Dzsinn a szamovárból 22.rész

A „Lebegy” fogadó alsó szintjén a nagyterem és tizenhat szoba sorakozott valamint a konyha, néhány öltöző a színpadra lépőknek, a manzárdszinten pedig további négy, a személyzetnek és a kevésbé tekintélyes vendégeknek. A hosszú főépület balszárnyából egy fedett átjárón lehetett bejutni Scsorin családjának lakóházába, amely így többé-kevésbé el is különült a fogadótól. Az anya lakott itt, a néhány hónapos Scsorinnal és nővérével, valamint egy cselédlány, aki szakácsnőjük, ápolójuk, dajka, félig meddig nevelő is volt, amolyan házvezetőnőként élt közöttünk.
Az ide érkező sok embernek Irkutszk csalódást okozott. Sokat beszéltek, meg írtak erről a városról – és milyen volt a valóságban? Nem volt egyetlen szép magas háza, egyetlen egyenes utcája sem. Jobbára csak faépületek, aszfalt helyett egyszerű döngölt, földes utcák, néhány helyen kövezettel megerősítve. A gyalogosok nagyon sok helyen lefektetett padlón jártak. A város főbb utjai az Angara folyónál kezdődtek s egyforma házak sorával alig néhány kilométerig terjedtek. Ritka volt a kőház – azok is durva nagy skatulyák, minden építészeti díszítés nélkül. Színháza egy volt, Úttörő „palotája” több is.
Scsorin apja innen indult Daygurba ahol egy nanáj szőrmekereskedőtől vásárolt rendszeresen, nagy mennyiségben állati bőröket.
Saluh Kahdzser a nanáj vadász és kereskedő háza tágas volt, a szobákat hosszúszőrű medvebőr választotta el egymástól. Az újságpapírral bevont falakat néhány mókusbőr díszítette. Nagy nyírfa asztal állt az egyik szoba közepén, nyírfakéregből készített, kivarrott dobozokban, gondosan egymásra hajtogatott, félig kikészített állatbőrök roskadoztak. Scsorin apja burgonyával, különféle zöldségekkel, paradicsom, uborka más vetemények magjaival, mindenféléből erjesztett szesszel rótta le fizetségét.
Az üzletkötést kiadós vendéglátás követte. Jobbnál-jobb falatok kerültek a bég elé. A hófehér gondosan vasalt terítőre medvehúst, szárított jávorszarvashúst, halat és galambot tálaltak. Mindezeket a finomságokat nagy tál sósuborkával egészítették ki. Apró porceláncsészékből vízzel higított szeszt ittak. Közben a vendéglátó hosszasan beszélt népének életéről, a múltról és a jelenről.
Évekkel azelőtt a nanájok azt sem tudták felfogni, hogy például miért kell a burgonyát földbe ültetni. A tehenet még nehezebben szokták meg, senki nem értett hozzá, nem is merték megfejni. Amikor pásztort kerestek, sokan egyszerűen megtagadták: „Csak nem őrizünk ilyen vadállatokat? Mi értelme volna ennek? Hadd kószáljanak a tajgában, éljenek ott.” Némelyikük odament a tehénhez és szárított halat dugott a szájához. Legnagyobb csudálkozásukra a tehén elfordította a fejét.
- Most végre magunk gazdái lettünk – mondta Kahdzser – eddig úgy éltünk, mint a vadállatok, járványok támadtak ránk, Sámánok és kereskedők zsaroltak bennünket. 1915-ben ötezer nanáj élt, csak a forradalom után tértünk magunkhoz, azóta a születések száma is növekszik. Csak hát ez a háború, egyre több fiatalunk vonul be a vörös hadseregbe.
Scsorin apját most nem igazán érdekelte a nanájok problémája, egész máshol kalandozott elméje. Meredt tekintettel bámult a nagy vaskályhában pattogó tűz vakító lángjába s közben arra gondolt, hogy e csikorgóan fagyos éjszakán, milyen pompás, piros selyemsálként lobogó fények égetik az Angara fölött, a föld látóhatárán a csillagos eget.
Hajnalra Irkutszk fölött sűrű fekete füstfelhő terpeszkedett, s a fehér hóbundába öltözködött fákra fekete korompöttyöket festett a fagyos szél. A „Lebegy” fogadó híres, hírhedt mulatójából, amely néhány évig úgy trónolt a város „hősi” tivornyáin, mint a királynő, csak a színpad négyszögletes kőtalapzata maradt, megfeketedve a kátránytól, koromtól. A buharai emír egykori karaván-szerájára emlékeztető fényűző pompát a fellobbantott tűz égette hamuvá.
Egy hét elmúltával, mikorra Scsorin apja hazatért, már senki nem foglalkozott a meredek folyóparton felgyúló lángokkal. Mindenkit a néhány nappal előbb, november 7.-én elhangzottak hoztak lázba. Sztálin a rádióban beszélt arról, hogy „ ..A hazát fenyegető veszedelem nemcsak hogy nem csökkent, hanem ellenkezőleg, még súlyosbodott….Az ellenség már dicső fővárosunkat, Moszkvát fenyegeti…”.
Ezt követően eljutott egy napilap a kommunisták fővárosi központjába: az újságíró arról írt cikket, hogy a Távol-Keletet, de legfőképpen Irkutszk környékét ellepték a lumpen, burzsoá elemek és ideje lenne, hogy a kommunista párt vezetői kilépjenek a négy fal közül és kijöjjenek a „pályára”.
Nem telt bele sok idő, leváltották Irkutszk város vezetését. A hibájuk az volt, hogy nem feleltek meg a háború követelményeinek. Az emberek tudták, hogy valahol messze háború van, de fogalmuk sem volt arról.
Ami a legfontosabb, nem tudták, hogy nekik maguknak milyen szerepük van ebben a háborúban. A régi vezetők képtelenek voltak embereik élén járni és magukkal ragadni őket. De legfőképpen nem hitték, hogy ilyen távol eső helyen a fronttól, tehetnek valamit a győzelemért.
Ilyen körülmények között a város új vezetésnek esze ágában sem volt, holmi tűzeset körülményeivel foglalkozni, különösen nem a bűn tanyájának pusztulásával, azt a kommunista erkölcs felülkerekedésének tartották. Arról persze fogalmuk sem volt, hogy mindezt egy álltaluk mélyen gyűlölt Isten ítéletének köszönhették.
De Allah kegyes is volt! Scsorin anyját, nővérét és szinte még csecsszopóként, őt magát is, megmentette a kínhaláltól.
Ahogy elhamvadt a mulató az Angara partján, eltűntek azok a kétes orosz alakok is, akik életet leheltek belé. Legtöbbjük a Bajkál felett, a tajgában, egy meszesgödörben végezte, akiknek pedig sikerült elkerülnie a sors e végzetét, azok, mint szerencséjük kegyeltjei, a szibériai végeláthatatlan erdőségek jégvermeiben találtak végső nyughelyet.
Köszönhették ezt az új Népbiztosnak, akit Moszkvából a Népbiztosok Tanácsa nevezett ki a távol-keleti vidék teljhatalmú urává. Amikor a Kremlben megkérdezte Sztálint, miért éppen őt küldik az ország végébe, a nagy vezér annyit mondott
- Azért galambocskám, hogy rendet tegyünk, mindenki azt kapja, ami neki jár!
A Népbiztos, aki kinevezése előtt, a frontra induló katonáknak arról szónokolt, a moszkvai pályaudvaron, hogy
- Az ország végsőkig megfeszíti erejét, minden egyes embert és minden egyes töltényt nyilvántartanak, a Távol-Keleten pedig hatalmas fegyveres erők állnak tétlenül. Ezeket tüstént el kell vinni onnét és átdobni nyugatra. A távol-keleti hadosztályok felszerelése és kiképzése kitűnő – hadd segítsenek megállítani a fasisztákat. Ha a japánok ezt felhasználják és elvágják tőlünk a Távol-Keletet – nem baj, megleszünk nélküle is. Mert nekünk a közelebbi Oroszország városai, falvai és földjei kedvesebbek és drágábbak a kényelmetlen távol-keleti messzeségeknél.
Csak Szibéria felé utaztában, egy fagyos tiszti vagonban tudta meg az igazságot.
Egy kék parolinos százados élesítette meg igencsak eltompult elméjét, aki vodkázás közben, egy tiszttársának arra a megjegyzésére, hogy a németek Moszkva felé hömpölyögnek, a háború napokon belül eldől, kinek kell ilyenkor a távol-kelet, azt felelte
- Hazafiatlan álláspont ez atyuska. Minden kő és minden, még a kiszáradt folyócska is – minden drága a hazának. Ha csak Jermak egyszerű utódai lennénk, akkor sem lenne jogunk feladni a Távol-Kelet egyetlen porszemecskéjét sem! Egyébként itt minden porszem aranyat ér. Mi nemcsak Jermak utódai vagyunk, - hanem Lenin örökösei is, szovjet emberek, akik új életet adunk ennek az országrésznek. Sztálin elvtárs mondta, akinek csak Moszkva drága, az kész odaadni a japánoknak az egész Távol-Keletet.
A Népbiztos mire Irkutszkba ért, végre megértette, miért éppen neki jelölték ki Szibériát. De még nem gondolta, hogy elveszett ember, ezért nagy buzgalommal fogott feladatához. Hogy bizonyítsa hazafiasságát, azzal kezdte munkáját, hogy minden olyan embert, akinek asztalára naponta két alkalomnál többször, több került két férges krumplinál és egy savanyú, kőszikla kenyér morzsájánál, agyonlövette vagy felakasztatta, attól függően, hogy puskagolyónak vagy kenderkötélnek volt e bővében.
Scsorin apjára és anyjára is ez a sors várt, miután a család szőrmekikészítő üzemét és a hozzáépült textilfeldolgozót a bolsevik hatalom nevében lefoglalták.