Dzsinn a szamovárból 23.rész

A szibériai tél elmúltával elcsendesült a kivégzések első nagy hulláma, hozzáértők szerint hosszú, vérfagyasztó évszak volt. Mielőtt a távol-keleti Népbiztos elindult volna tenger-melléki szemleútjára, átadta Mrozovnak, Irkutszk városparancsnokának a tavaszi nagytakarítás tervét. De ő egy másik tervet is kapott, ami Moszkvából a Belügytől titkos postán érkezett, és a népbiztosra vonatkozott.
A századost nem rég léptették elő főhadnagyi rangjáról szolgálati érdemeire tekintettel, mivel meggyőzően bizonyította feletteseinek: nem csak a dobolásra képes katonáit megtanítani, de a tarkólövés tudományát is képes magas szinten elsajátíttatni velük.
Ahogy végigolvasta a terjedelmes listát teendőiről, az eltakarítandó „szemetekről”, vaskos redők hullámoztak tégla formájú, s színű homlokán. Scsorin apjának és anyjának nevénél hosszan el is időzött. Egyre gyorsabban forogtak az apró fogaskerekecskék agyának rozsdás gépezetében.
Nem felejtette el, amikor Irkutszkba érkezett, szurokkal kent csizmában sétált ünnepnapokon, most pedig kínai bőr feszül a lábán, és titokban, selyemnyakkendőben hivalkodik. A cár munkásainak kell lennünk és nem disznainak. A cár: tölgyfa, róla hullnak elénk az aranymakkok – gondolta. Ostoba, műveletlen ember volt, akire csak mindig rábíztak valamit. Félig-meddig most is így volt, de kisdobosi tudásával arra merészkedett, hogy megbízatásának egyes részleteit maga tervelje ki. Az életével fog fizetni érte. Egy Népbiztost eltenni láb alól nem nagy ügy, bárhol, bármikor akárki agyonlőheti. De Baglaj bég a buharai emir  volt főtanácsosa, aki exfogadósként bujkál a kommunisták elől és nemrég derült ki róla igazi kiléte, nehezebb eset.
Felrémlett benne még az is: mennyi baja származhat abból, hogy amióta a szovjethatalom működtette Scsorin apjának a textil üzemét, halkabb lett az orsók zümmögése és a vetélők suhogása, szomorú, fagyos arcokat látott a szövőszékeknél, lankadt mozdulatokat figyelt meg mindenütt, a termelés mennyiségre nézve csökkent, az áru minősége szemmel láthatóan silányabb lett, a mulasztott napok száma erősen nőtt, a férfiak ívásnak adták magukat, az asszonyok gyermekei sorvadoztak. A telepen a lárma nyugtalanítóbb, esetenként úgy tetszik, mintha lakói farkasokként üvöltenének és még a szeméttel teleszórt homok is hangosan csikorog. Ezért biztos, hogy felelnie kell, holtában az ember pedig már úgysem tudna neki segíteni. Levelet küldött hát a bégnek, találkozóra hívta a szőrmekikészítő üzembe.
Scsorin apja időközben rendbe hozta leégett fogadója helyét, s ekkor ugyan tudta, hogy az ő és felesége mostani élete közötti különbség csaknem ugyanolyan, mint a kolostoré és a vásári bódéé, mégis visszaköltözött az övéi közé.
A városparancsnok levelét olvasva, felrémlett benne egész pályafutása, minden szép és rossz, amit életében elkövetett, Allah ítéletét így hát megnyugvással fogadta: úgy vélte a prófétának most már nagyobb szüksége van rá jobbján, minthogy a földi halandók közt vesztegesse idejét. Mert nem volt kétsége afelől, hogy Mrozov százados ott a saját tulajdonában fogja agyonlövetni, hogy kárörvendő mosoly fakadjon az arcán.
Mielőtt elindult volna a találkozóra sűrű sört ivott. Ahogy kiért az Angara partjára, a fákon keresztül nézte a folyó zavaros csíkját, a tőle balra eső területet nézte, ahol a víz zöld kígyóként bújt ki a fenyvesekből, a mocsarak közül. Ahol megállt, ott a földnyelven, a homok aranyos brokátján, zsírosan világított a szőrhulladék és faggyú, vöröslött a téglapor, a letaposott rekettyebokrok között ott állt a hosszú, hússzínű üzem. Bent ez a hatalmas gazdagság már sem örömet, sem büszkeséget nem keltett benne.
- Nos, cár atyuska…- szólalt meg először Mrozov.
Scsorin apjának villanó pillantását sűrű, bozontos szőrszálak szűrték. A sötétben felvillámló tekintetre, így folytatta a városparancsnok
- Hát, vagy valami afféle volt, nemde?
- Mit akar?
- Hát galambocskám, ha ki akarod húzni a fejed a hurokból, együtt kell működnöd velem. A szovjethatalom szolgálatába hajlandó fogadni, na persze csak egy rövid időre, aztán legjobb lesz, ha visszatérsz a tieid közé. Tudom én, nem szereted te a fagyos vidéket, a forró szárazságban leled otthonod. Rendbe hozod ezt a dögfészket és annyi egyenruhát gyártasz, amennyi csak kell. És még valami!
Scsorin apja végighallgatta az irkutszki városparancsnokot, a Népbiztosra vonatkozó utasításánál mosoly jelent meg az ajkán, aztán bólintott egy nagyot.
Scsorin anyja lassan megbékélt azzal, hogy férjével újra együtt kellett élnie, mert ilyen félelmetes időkben nem nélkülözhetett egy olyan bástyát, amely védelmezi gyermekeivel együtt, minden alattomos veszedelemmel szemben.
Scsorin eközben növekedett, kezdett értelme kinyílni. Ezen időkről így emlékezett
- Apám naplopó kölyöknek tartott, néha megkísérelte, hogy kezébe vegye nevelésemet, de ezek mindig kudarccal végződtek. A szigorú és sötét arc láttán, amely magán viselte azt a sok gonoszságot, amit életében elkövetett, megriadtam és magamba zárkóztam. Ott álltam előtte, zavartan, toporogtam, nadrágomat tépdestem és oldalvást pislogtam. Pedig néha mintha valami a szívembe markolt volna: vágyódtam, hogy megöleljem, térdére ültessen és megcsókoljon. Apám azonban ködös szemekkel nézett rám, pillantása szinte elsuhant a fejem fölött és engem tetőtől talpig megborzongatott ez a furcsa pillantás. Ha néha rácsimpaszkodtam, elfordult tőlem, haraggal és fájdalommal. Az a tudat, hogy foglalkoznia kell velem, de nem ért hozzá, szeretnie kell engem, de nem talál helyet a szívében e szeretet számára – még fokozta ellenszenvét.
Scsorin apja közben egyre több időt töltött a textilüzemben, egyre csak hajszolta munkásait, aminek meg is lett az eredménye, több és több egyenruha, csizma került a frontra. Messze nyugaton is látszottak ennek eredményei, a vöröshadsereg most már nem üldözött, sokkal inkább üldözővé vált. Az ár persze egyre drágább volt, az életerős, bátor férfiból mind kevesebb maradhatott a távol-keleten. Minden használható tisztet és katonát is visszarendeltek a nyugati frontra. Moszkvában nem tartottak gyásznapot, ha valaki Szibériában halt hősi halált s így nem lehetett a majdani győzelem részese. Így csak a gyászjelentésekből derült ki, hogy a távol-keleti Népbiztos és az irkutszki városparancsnok a nanáj, Japán bérenc lázadókkal folytatott tűzharcban estek el.
Scsorin apja most már megnyugodhatott, hála nanáj barátai segítőkészségének, nem fenyegette senki, aki felfedhetné igazi kilétét. Csak az a sok ficsúr idegesítette, akik a Közép-Ázsiából betelepítettek között érkezett a városba.
Sztálin a török származású népeket megbízhatatlannak tartotta, a németekkel való kollaborálásuk miatt, ezért tömegesen kitelepítette őket szülőföldjükről, a távoli Szibériába. Más-más okból nem kegyelmezett más népeknek sem, görögöknek, örményeknek. Közülük egyre többen kerülgették a házát, amikor éppen távol volt, sokszor napokig nem tért haza gyári elfoglaltságai miatt. Feleségét gyakran látta ilyenkor kipirult arccal, fáradnak, lányát szintúgy.
Mikor végre véget ért a háború új élet kezdődött a vidéken. Eltörökösödött, életvidám kultúra kezdte melegíteni a fagyos szibériai tájat. Megélénkült a gazdasági élet, újra szerveződtek az emberi kapcsolatok. Új politikai vezetés kezdett a hatalom gyakorlásába, főleg Sztálin környezetéből száműzöttek.