Bocsánat, ezt csak úgy mondtam, nem gondoltam bele, hogy…
- Nem kell magyarázkodnia, tudom, hogy értette.
- Nem volt tulajdonképpen egy rossz ember, csak ne lett volna olyan szélcsap. Tulajdonképpen egy kicsit irigyeltem is. Nagyon tudott hatni az emberekre. Ebben nagy volt. Persze, néha határozottan dobogós helyet érdemelt életem legidegesítőbb emberei között. Ki tudtam volna tekerni a nyakát. De sohasem ölnék embert – tette hozzá bocsánat kérőleg.
- Kérdezhetek valami személyeset?
- Ha nem túl személyes.
- Maga boldog? – tudtam, hogy a kérdés feltevése merész, de hát az újságíró dolga, hogy kényelmetlen legyen. Nem az, hogy szeressék.
- Persze, - vágta rá gondolkozás nélkül. – Van egy szerető férjem, aki bármit megtenne értem, jó állásom, nem vagyok olyan gyökértelen csajszi, akik azonnal bedőlnek egy olyan alaknak. – idegesen az órájára nézett. – Már itt kellene lennie. Mármint a férjemnek. Soha nem tud pontosan érkezni, pedig megmondtam, hogy egészre legyen itt. De hát férfi. Ha nem figyel rá oda az ember, elkanászodik.
A bejárat felé pillantott és mintha, alig észrevehetően öröm bujkált volna a szája szegletében.
- Ha nem haragszik, nem szeretném, ha találkoznának, nem akarom, hogy félreértse a helyzetet. Tudja, kettesben egy másik férfival egy kávéházban... – megpróbált kedvesen nézni, de mintha nem igazán sikerült volna, – Örülök, hogy megismertük egymást. Ha majd jobban ráérek, még találkozhatnánk – mondta olyan hangsúllyal, ami valami olyasmit éreztetett, hogy a „soha viszont nem látásra”.
- Köszönöm, hogy időt szakított rám. Viszont látásra.
- Szívesen. Viszlát. – Egy pillanatra elmosolyodott, kb. úgy, ahogy a kígyók szoktak a kisegérre.

Megpróbáltam úgy kimenni a kávéházból, hogy ne essek hasra semmiben, miközben a hátamban, mint egy kést éreztem a pillantását. Az ajtóban majdnem összeütköztem egy férfival. Amikor visszanéztem, rájöttem, hogy a fent említett férj volt: mint egy rajtakapott kisiskolás állt Negra előtt, aki éppen leszidta. A csukott üvegajtón keresztül is éreztem az indulatát. S azt is, hogy csak egy szavába kerülne és ez a pofa bármit megtenne neki. Bármit.
Valami nagyon bűzlött az egészben. S nem volt kétséges, hogy mi.
Ránéztem az órámra. Még pont elérem az ezerdombi vonatot. És akkor végre pontot tehetek az ügy végére.