Dzsinn a szamovárból 32.rész

Scsorin megvolt győződve róla, hogy édes, imádott nővérét látta a hintóban. Mira volt, olyan díszben, amilyenben Kazim effendi öltöztette vitorláshajóján, pompás hárembeli ruhában, melyen azokhoz az odaliszk-képekhez hasonlított!
Majd így beszélt találkozásukról
- Támolyogtam, összecsapdostam a kezemet, és oroszul kiáltottam: Mira! Miralina! Én vagyok Csoricska, én!
A fiatal nő mosolygott a fátyla alatt, és intett kesztyűs kezével, de a kocsis csattintott az ostorával, az eunuch, aki mellette ült, dühöd tekintetet vetett rám, és a lovak tovább repültek.
Azt hittem, hogy meghalok! Igen Mira volt, jelt adott nekem. És rögtön nagyokat ugorva, mint a strucc, a kocsi után vetettem magamat roppant iramban. Közben ezt gondoltam: mindenható Allah, alighogy beismertem bűnömet és bűnbánatomat, a te jóságod máris elküldi nekem elveszett drága kis nővéremet.
Bármint is futottam, a hintó szemmel láthatóan távolodott, elfogyott a lélegzetem, és attól tartottam, hogy a kocsit elvesztem a szemem elől. Boldog voltam, mikor láttam, hogy a ligetből kifordulva egyenesen egy díszes villa felé tart, melynek kétszárnyas, tárva nyitott kapuja elnyelte a hintót és azután becsukódott. Utolsó erőmmel odarohantam, és kézzel-lábbal vadul verni kezdtem a kaput. Rögtön felnyílt egy kis ajtó a főkapu mellett, és megjelent egy egyenruhás őr.
- Mira! – kiáltottam lihegve, oroszul. – A nőverem …beszélni akarok vele!
- Mi az? Mit akarsz? – kérdezte az őr, ugyanazon a nyelven szavamba vágva.
- A hölgy… aki most bement… a kocsin, a nővérem!.. Mira!
- Mi az, hogy Mira? Bolond vagy?
Valóban, bolond voltam, nekirohantam a kapunak, félrelöktem az őrt, mellette behatoltam az udvarba, de nem volt sok időm rá, hogy messzebb menjek, hirtelen elém termett két ember, és ugyanakkor egy ablakból, egy aggastyán rekedt hangja hallatszott:
- Miféle lárma ez? Ki merészeli megzavarni a nagyhatalmú Baglaj bég nyugalmát. Korbácsoljátok meg azt a gyaurt, és az őrt is, aki beeresztette.
Kihurcoltak az udvarból, a földre fektettek, és úgy megvertek bikacsökkel, hogy megrepedt a nadrágom és a fenekem. Aztán a pribékek elreteszelték a kaput, és fájdalomtól félájultan otthagytak. Ekkor hallottam először erről a hívai nagyúrról.
Ezzel tetőfokára érkeztem kálváriámnak. Itt ért véget gyermekkorom három, kínnal tele évének szomorúsága. Mert ha Isten irgalmatlan is volt hozzám, és megtagadta tőlem Mirát, a gondviselés mégsem feledkezett meg rólam: egy barátot küldött nekem.
Felszedtem meggyötört testemet, és alig volt annyi erőm, hogy az út másik oldalára vonszoljam magam, ott végkimerülésben a földre rogytam. Ebben a percben egy negyven-ötven év körüli szegényes görög ruhába öltözött ember jött felém, egyik kezében szálepes üst volt, másikban kosár csészékkel, letette a holmiját, keresztbe tette karját, és szíve legmélyéből fakadt a szólítása:
- Ó, szegény fiam! Láttam, mikor megvertek, tehetetlenül kellett végignéznem! Mivel bántottad meg ezeket a pogányokat, hogy úgy felbőszültek ellened?
Néztem az öreg őszinte, jóságos arcát, kuszált, szürkülő szakállát, szomorú és becsületes szemét, hirtelen düh fogott el saját érzelmeim ellen és rákiáltottam:
- Menjen az ördögbe! Hagyjon békét!
És sírásba törtem ki. De az ő jósága nem tántorodott meg:
- Miért küldesz az ördögbe, gyermekem? Igazán sajnállak, és segítségedre akarok lenni a szerencsétlenségedben!
- Hagyjatok békében mindnyájan, emberek, nem kell a részvétetek és jóságotok! Megkóstoltam, elég volt belőle! Egyedül akarok meghalni!
- Ó, te szerencsétlen! Ilyen fiatal vagy, és meguntad az életet! No de idd meg ezt a csésze meleg szálepet. Kissé fel fog frissíteni.
Elfogadtam az italt, de már nem tudtam, mit higgyek és mit ne. Milyen következtetést, milyen tanulságot vonjak le tapasztalataimból, mikor minden ember, aki eleinte jónak nemesnek mutatkozott, a végén aljas és gonosz lett?
Igen, tizenhat éves koromban már ismertem az emberi lélek aljasságát.
És mégsem tudtam mindent. Nem tudtam, azt hogy a teremtés művei végtelenül bonyolultak és sokfélék, hogy ezer elszenvedett gonosz bántás még nem jogosít fel arra, hogy leköpjük az egész emberiséget. Azok az emberek, aki a vízözön után jöttek, azok sem értek többet az előzőeknél, de ez nem az ő hibájuk volt. Azért volt ez így, mert Isten rosszul ismerte a világot, és nem tudta, hogy mit csinál.
És amióta a sors elküldte hozzám Abukirt, az isteni lelkű szálepárust, megtanultam azt, hogy boldognak kell tekintenünk magunkat, ha abban a szerencsében részesültünk, hogy találkozhattunk életünkben egy Abukirrel.
Egyetlen ilyen emberrel találkoztam: vele. De ez elég volt ahhoz, hogy elviselhessem az életet, hogy gyakran még áldjam is, és dicséretét zengjem. Mert egyetlen ember jósága hatalmasabb valami, mint ezer ember rosszasága. A gonoszság meghal azzal, aki elköveti, a jó cselekedet tovább ragyog, még akkor is, ha a jámbor ember már elköltözött a földről.
Mint a nap eloszlatja a felhőket, és visszahozza a derűt a földnek, úgy Abukir is kiüldözte a lelkemből a nyomorúságot, és szívemet új egészséggel töltötte meg. Gyorsan, mint a villám jött segítségemre!
- Mindenek előtt nem szabad a nővéredet ilyen elővigyázatlan módon keresned. Tud meg, hogy könnyebben lehet kiszabadítani az őzet a tigris torkából, mint asszonyt a háremből. És ha sikerül féken tartani szívednek ezt a gyöngeségét, a többi egyszerű. Nos, pénzt adok elegendőt, hogy egy szálepes ibriket vásárolj magadnak, és hozzá egypár csészét, szóval mindazt, amit itt látsz a kezemben, és ami húsz év óta független megélhetést ad nekem. Aztán az egyik karodra veszed az ibriket, a másikra a kosarat, és Abukir kíséretében kitartással rovod az utcákat, a tereket, a vásárokat és vígan kiáltod. Szálep!... Szálep!... Szálepet vegyenek!... Itt a jó szálep!
Másnap már megvolt az ibrikem és a kosaram, és harsányan kiabáltam Abukir oldalán, Szálep!...Szálep! És megtanultam, hogy tér vissza az erszénybe a pénz, ez az áruló barát, aki szívtelenül elhagyott.
Hullottak a kopejkák mindenfelől, szerény keresetem meghozta az igazi szabadságot, és este annak az embernek a boldogságát éreztem, aki élni tud, anélkül hogy a zsebe tele volna tömve ezüsttel. Mikor esténként egy teraszon ülve szívtuk nargilénkat, éreztem, hogy melegíti szívemet a jóság, mely Abukir egész lényéből sugárzott. Hálás voltam iránta, szerettem úgy, ahogy egy jó apát és barátot szeretünk. Nála laktam, vele dolgoztam, együtt étkeztünk, együtt élveztük a séta óráit, és így elválaszthatatlanok lettünk.
Erős, mély barátság kapcsolt egybe bennünket, beoltotta a fiatal hajtást az érett fa törzsébe.
Abukir tanító volt, szenvedélye egyszer olyan tettre ragadta, melyért kétévi fogházra ítélték, és tisztétől megfosztották. Mikor kiszabadult, el kellett hagynia városát, kóborolt mindenfelé, kereskedéssel foglalkozott, sok balszerencse érte, keservesen csalódott barátaiban. Egy szerelmi kalandban majdnem életét vesztette el. Aztán Belső-Ázsiában barangolt, magányban élt, függetlenül, majdnem úgy, mint egy bölcs. Olyan ember volt Abukir, aki beszélni is tudott, hallgatni is tudott, jó volt, de nem vajszívű, és ha valaki nem tetszett neki, annak hiába volt minden erőlködése. Ismerte az ázsiai orosz föld minden dialektusát, szabad idejét olvasásra, sétára és ruhájának mosására fordította. Sohasem akart senkit valamire rábírni, csak mindig megmutatta a jó, a hasznos, az okos cselekvés útját. Mikor látta, hogy Scsorin milyen híven ragaszkodik hozzá, és milyen szorosan kapcsolódik életéhez, ő nem fukarkodott szeretetével. A fiú kezdetben „uramnak” nevezte, de ő azt akarta, hogy szólítsa „Abu”-nak.
Scsorin, a barátom ezután így folytatta
- Nemsokára elfelejtettem, hogy elvesztettem kémiremet drága kincseimmel. Abukir tanítványa lettem, egyetlen barátja és öreg napjainak vigasza.
Kémirem elvesztését elfelejtettem, de hogy Mira nélkül éljek, ahhoz nem tudtam hozzá szokni. Abukirt szerettem, de Mirát imádtam. És minthogy biztos voltam benne, hogy ama kapu mögött tartózkodik, ahol elraktak, a rossz szellemem azt tanácsolta, hogy visszatérjek oda.
Nyár közepén voltunk, három hónappal a hívai szomorú sétám után. Abukir tudtán kívül több ízben elmentem az átkozott villához, messziről ólálkodtam körülötte, leselkedtem, kémlelődtem. Semmi eredmény. Mindenféle asszony kocsikázott ki az udvarból, de Mirat nem láttam.
Elhatároztam kissé vakmerőbb leszek. Létrát szereztem, és felhasználva a sötét éjszakát, nekitámasztottam annak a falnak, mely az udvart körülvette. Rá akartam jönni a módjára, hogyan nézhetnék be a hárem belsejébe, ahol a nők, mint tudtam, nem hordanak fátyolt. Csak a zárt függönyökre akadtam, de nem hagytam fel a kutatással, és végül egy kivilágított ablakra bukkantam. Nagy díszesen bútorozott szobába pillantottam. Üres volt. Dobogó szívvel vártam a létra csúcsán, mindig azt remélve, hogy asszonyokat fogok látni.
Egyszerre csak megroppant a létrafok, amelyen álltam és majdnem leestem. Dermedten, félelmemben belekapaszkodtam a létrába, ahogy éppen tudtam, ekkor hirtelen erős rázás következett, és lepottyantam. Kirántották a létrát alattam, és én egyenesen egy őr karja közé estem. Aki szó nélkül öklözni kezdett. Megkötöztek, szamaras taligára tettek és azonnal elszállítottak, a hívai gyűjtőfogház tömlöcébe vetettek.
Az én cellámban tizenketten lehettünk. A közös ágy, elfoglalta a cella háromnegyed részét. A sarokban álló nagy fadézsa, melybe mindenki a szükségét végezte, fullasztó büdösséget terjesztett. A tetvek, a poloskák és a patkányok rajokban sétáltak a helyiségben. Az emberek már nem fáradtak azzal, hogy megöljék őket, egy egész élet kellett volna hozzá. A foglyok a leggyalázatosabb dolgokat követték el, mindenki szeme láttára. Ezek a lények nem voltak már emberek. Az emberi aljasság olyan fokot ért el, hogy már csak saját magával lehetett összehasonlítani, mert a föld összes teremtményei között egyedül az ember tud ilyen mélyre süllyedni.
Ebbe a földi pokolba, ezek közé a szörnyek közé estem. Milyen nagyszerű martalék voltam nekik!
Ma már nem sajnálom, hogy átmentem ezen, így ismertem meg az embert véglegesen. Úgy tekintettem magamat, mint akit élve temettek el, a halálra gondoltam. Mesélték, hogy egyes foglyok, kik már nem bírták a szenvedést, ruháik rongyaiból kötelet csavartak, és felakasztották magukat az ablakrácsra éjjel, mikor mindenki aludt. Elhatároztam, hogy úgy teszek, mint ezek a mártírok. De mégis valami belső hang reményt sugallt. Tudtam, hogy már nem állok egyedül a világban, mint azelőtt. Egy igaz szívű emberem, egy ritka barátom volt odakint. Biztosan gondolt rám, és fáradozott rajta, hogy kiszabadítson. Érzésem nem csalt meg. Egy napon kinyílt a cella ajtaja, belépett az őr, és utána ő, Abukir! Ezalatt a hónap alatt megőszült a haja a szegény embernek! Sírva borultam a mellére. Ez a fájdalmas jelenet mindössze annyi részvétet váltott ki a többiek közt, hogy egyikük, aki az ágyon feküdt, odakiáltott:
- Ah, kis öreg! A tied ez a legényke? Jó portéka! Jól ízlett nekünk. Te fölözted le?
Abukir halovány volt, mint a viasz, karjába szorított és reszkető, fojtott hangon mondta:
- Légy erős! Holnap kikerülsz innen, deportálni fognak!
- Deportálni? El kell válnom tőled?
- Ez volt a legenyhébb büntetés, amit el tudtam érni. Nagy a bűnöd, be akartál éjnek idején surranni egy hárembe. Ne bánkódj, el foglak kísérni. A világ nagy, szabadok leszünk. Viszontlátásra. Légy készen, holnap hajnalban.
Nem tudtam aludni azon az éjjelen. Hajnalhasadáskor kivezettek. Két lovas rendőr puskával az ajtó előtt várt. Akkor láttam, hárman voltunk elitélve deportálásra. Abukir ott várt a holmikkal. Mindent felraktak és a fogolyszállítmány útnak indult Szibéria felé.
Az ember nem mondhatja el az élete történetét, és nem is írhatja le. És egy olyan ember élete, aki szerette a földet és bejárta, még kevésbé foglalható elbeszélésbe. De ha ez az ember érző, szenvedélyes lény volt, aki a földön bolyongva megismerte a boldogság a boldogtalanság és nyomor minden fokát, akkor szinte lehetetlen élő képet adni annak, hogy valójában mi volt az az élet. Lehetetlen saját magának elsősorban, és azok részére is, akik hallgatják.
Mert az erős, viharos és egyben kalandos lelkű ember életének varázsát, különösségét, érdekességét nem lehet mindig ennek az életnek kimagasló eseményeiben megtalálni.
A szépség többnyire a részletekben van. De ki figyelne a részletre? Ki élvezné a részletet? És főleg: ki értené meg?
Látod, ez az oka, hogy sohasem szerettem azokat a bizonyos nógatásokat: „Mondjon el valamit az életéből!”. És még egy: ha szeretünk, nem élünk magunkban. Sőt, még akkor sem élünk magunkban, ha már nem akarjuk, hogy szeressenek, ahogy ma már én sem akarom. Ez így van, legalábbis a szenvedélyes lelkekre nézve, akikben mégiscsak tovább él az emlék, és akik az emlékből élnek, mert nincs emlékezet jelen nélkül. Hiába akartunk meghalni. Én is akartam, őszintén akartam már többször életemben. De azok a szép alakok, aki a múltamban vannak, megelevenedtek előttem, lecsillapították a szívemet, a keserűség helyébe örömet hoztak, és még egyszer rábírtak arra, hogy az örök enyhítő írt az emberek arcán keressem. Egyike ezeknek az alakoknak Abukir volt.
Semmit, vagy majdnem semmit sem mondhatok el róla: életem nyolc éve az övével volt összeforrva. Bisk, Tomszk, Kizil, Csita és még száz más kisvárost és falut járt be a mi két árnyékunk. Nemcsak szálepet árultunk. Szőnyegek, zsebkendők, képek, kenőcsök, gyógyszerek, illatszerek, lovak, kutyák, macskák, minden átment a kezünkön, de mégis mindig a szálep rántott ki a nyomorból. Hogyha valami üzlettel ebül jártunk, gyorsan elővettük az ibrikjeinket, a jó öreg rozsdás ibrikeket, és frissen rajta: „Szálep! Szálep! Megjöttek a szálepdzsik!”
Abukir igen jó barát volt, de a baj oka mindig én voltam, a páratlan balek. Sok marhaságot elkövettem.
Milyen boldogság érezni, hogy szívünk ott dobog a jó embertalajban, ebben a legjobb földben, mely átjár bennünket éltető drága nedvével! Szerencsétlen az, aki ezt az érzést nem ismeri.
Azok alatt az évek alatt életem egy volt Abukir életével, természetesen maga is szívélyesen, testvériesen költői arccal nézett rám. Szépnek láttam mindent és életre csábítónak. A rútság maga elvesztette visszataszító voltát, a butaság megtört tréfás csúfolódásunkon, a rafinált haszonlesést lelepleztük, és még a hatalmasok erőszakoskodásait is eltűrhetőnek éreztem. Ha már nagyon megutáltuk az emberek közönségességét, a hallgatag élethez menekültünk, ahhoz az élethez, ahol csak a természet beszél szemünkhöz és szívünkhöz.
Abukir egész napon át tudott gyalogolni úgy, hogy egy szót sem szólt. Csak a szeme intésével mutatott rá arra, ami figyelmet érdemelt. „Fertőtlenítő fürdőnek” nevezte ezt. Valóban az is volt. A néma természet megtisztítja és visszaadja saját magának az embert, ha az általános aljasság megalázza, mert olyan ember nincs, legyen bármily kiváló is, aki át tudna gázolni a szennyen anélkül, hogy bemocskolva ne érezze magát. De ifjúkoromnak ez a nagyszerű társa, a régi korokat és azok bölcseit is jól ismerte. Nem volt nagyképű bölcselkedő, de mindenekfölött becsülte a megértő szív békéjét.
Előbb vagy utóbb az értelmes ember eljut odáig, hogy átlásson az érzelmek kavarodásán, mely megzavarja lelki nyugalmunkat, és megrontja az életet – szokta mondani. Boldog az, aki minél korábban éri el ezt, annál jobban élvezheti az életet.
Egy hideg őszi napon Strelka közelében voltunk egy gyakorlótéren. A katonák szétkapkodták jó meleg italunkat. Maguk a tisztek is évezettel szürcsölték, és minthogy izzó parázs volt ibrikünk alatt, ott maradtak kissé melegedni és diskurálni.
Egy magasabb rangú tiszt elmesélte segédtisztjeinek azt az adomát, amelyben egy tábornokról, Nagy Sándor barátjáról van szó, aki a Dárius által felajánlott béke mellett nyilatkozik:
- Elfogadnám, ha Nagy Sándor volnék – mondta a tábornok.
Erre a nagy hódító így válaszolt
- Én is, ha…ha…
A tiszt belezavarodott:
- Ejnye – mondta, hogy is hívták, Nagy Sándornak ezt a barátját?
- Parmenionnak! – vetette közbe Abukir, aki hallgatta beszélgetésüket.
- Bravó, öreg! – kiáltott fel a tiszt. – Honnan tudod? Szálep árulás közben az ember nemigen találkozik Nagy Sándorral!
- De igen! – felelte barátom - mindenki szeret kissé melegedni, amint tetszik látni!
E kettős értelmű megjegyzés tetszett a tisztnek. Beszédbe bocsátkozott velünk, ebben a pillanatban tekintetem találkozott az övével.
- Láttalak már valahol, az arcod ismerős nekem – mondta.
- Igen – feleltem elpirulva. – Együtt mentünk kocsin, Ottakir bejjel Bukharában, öt évvel ezelőtt.
- Allahra! Igazad van! Te vagy az a fiú, ki az anyját kereste, kinek kiverték a szemét! No, te szerencsétlen, képzelem, mennyit szenvedtél ennél az átkozott kéjencnél.
- Sokat. Nem tudtam, hogy milyen ember.
- De hogy is bízhatja rá magát valaki az első jött-ment idegenre, aki barátságosan megsimítja egy gyerek arcát?
A tiszt még sokáig beszélgetett velünk, és elmondta nekem, mi mindent követett már el Ottakir bej. Még azt is megemlítette, hogy ez a kéjenc nem volt más, mint a forradalomban elűzött, és Szibériából nemrég visszatért, hírhedt Baglaj bégnek, a mostani bukharai emír főtanácsosának hűséges kutyája.
Ezután Abukir tudása iránt kezdett melegen érdeklődni, mikor elbúcsúzott tőlünk, melegen kezet szorított velünk, és megkért bennünket, hogy fogadjunk el tőle egy-egy ezüst rubelt.
- Nem borravalónak adom - mondta - hanem azért, hogy kifejezzem tiszteletemet az öreg bölcsességével és a fiatal szenvedésével szemben.
Mikor hazaértünk, Abukir levonta az élmény tanulságát:
- Látod, mindenütt vannak megtévelyedett emberek, de az értelem ledönti a sorompókat még akkor is, ha katonai egyenruhába van öltöztetve.
Amikor Baglaj bégről kérdeztem, mit tud erről az emberről, hirtelen elsötétült az arca.