Dzsinn a szamovárból 31.rész

Scsorin új barátra lelt, az ismerkedésükről így beszélt
- A szőnyegkereskedők egyik szolgájával, akinek a hasonmását mintha láttam volna már Bukharában, eleinte tartózkodó, majd egyre elevenebb társalgásba elegyedtem. Harminc év körüli ember volt, megnyerő modorú és rendkívül alázatos, folyton urának szólított, holott akihez így beszélhetett volna az nem sokkal mellette ült. Az első megállónál rögtön megesküdött, hogy ő már hallott nővérem felől, Híva-ban a legelőkelőbb urak legféltettebb kincse, táncaival, és énekeivel lázba hozza a legidősebb selyembugyogós trotlikat is. Akiket szolgált, a szőnyegkereskedőktől hallott erről a feketehajú, orosz lányról. Még azt is hozzátette: az anyjával él együtt, aki Isztambulból tért nemrég vissza, és aranykeretes szemüveget visel.
Ekkor a szőnyegkereskedőkhöz fordultam, akik megerősítették a hallottakat.
Híva, eredeti uticélomhoz képest éppen ellenkező irányban a sivatagban volt, és kétszer olyan távolságra, mint amit Bukharától eddig megtettem. Mira és a mama iránti vágyakozás azonban minden várható nehézséget legyőzött. Beszélgetőtársam hajlandó volt urait is elhagyni értem, és szolgálatomba szegődni, mondván, hogy igen kitűnően ismeri az oda utat, és a várost is, így elkerülhetem mind Kazim- és Ottakir bej kémeit, akik valószínűleg égen-földön keresnek.
Szegény orosz polgároknak öltözködtünk, hogy ne keltsünk feltűnést. A holmimat egy nagy kendőbe kötöttem, melyet karomon hordoztam, ékszereimet és orosz rubeljeimet pedig kémiremben tartottam, mely szorosan övezte derekamat.
Egy hét múlva megérkeztünk Hívába.
Olyan volt ez a hely, mintha Isten a világnak minden szürke és puha porát összeszedte volna, és teleszórta volna vele ezt a várost. Amikor megérkeztem, azt hittem, hogy élve nem hagyom el. Az álruhában úgy éreztem, védve vagyok minden hívatlan „védelem” ellen. Amíg társam szállást keresett, ballagtam a keskeny utcácskákon, melyek olyanok, mint valóságos alagutak a házak között. Olcsó szállásunk a Besek nevezetű városrész tájékán volt, a türkmén vendégfogadós azt mondta, hogyha még olcsóbban akarok lakni, meg kell osztanom az ágyamat a barátommal. Belementem a dologba.
Nyomasztó félelem fogott el, ha most sem sikerül rátalálni szeretteimre, akkor mindörökké elvesztek, és mit kezdek majd itt ebben a félelmes városban? És miből fogok megélni, ha majd a pénzem elfogy?
Azonkívül okmányaim sem voltak. Aggasztó súlyos baj. A rendőrség elfoghat. Ki fog kiszabadítani a börtönből?
A vendégfogadó udvarán, virágos kút mellett, emberek ültek törökösen, beszélgettek, füstöltek, valami tejszínű szeszes italt fogyasztva, és boldognak látszottak. Ezek az emberek otthon voltak. Ismerték egymást, közös örömeik voltak és közös fájdalmaik. De én mi voltam nekik? Egy idegen. Ki lép be abba a szobába, melyben egy idegen haldoklik, hogy megkérdezze, kíván-e szíve valamit?
Ösztönszerűen kémiremhez nyúltam, ahol ezüstöm volt, egyetlen barátom! De az ezüst olyan barát, aki érzéstelenül, könnyen, áruló módjára hagyja el az embert, és én nem tudtam, hogyan kell visszaterelni a kémirbe. És Mira – az más volt. Ő nem hagyott volna el a világ minden kincséért se! Elválaszthatatlanok voltunk. Van-e még egy másik Mira a sok-sok ember között, mely megtölti a városokat és falvakat? Talán van.
Hogy kissé vigasztaljam magam, egy tejszínű italt kértem, és utána még egyet. Szorongó szívvel felmentem a szobába. Petróleumlámpa égett az asztalon. Kétes színű ágynemű, vak tükör, mosdószekrénynek nyoma sincs, az ágyat kezdtem nézegetni.
- El kell húzni a faltól – mondta társam – sok a poloska. És a lámpát nem kell eloltani: a poloska olyan, mint a bagoly, fél a világosságtól.
- Poloska? – kérdeztem. Egyáltalán nem ismertem ezt az állatot. – Hát az micsoda?
- Nem tudod, hogy mi a poloska? No, majd megtanulod ma éjjel. De mondd csak, hol aludtál eddig, hogy nem tudod? Én nem ismerek ágyat poloska nélkül.
- Bántja a poloska az embert? – kérdeztem, megrémülve az új ellenségtől.
- Egy kicsit – felelte közömbösen.
Fáradt voltam, leakartam vetkőzni, és leakartam feküdni, de valami szégyenkezés, mit eddig nem ismertem, megakadályozott benne. A társam megértette a dolgot, lecsavarta a lámpát, miután a félhomályban a paplan alá csúsztam, újból felcsavarta, azután a földre telepedett.
- Akár csak valami fiatal leány! – mondta nevetve.
Ez a nyájasság bizalmat keltett bennem, és ezen az estén nem voltam olyan boldogtalan, mikor elaludtam, kémiremmel a párnám alatt.
Másnap reggel jobban voltam tájékozódva a poloskák felől, mint előző este, a társam egy kis vérfoltot mutatott a párnámon. Majdnem jókedvűen, bátran öltözködtem fel jelenlétében.
Hangos beszéd és harsány nevetés hangzott fel az udvarról. Kinéztem az ablakon, embereket láttam, akik csibukot szívtak, és zajosan szürcsölték kávéjukat. Az udvar fel volt seperve, és meg volt öntözve. Friss levegő töltötte meg a tüdőt, sárgás, titokzatos, igazi keleties fény lebegett a dolgokon és az embereken.
Lenn társammal beszélgettünk, és sűrű füstfelhőket fújtunk. Így szólt hozzám:
- Uram az elveszett okmányai. Ujjat kellene csináltatnia.
- Lehetséges lenne? – kérdeztem.
- Igen a dolgot meg lehet csinálni – mondta egész halkan – Van itt egy „nyilvános írnok”, aki foglalkozik okmányok beszerzésével, csakhogy nagyon sok pénzt kér érte.
- Mennyit?
- Négy réz rubelt.
- Megadom. Neked meg egy rubelt adok hálából, nem fizetségül.
Egy órával később egy hosszú, fehér szakállú „írástudó” megesküdött a szeme világára egy hivatalnok előtt, hogy látta, mikor a világra jöttem, a Hedzsra ennyi és ennyiedik évében, továbbá arra, hogy Scsorinnak hívnak és szüleim a bukharai emír egykori alattvalói voltak.
A hivatalnok mosolyogva hallgatta végig az öreg szónoklatát, aztán tollat fogott, egy hosszú árkus papirost teleirt szép cirill betűkkel, aláírta, aláíratta az öreggel is, rányomta a szovjetek pecsétjét, és aztán átnyújtotta nekem a drága talizmánt.
- Baksist kell neki adni – súgta fülembe az írnok. Letettem az asztalra egy rubelt.
- Ez nem elég – mondta.
Hozzátettem még egy rubelt, a pénzemet mindig a kémiremből kotorásztam elő. Kinn aztán kifizettem születésem hamis tanúját. Aztán egyedül maradtam társammal, és elindultunk a városba kószálni, ettünk, ittunk. Estére mind a ketten becsíptünk, és nagyon jókedvünk volt, lefeküdtünk, fütyültünk a poloskákra. Én úgy aludtam, mint a bunda, de mégis gondom volt rá, hogy kémiremet jól elrejtsem a párnám alá.
Mikor felébredtem, csodálkoztam, hogy egyedül vagyok a szobában! De az már nem csodálat volt, amit akkor éreztem, mikor láttam, hogy a kémirem, áruló, szívtelen barátom, szintén elment tőlem, és engem otthagyott három kopejkával, ami még a zsebemben maradt, és átkozott talizmánommal.
Most már nem is sírásról volt szó! Most meg kellett halni!
Még ma is meg van itt a gyomrom felett az a csomó, az a mélyedés, ami a mellemben keletkezett azon a reggelen, és amibe kevés híja, hogy bele nem haltam. Ingben, alsónadrágban forogtam magam körül, és aztán mélyen kihajoltam az ablakon. Lenn az udvaron ugyanazok az emberek pipáltak a kút körül: most már sírásóknak láttam őket, kik a halott koporsóját őrzik. És ahogy gépiesen le akartam menni a lépcsőn, belevetettem magam a mélységbe, rögtön felkeltem véres arccal, fuldokolva, mikor a gazda és a vendégek odaérkeztek, nyögve mondtam:
- A… kémir…
Kérdéseket intéztek hozzám, mindenféléről és mindnyájan egyszerre. Nem tudtam mást mondani, mint azt hogy:
- A kémir…
- Nos, hát, mi baja van a kémirjével?
- A kémir…
Vizet öntöttek a fejemre, megmosták összevérezett arcomat, kényszerítettek rá, hogy igyam a fehérszínű italból.
- Beszélj hát végre! – kiáltotta a vendéglős, és megrázta a vállamat.
- A kémir…- nyögtem szüntelenül.
- Biztosan – mondták okoskodva – a csirkefogó, aki vele aludt, ellopta a kémirjét, hálaképpen a tegnapi lumpolásért.
És mivel folyton lábamra akartam állni és menni akartam, székre kényszerítettek, ott ültem kínomban, ernyedten, lelógó karokkal. Vigasztalni próbáltak:
- Jó, nem mondom…szerencsétlenség ... Ellopták a pénzedet. De azért még nem kell megölnöd magad! Nem használsz magadnak vele…Hány kopejkád volt?
A vendéglős felment a szobámba, és visszajött a ruháimmal.
- Gyerünk. Öltözködj fel!
Hagytam, hogy tetőtől talpig felöltöztessen, mintha béna lettem volna. Aztán zsebemben kutatva, felfedezte a személyi azonossági okmányt és a pénzt:
- No lám – kiáltott fel. – Hisz nem is vagy olyan szegény! Van három ezüst kopejkád. És Scsorinnak hívnak. Nos hát, Scsorin, az ember nem hal meg, ha van három ezüstje, még ha az kopejka is. Milyen mesterséghez értesz?
- A kémir…
- Ó!...Átkozott kémir! – mondta a vendéglős dühösen. És miközben mindent visszarakott a zsebembe, így folytatta:
- Elvégre nem volt a kémiredbe annyi pénz, hogy tevét vásárolhattál volna rajta, mert akkor nem jöttél volna hozzám hálni!
- Sokkal többre tellett volna abból, ami a kémirben volt, mint egy tevére. – mondtam neki végezetül.
Nyolcvanhárom ezüst rubelem volt, kilenc drágaköves aranygyűrűm meg az órám. És ilyen vagyonnal hozzá mentem szállásra.
Egyáltalán nem igaz, hogy az ember olyan teremtmény, aki megérti az életet. Az értelmének nem veszi valami nagy hasznát, és mert beszélni tud, azért még nem kevésbé buta. De egy bizonyos tekintetben butább az állatnál: mikor arról van szó tudniillik, hogy kitalálja és megértse embertársa szenvedését.
Megesik némelykor, hogy látunk az utcán sápadt arcú, tétova nézésű embert vagy síró asszonyt. Ha magasabb lények volnánk, rögtön fel kellene ajánlanunk a segítségünket. Ez volna egyedüli felsőbbsége az embernek az állat fölött. De hát szó sincs róla!
Már nemigen emlékszem rá – mert már harminc év múlt el azóta - hogyan hagytam el székemet és a vendégfogadó udvarát, hogy merre kóboroltam üres fejjel, mikor bejártam az egész várost. De annyit tudok, hogy senki nem tette a kezét a vállára a meredt tekintetű ifjúnak, ki úgy rótta az utcákat, mint valami gép, egyetlen hang, egyetlen arc sem jelentkezett, mely érdeklődött volna irántam. Ilyen félig öntudatlan állapotban imbolyogtam azon a szép áprilisi reggelen a hívai Sakir nevű sétányon.
Egy kocsis majdnem elgázolt, káromkodásai térítettek magamhoz. Megtapogattam derekamat, melyet már nem övezett semmiféle kémir. Valahányszor kezemet derekamra tettem, szívemet fullasztó ijedség hasította át, és szüntelen hajtott valami, hogy újból és újból meggyőződjek arról, hogy valóban megesett az a gaztett velem, hogy már nincs meg a kémirem.
Mentem, mindig csak mentem. Kilétem a parkból. A sivatag száraz útjaival és vityillóival halottnak látszott, mint a testem. Egy gyerek szamáron lovagolva lassan haladt el egész közel mellettem. Kötélen tevét vezetett, melyen két nagy málha himbálózott.
Nemsokára kis faluhoz értem mely nagyon primitív házikókból állott. A férfiak földön ülve esztergályoztak, és meztelen lábukkal éppoly ügyesen dolgoztak, mint a kezükkel. Piszkos és fátyolos arcú, fekete rongyokba öltözött asszonyok – valóságos boszorkányok – hosszú korsókat vittek a fejükön, szennyes és sovány gyerekek játszadoztak a földön, és olyan lármát csaptak, mint a kis ördögök. Egy sárból gyúrt kemencéből, mely félig a földbe volt süllyesztve, egy ember kis meleg cipókat húzott ki, melyek laposak voltak, mint a desszert-tányérkák. Nyers tészta szaga ütötte meg az orromat.
Kiléptem a faluból, mikor egyszerre csak azt vettem észre, hogy egy kutya szelíden kullogva követi lépteimet. Megálltam, ő is megállott, és szembenéztünk egymással. Olyan volt, mint Farkas, de szegény állatban nem volt semmi a másik előkelőségéből, független modorából, fölényes, okos nyugalmából. Alázatosan hajtotta a fejét, és félelmében egész összehúzta magát. Megsajnáltam és megsimogattam fejét. Megnyalta a kezemet. Cseppet sem volt tartózkodó.
Visszamentem a cipósütőhöz, és négy lapos cipót vásároltam. Bekapta mind a négyet, meg se rágta őket. Vettem még négyet és folytattam céltalan utamat. Egy kis homokos, kopár dombon leültem a kutya mellé. Semmi zaj sem ért fülemhez. És hirtelen erőt vett rajtam a gondolat, hogy szerencsétlenségem és a Míráé talán csak kiengesztelő szenvedés azért, mert akartuk és előidéztük azt a borzasztó tettet, és segítő eszközei voltunk végrehajtásának. Kívántuk atyánk és a segédje halálát. Ez halálos bűn volt. És most Isten megbüntet bennünket, Mirát és engem, őt rabsággal, engem pedig ezzel az átkos szabadsággal.
Egy barlangban éjszakáztam, hosszan imádkoztam, így néhány békés óra jutott nekem. Reggel felkeltem és útnak indultam visszafelé, megettem egy cipót, a kutyámnak is adtam belőle, sokkal éhesebb volt nálam. Nemsokára a nap sütni kezdte hátamat, és éreztem enyhe béke kél lelkemben. Megérkeztem a faluba, majd vissza Hívába jutottam. Déltájban, ragyogó napsütésben, szép öltözetű férfiak, szép, fiatal nők, kiknek arca alsó részét többnyire fehér fátyol fedte, népesítették be a sétányokat. A parkban mozgalmas élet volt, mindenfelé kocsik, gyalogosok. Hangos beszéd, kacagás, minden olyan volt, mintha kristályüvegen csengetnének kis pálcikákkal. El voltam ragadtatva, emlékszem pénteki nap volt: a muzulmánok vasárnapja.
Hosszú ideig bámultam ezt a hemzsegést. Aztán megritkultak a kocsik és a gyalogosok. Álmodozva, zavartan folytattam utamat, és szívemben az élnivágyás, a boldogság szomj, szerencsétlenségem és bánatom harcolt egymással.
Nemsokára egyedül maradtam a parkban, egyedül a szomorúságommal. Szép karcsú kétlovas hintó jött lépésben velem szembe. Mikor közvetlen mellettem haladt el, elállt a lélegzetem, elállt a szívverésem.
Mira ült a kocsiban!