Dzsinn a szamovárból 19.rész

Az irkutszki "Lebegy" fogadó újonnan kinevezett igazgatóját Nestor Tusin -nak hívták, kozák apától és tatár anyától származott. Scsorin apja csak annyit tudott róla, hogy kiválóan ért a szakácstudományokhoz, Kazany-i fogadós családból származik, világlátott ember, s kiválóan ért mindenhez, amihez mindenki más nem. Kockázatos volt ilyen embert alkalmaznia, aki gazdáját csak éppen annyira csaphatja be, mint a fogadó vendégeit. Baglaj bég mégis úgy gondolta pont ilyen emberre van szüksége, csak az ilyen tehetségű ápoló képes a fogadójába virító, Oroszország díszvirágainak gondozására. Az irkutszki hivatalnok, aki a bég figyelmébe ajánlotta, még azt is tudatta róla, hogy tizenkét éves fia meggondolatlan cselekedete miatt, helyett, került Szibériába. A kiskorúsága miatt büntetlenséget élvező gyermek egy Springfied 30-06-os puskával véletlenül agyonlőtt egy terhes asszonyt. Tusinnak, ennek a gáncsnélküli lovagnak aktája az orosz államvédelem polcán már fiatalember kora óta dagadt, élesztő módjára kelt nyughatatlan természetétől. Tusin az egyik kozák atamánnak leszármazottja volt. Apja bármennyire is szerette volna besoroztatnia magát a kozák lovasságba, mint minden férfitársa, a szerencsétlen baleset - egy gerenda mindkét lábfejére esett és azokat amputálni kellett – meghiúsította álmát, két mankóval nem lehetett nyeregbe szállni. Szégyenében kénytelen volt elhagyni a Kozákok vidékét és azt a Tatárokéra cserélni. Ekkor fedezte fel magában a képzőművészet iránti hajlamát, és lett kocsmáros. Tusin szülei Kazany külvárosában egy szélmalmot alakítottak át kocsmává, a toronyszerű épület alján működött az ivó és a hozzátartozó konyha, fölötte a lakótér, afölött egy műterem, legfölül fegyvermúzeum ékeskedett. Persze Kazanyban nem akadt egy lélek sem, aki annyit konyított volna a képzőművészethez, hogy megállapíthatná Tusin apjáról, tehetséges-e vagy sem. Nem volt. Mégis fia mellé, a kis Nestornak egy német műbútorasztalost fogadott fel, hogy festeni, rajzolni tanítsa, ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy fiából lesz az új Leonardo da Vinci. Mihelyt Tusin túljutott a kamaszkoron, külföldi tanulmányútra indultak mesterével, persze nem azért, hogy galériákat, műtermeket látogassanak. Ők ketten kimódolták, hogy berúgjanak, s hogy egész Közép-Európa luxuskuplerájainak a kedvencei legyenek. Csak alibiből iratkoztak volna be a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Nestor néhány portrét, amik anyjáról készültek, és jó pár rikító képet, Ádámról, Éváról és a kígyóról, meg a kozák falusi életről festettet gyűjtött egybe a mappába, amit felvételi vizsga gyanánt nyújtott be. Két hét múlva visszament, s az egyik professzor visszaadta a mappáját, aki közben megkérdezte tőle „Melyik a maga anyja?” mert, hogy egyik portré sem hasonlított a másikra, majd „A maga képein mindenki zsebre dugja a kezét, ugye, nem tud kezet festeni?”, „A munkái nevetségesek!”.
Volt ott még egy rongyos fiatalember, annak is mély megvetéssel adták vissza a mappáját. Adolf Hitlernek hívták. Linzben született, Ausztriában.
Tusin annyira megharagudott a professzorra, hogy menten bosszút állt rajta: ott helyben kijelentette, Hitler zseniális festő és nyomatékot adva szavainak meg is vette egyik festményét, annyi pénzért, amennyit a professzor valószínűleg egy hónap alatt se keresett meg. Egy vízfestmény volt, általános megítélés szerint a legkülönb, amit a szörnyeteg, mint festő elkövetett, címe: „A bécsi fogadalmi templom”, évekig lógott Tusin kazanyi lakásában az ágya fölött. Aztán 1933.-ban ama nevezetes eseményre küldte vissza ajándékba Adolf Hitlernek, aki akkor már nem a Képzőművészeti Akadémiára készülődött. 1941.-ben pedig arra gondolt: milyen könnyen megmenthette volna a világot, sok millió ember életét, ha akkor nem veszi meg azt a képet, és hagyja éhen pusztulni pályatársát, aki alig egy órával azelőtt adta el kabátját, hogy vehessen valami ennivalót. Amúgy a „bécsi” évek alatt Tusin és Hitler együtt csatangoltak, kiröhögték a művészeti intézményeket, vigasztalva mulattatták egymást. Később Tusin feleségével, nászútjukon, Hitlert is fel akarták keresni, de az akkor éppen börtönben ült. 1934.-ben Nestor felhúzta a volt szélmalom csúcsán egy szélkakas rúdjára Hitlertől kapott kedvenc ajándékát. Náci zászló volt, akkora, mint egy lepedő. A második világháború még messze volt, náci zászlót kitűzni az oroszországi Kazanyban, ekkor még nem volt sérelmesebb, mint a görög, az ír vagy a konföderációs lobogót. A városban sokan büszkék is voltak Tusinékra hiszen közülük még senki sem parolázott államfővel. Ebben az időben orosz földön Nestor Tusin a Közép- Nyugatot járta: film- és diavetítéssel kísért előadásokat tartott az új Németországról. Szívet melengető történeteket mesélt Hitler barátjáról, megmagyarázta, hogy Hitlernek az alsóbb- és felsőbbrendű fajokról alkotott elmélete egyszerű kémia. A tiszta zsidó ez. A tiszta német amaz. Keresztezzünk lengyelt négerrel, és minden bizonnyal kielégítő napszámost kapunk. Csak amikor küszöbön állt a második világháború, Tusinon akkor tört ki az állkapcazár, már ami a Hitlerrel való barátságát illeti. 1942.-ben a kommunisták feloldották a szájzárát, a hadügyminisztériumba „kérették” ahol segített megrajzolni Hitler személyiségképét. Más segítséget is felajánlott vendéglátóinak, ezután hulladékgyűjtő kampányokat vezetett, és kazanyi légoltalmi parancsnok lett. Hamarosan elismerő iratot kapott, ami postán érkezett. Tusinnak az anyja adta át az iratot, lehet, hogy nagyobb szolgálatot tett volna neki, ha elégeti, és az emésztőgödörbe szórja. Ez az elismerő irat volt Tusin szempontjából minden irónia teteje, úgy vélte belépett a hallhatatlanok soraiba. Immár csak egy rang maradt számára elérhetetlen, hogy vakvezető kutya legyen. Elkérte anyjától az iratot, hogy az első adandó alkalommal kitörülhesse vele a fenekét, amit minden bizonnyal meg is tett.
Tusin azonban nem csak a képzőművészetben és a politikában volt zseni, mint az a fentiekből kitűnhet, hanem a szakácsművészetben is maradandót alkotott. Úgy került még gyerekkorában kapcsolatba ezzel az iparággal, hogy szülei nem fűtötték a hatalmas szélmalmot, ők sohasem fáztak - még az orosz télben sem - alaposan felöltöztek odabent, apja szerint Oroszország minden házát túlfűtik még télen is, az a nagy hőség lassítja a vérkeringést, ellustítja, elbutítja az embert és így tovább. Gyerekként a konyhában keresett egy kis meleget, ahonnan mindig kizavarták szülei, hogy edzetten, életerősen növekedjen. De ő hamarosan a konyhában volt megint, ahol olyan jó szagú meleg volt. A cselédekkel, az udvarossal, a szobalányokkal meg a szakácsnővel zsúfolódtak össze, szerettek egy kupacba lenni. Folyton folyt a szó, folyt a tréfa, folyt a nevetés. Helyes kisfiú volt, a szakácsnő vette szárnyai alá. Bizonyára ekkor alakult ki az a meggyőződése, hogy a cselédek a családja. Minden vágya az volt, hogy azt csinálja, amit ők olyan jól csinálnak – süssön, főzzön, mosogasson, ágyazzon, mosson, vasaljon, ássa a kertet. Mindent megtanult ezektől az emberektől. Amikor aztán szülei a bolsevikok korában elvesztették mindenüket, ő lett a szakácsuk és az egyetlen cselédük. Igazából nem is igazán volt emléke róla, milyen volt a valódi családja. Egy hipnotizőr segítségével talán sikerült volna valami képet felidéznie. Ezek szerint az apja és az anyja fürdőköpenyben és fürdőpapucsban lézengtek egész nap, gyapjúzoknikkal, pulóverekkel, sálakkal körbetekerődzve magukat. Élő halottak voltak. Ha az Úr Tusinnak felajánlotta volna, hogy szórakoztatására feltámaszt egy holttestet, a fiú azt válaszolhatta, „Láttam én már ilyet nap, mint nap”.
Tusin apja veseelégtelenséggel párosult kétoldali tüdőgyulladásban halt meg, minden bizonnyal a hideg végzett vele. Az apa télen a legnagyobb hóförgetegben került kórházba, fia a szélmalom előtt veszteglő hókotróval hajtott át a kórházba. Csak később derült ki, hogy mennyi kárt okozott útközben, a hó alatt lapuló autókat, kerítéseket, tűzcsapokat és levélszekrényeket szaggatott fel. Apját a Kálvária temetőben helyezte végső nyugalomra. Festőköpenyben temette el, bal hüvelykujját palettába akasztotta. A koporsót végig kísérte a halott legsikerültebb festménye a „Keresztrefeszítés Rómában”. A képen az ép Colosseum, keresztény templomok tornya, a reneszánsznál is újabb keletű, töméntelen épületek és szobrok közepette hatvannyolc pirinyó, de felismerhető emberi alak vett részt valami ünnepségfélén. Csak ha jobban szemügyre vette valaki a festményt, jött rá, hogy a hatvannyolc alak közül kettő nem is élvezi annyira a mulattságot, épp az imént feszítették keresztre őket. A temetőből kifelé menet, néhány műértő megjegyezte „Ha nem hall meg akkor le kellett volna lőni, mert minden igyekezetével azt bizonyította a világnak, hogy a festőművész olyan ember, akire semmi szükség”.
Tusin anyja egy év múlva követte férjét a Kálváriára, előtte azonban látogatást kellett tennie a kazanyi Elmegyógy Intézetben. Bár a hideg őt is megtizedelte, kezein néhány ujja elfagyott, halálát mégis azok a kis daganatok okozták, amik agyát szüntelen képzelgésekbe hajszolták. Az eset sürgős volt, ezért a család barátja, a kazanyi rendőrfőnök szállítatta el egy éppen kipróbálás alatt levő, repülő alkalmatossággal, egy Leonardo da Vinci által feltalált kattogó kalitkában, ami a helybéliek szerint úgy nézett ki, mint egy fele sas, fele tehén. Amikor Tusin utoljára látta az anyját élve a kórházban, az azt hitte, űrhajón utazik, a fia a férje, és a Marsra megy második nászútra. A fiú sajnálattal állapíthatta meg, hogy ez az egykor szép asszony nem lehet tovább szobájának dísze, s soha eszébe nem jutott volna, hogy anyja egy szép napon rakétaútra kel a Marsra. Az anya halálát közvetlenül az okozta, hogy egyik éjjel, amikor a daganatok jelezték a felszállás idejét, hálóinge fölé viharkabátba öltözött és mezítláb hosszú vándorútra indult, az öt versztányira levő repülőtérre sietett. Épp a leszálló pályára ért, amikor hirtelen felgyulladtak a jelzőfények és egy JAK-1.-es választékot húzott a hajába. A férje mellé temették, Tusin a temetésre ünneplő öltönyébe öltözött, már rég kihízta, úgy feszült rajta, mint virslin a héja.
Az apja még életében tetszetős puskagyűjteménnyel rendelkezett, amit fia örökölt. Nestor Tusin barátaival, a rendőrfőnökkel és másokkal gyakran vadászgatott a kölcsönadott fegyverekkel. Vadászat után fiának az akkor tizenkét éves Jakim-nak adta a fegyverterem kulcsát és rábízta a puskák tisztítását, akit akkorra már kitanított minden szükséges ismeretre ebben a témába. A fia behunyt szemmel is összerakott minden fegyvert az arzenálból, amúgy kitűnő céllövő is volt. Titokban, amikor apja távol volt, barátaival különféle fegyvereket vettek magukhoz, leszedték a Kálvária temető sírkövein üldögélő varjakat, és több gazdaság telefonösszeköttetését elvágták, mert kilőtték a póznákon a szigetelőket, és csak az isten tudja, hány levélszekrényt lőttek ripityára városszerte, sőt a Tatár védőszent barlangjának közelében legelésző birkanyájra is leadtak egypár sorozatot. Néha ha idegen fiatalok támadtak rájuk, előrántottak köpenyük alól egy-egy 45-ös colt automatát, s megugrasztották őket.
Azon a nevezetes napon, éppen Anyák napján, amikor eldőlt, hogy Tusinnak hátralevő idejét Szibériába kell töltenie, fia megkapta apjától a fegyverterem kulcsát és nekilátott a Springfied tisztításának, imádta ezt a puskát. Fent a szélmalom kupolájában mellzsebében volt egy tölténytár, betolta a karabélyba, mivel tudta, hogy a karabély ezt mennyire élvezi. Valósággal falta a töltényt. Előre tolta a závárt, az elkapta a legfelső töltényt, és becsúsztatta a töltényűrbe. Becsukta a závárt. A karabély fel volt húzva. Normál esetben az olyannak, aki úgy ismerte a lőfegyvereket, mint Tusin fia, annak ez semmi elkötelezettséget nem jelentett. Leereszti óvatosan a kakast, anélkül hogy kilőné a töltényt, vagy visszahúzza a závárt, s az kihozza az éles töltényt és kiveti.
Ő azonban meghúzta a ravaszt.
Nem sokan hallották a lövést. Az apa és az anya hallotta. Néhány szomszéd úgyszintén. De senki sem tudhatta biztosan, mit hallott, akkora égzengést csaptak a T-34 –es tankok, útban a próbaterep felé. Tusin felment, és megkérdezte a fiát, nincs-e valami baja. A fiú ott állt a kupola nyitott ablakánál karján a Springfielddel, a kérdésre, hogy mi volt ez a durranás, nem felelt. Tusin nyugodtan távozott, a fia pedig örült, hogy a város fölött végre elsüthetett egy Springfieldet. Nem célzott semmire, nem is gondolt rá, hogy eltalálhatott valakit, vagy valamit. A golyó jelkép volt számára, és a jelkép még senkin nem ütött sebet. Búcsú volt gyermekkorától, és férfi voltának megpecsételése. Ezután szétszedte a Springfieldet és megtisztogatta, a töltényhüvelyt az e célra szánt szemétkosárba dobta, és a fegyver visszakerült az állványára. A fiú lement a konyhába, a szakácsnő mosogatott, ő törölgetett. Kint csengettek, ő ment ajtót nyitni, mert az apja és az anyja sohasem nyitottak ajtót senkinek. Gluskov a rendőrfőnök állt odakint. Fölöttébb szerencsétlennek és titokzatosnak látszott. Nem megy be, mondta, „kiváltképp anyádat nem akarom zavarni – hívd ki az apádat, mert beszélni szeretnék vele, te is legyél itt!”. Tusin fiának a leghalványabb sejtelme sem volt róla, mi lehet a baj. Kihívta az apját. A rendőrfelügyelő nem volt makulátlan jellemű ember, hiszen a fegyverek használatával kapcsolatos ismeretei meg sem közelítették a tizenéves fiúét, aki egy éve, mint a fegyverhasználat- és ismeret doktoraként segédkezett mellette lövöldözései alkalmából. Ebből az egyszerű tényből adódóan, amikor Tusin fia, két évvel ez előtt még nem lehetett védőangyala, egy Mauser puska töltése közben, az véletlenül elsült és levitte egy bolsevik agitátor fejét a nyakáról. Az ügyet eltusolták, mondván az illető a Tatár szeparatistákkal kollaborált. Gluskov jól tudta mivel tartozik. Elsuttogta Tusinnak, hogy Anatolija Suskovát, Pjotr Suskovnak a helyi seprűgyár párttitkárának az állapotos feleségét az imént agyonlőtték, miközben a tisztaszobát porszívózta a házukba, vagy nyolc sarokra tőlük. Az ablakon golyó ütötte lyuk van. A Suskov család aggódni kezdett, mert hallották, hogy fent csak zúg a porszívó, de senki sem huzigálja. Suskova halála fájdalom mentes volt, mondta Gluskov felügyelő, mert a golyó a homloka közepén érte. A golyót megtalálták a tisztaszoba padlójába fúródva, rézköpenyének hála, szinte sértetlen volt, annak ellenére, hogy mi mindenen ment át.
- Most pedig – szólt a rendőrfelügyelő -, mielőtt bármiféle hivatalos vizsgálatot kezdenék, kérdezlek benneteket, mint a család régi barátja, mint ember, és mint családapa: van-e bármelyikőtöknek fogalma, honnan jöhetett egy 30-as kaliberű rézköpenyes puskagolyó úgy egy órával ezelőtt.
Tusin pontosan tudta honnan jött.
- Uram isten! – sziszegve, mondta, pontosan olyan hangot adva, mint, ahogy megszólal egy sztoikus, akit tökön rúgtak.
- Hát igen – mondta Gluskov rendőrfelügyelő. Közben viselkedése azt sugallta: semmiféle jó nem származik abból, ha Tusinék megszenvedik ezt a sajnálatos balesetet. Azon volt, hogy minden tőle telhetőt elkövet, és meggyőzi a közvéleményt, hogy a golyó máshonnan ered. Hiszen nem csak Tusinéknak volt a városban 30-as kaliberű puskája. Különben is: hogy jut eszébe egy kétgyerekes állapotos anyának, hogy anyák napján porszívózzon? Valósággal kiprovokálta, hogy golyót röpítsenek a fejébe.
De Tusin másként gondolta, úgy érezte nincs más választása, és így nemesen kell viselkednie.
- A fiú tette, de én vagyok a bűnös! – kiáltotta.
- Ejnye, barátom, egy pillanat…- fékezte a rendőrfelügyelő.
- Én vagyok a bűnös! Én vagyok a bűnös! – szajkózta az apa. Erre már a többi jelenlevő, szétszóródót rendőr is felfigyelt. Gluskov ennek ellenére még mindig remélte, hogy beosztottjai azt fogják tenni, amit parancsol nekik. Tusin azonban úgy gondolta, érett férfikorában ez az első tartalmas kaland, amit az élet kínál neki. A maximumot akarta kihozni belőle. Végre mostanság történt vele valami. Ki akart belőle facsarni mindent az utolsó cseppig. Mindent bevallott a jelenlevők előtt, és fiát is arra bírta, hogy mondjon el mindent. Mikor ez megtörtént Gluskov rendőrfelügyelő már nem hitte, hogy bármiféle remény kínálkozik Tusin és a fia számára. Közveszélyes őrültnek vélte őket, hiszen láthatólag eltökélt szándékuk a szükségesnél sokkal többet bevallani, s a városi közvéleményt fellázítani. Utasítást adott a gyanúsítottak elszállítására és ezzel kezdetét vette a testek kifacsarása az utolsó cseppig. Tusint napokon keresztül agyba-főbe verték, ahogy azt a közvélemény elvárta. Fiának pofozása nem igazán jelentett kihívást a verőlegényeknek, hiszen a fiú vézna volt és a súlya körülbelül, mint egy családi doboz gyufáé, meg aztán meglepetésükre hősiesen is állta az ütlegelést: megszokta már az ilyen erőpróbákat, kiválóan állta a puska rúgását.
Az eljárás végén Tusint szibériai száműzetésre ítélték, enyhítő körülménynek vették, hogy mégsem ő ölt. A fiát megkérdezték akar-e az apjával tartani, a fiú nem akart, inkább választotta a másik lehetőséget, a makarenkói Gorkij-telepet.
Tusin a sógornőjével érkezett Szibériába, maga Gluskov, kazanyi rendőrfőnök ajánlotta ezt a felvirágzó helyet barátjának.
Tusinnak sógornőjével különös kapcsolata volt.
Miután a szülei meghaltak, magányosan tengette napjait kocsmárosként. Egy „festőzsenitől” persze megtiszteltetés az effajta áldozat. Anyja halála után egy Krímből kitelepített orosz, gyógyszerész család rendezkedett be az egyik elhanyagolt raktárépületébe, néhány sarokra a szélmalomtól. Ő adta bérletbe a meghasonult családfőnek, akinek két takaros ikerlánya volt. Tusin jelentős kölcsönnel is segítette a jövevényeket. A gyógyszerész ennek fejében szorgalmazta lányait, viselkedjenek barátságosan, mi több, fogadják udvariasan a férfi esetleges közeledését. A két lány, akik mint két tojás hasonlítottak egymásra, akiket csak anyjuk tudott megkülönböztetni egymástól, mondhatni langyosan fogadták a kocsmáros Tusin udvarlásait. Valamelyikükkel csak a patika keskeny üzletében találkozott, bár soha nem tudta melyikkel. Hogy kinek mondta a csábító szavakat az attól függött, éppen melyikük volt a háztartási munkákból felmentve és kényszerült a vásárlók rendelkezésére állni. Tusin nem volt Páris, de megnyerő modorú, haját simára hátrafésült, kis kínai bajuszt hordott, anyagilag vonzónak tetsző férfi volt. Így megházasodott, a gyógyszerész egyik lánya lett a felesége. Sokáig nem tudta melyik. Csak akkor bizonyosodott meg róla, amikor vizsgálati fogságban ült. Felesége, utolsó férjénél tett látogatásából hazatérvén - az apa által vezetett öreg Zil-nek beragadt a fékje - kirepült a szélvédőn, és azon túl már nem hasonlított az ikertestvérére.
Tusin sógornője, a másik ikerpár, egy daliás orosznak lett a felesége, aki kiváló „sportteljesítménnyel” büszkélkedhetett, Kazanyból elsőként került, a finn-orosz háború frontvonalába, onnan elsőként került vissza Kazanyba, mellén négy érdeméremmel, négy érdemrenddel, két mankóval és dadogva. Néhány hónap múlva nem büszkélkedhetett ilyen eredménnyel, szerencséjére! Meghalt, Kazanyban nem elsőként, tüdőembóliában.
A telt, varázslatos bájú sógornőt, ezután megkörnyékezte egy a nőktől rendszeresen megbabonázott, lovaskapitány. A patikában ismerkedtek össze, bár korban nem illetek egymáshoz, hiszen a férfi olyan öreg volt, mint Platón egyik dialógusában az az öregember, akitől megkérdik: milyen, ha valakit már nem izgat a szex? Amire az öregember azt feleli, olyan, mintha végre megengednék, hogy leszálljon egy vadlóról. Ennek a lovag matuzsálemnek azonban esze ágában sem volt leszállni a vadlóról. A sógornő - ellenkezése ellenére - mégis lesegítette, ugyanis kikosarazta. Az öreg ezután rossz hírét kezdte kelteni az özvegynek, aminek az lett a következménye, hogy egyre többen igyekeztek szoknyája köré, és amikor már túl sok lett a kosár, jó hírét annyira megtépázták, hogy nem lehetett maradása Kazanyba.
Irkutszkba érkezvén Tusint és sógornőjét egy városi hivatalnok vette pártfogásába, persze nem a férfi volt, aki felkeltette az érdeklődését. Mister Bork „Lebegy” nevű fogadójában találkoztak először. Az özvegyasszony talpig feketébe, szinte hirdette, hogy mélyen vallásos érzületű dáma, akit gyászában maga az atyaúristen sem tudna körtáncba vinni. Pedig a fogadóban reggeltől estig szólt a zene, de az ilyen szűzi tulajdonságokkal rendelkező asszony állandó jelenléte, még Irkutszkban is különös volt. A hivatalnok ezért adott esélyt magának, mindig Tusin sógornője körül sürgött-forgott és nem világi dolgokkal kezdte csűrni-csavarni az asszony fejét, hanem a Bibliából vette szerelmetes szavait. Mivel e korszakos műben kevés közvetlen utalást talált céljának eléréséhez, a könyörületről, az esdeklők megsegítéséről, az eltévelyedetek megtérítéséről, a bűnös vágyak meggyónásáról, a feloldozásáról, és végül a szűzi fogantatásról udvarolt. Egy bolseviktól nem kis merészség az effajta agitáció. Amikor a segédírnok – állandó – ivócimborája figyelmeztette a lehetséges következményekre, hogy tudniillik a Cseka alagsorában nem Jézust vonják majd kérdőre, kint a szabadban meg nem Jézus vére fog csepegni a kehelybe, akkor taktikát váltott, és mindenféle szívességeket ajánlott. Tusin és sógornője valami zsíros, nyugdíjas állásra vágyott. Az irkutszki hivatalnok ekkor számba vette a város feltörekvő újgazdagjait, közülük is a legreménykeltőbb baleknak Scsorin apját választotta, aki közben már eredményesen felvirágoztatta Mister Borktól megvásárolt fogadóját.