Dzsinn a szamovárból 30.rész

Egyre izgatottabban hallgattam Scsorint
- Néhány nappal később, mikor visszatértünk Bukharába, a bej első dolga volt, hogy így szólt jelenlétemben a két szolgához:
- Elfogjátok kísérni uratokat hetenként kétszer egyórai sétalovaglásra, mindig csak lépésben fogtok haladni, és fejetekkel feleltek érte. Megparancsolom nektek, hogy az első szökési kísérletnél lőjetek a lova hasába.
A szolgáknak nem került sok fáradságába e szeretetre méltó utasítás követése, mert még aznap beteg lettem, és ágynak estem. A szobám valóságos kórteremmé alakult át, két orvos felváltva vigyázott ágyam mellett. Ottakir bej pedig valósággal magán kívül volt. Megfeledkezve főúri méltóságáról, lábam elé borult, és úgy kért bocsánatot.
- Megengedi, hogy elmenjek? – kérdeztem.
- De hisz lehetetlen, édes lelkem! Kérjen valami mást, amit csak akar.
- Nos, hát akkor meg akarok halni. – mondtam és a fal felé fordítottam a fejem.
Igen meg akartam halni. De az ember nem akkor hal meg, mikor akarja.
Három hét múlva elhagytam az ágyat, és hosszú, lassú lábadozás kezdődött, a súlyos idegmegrázkódtatást búskomor levertség követte. Lábbal tapostam, összetörtem és széttéptem minden ajándékot, mit a bej hozott. Később mégis jött valami változás, valami enyhe, ártatlan és váratlan szórakozás, mely kissé helyreállította zilált szervezetem egyensúlyát.
Tél volt, enyhe andalító tél. Egyedül ültem a szobámban, reggeltől estig egyre csak a parkot néztem magasföldszinti lakosztályom három nagy ablakából. Ételmaradványokat dobáltam ki az ablakon: húst, gyümölcsöt, kenyeret, hogy odacsaljam a madarakat. Csakhamar egy csomó veréb jött, sőt holló is, és én néztem, hogy csipegetik, kapkodják az eledelt. Egy napon meglepetésemre, egy kutya jelent meg a bokrok között. Körül szaglászott, és amikor hívtam, farkát a lába közé fogta, és szomorúan elkullogott, tiszteletteljes távolságban tartotta magát.
Gondoltam magamban:
- Ez is biztosan megízlelte az emberek gyengédségét!
A következő napokon újra eljött, és már kissé közelebb került. Végül lassan megbarátkozott velem. Barátságos szavaimat farkcsóváló válaszra méltatta, de azután eltávozott, megérttetvén velem, hogy egyelőre be kell érnem ezzel. Igazat adtam neki, mert tapasztalataim alapján magam is erősen elhatároztam, hogy kissé óvatosabb leszek barátaim megválasztásában, ha a Jó Isten majd hozzásegít, hogy újra elnyerjem szabadságomat. Ez a kutya nagyon előkelő lelkű lény volt. Bár igen kiéhezettnek látszott, finoman evett, és nyilván sértette, hogy a földről kell felszednie ételét. Sokáig rágta meg, amit evett, és sohasem ropogtatta szét a csontokat. Bizonyosan valami nagy bánat nyomta az ő szívét is. Például, miért nem vette igénybe az emberek könyörületességét, hogy táplálékot szerezzen magának? Megbecstelenítőnek tartotta vajon ezt? És inkább kódorgott szabadon, hogy függetlenebb módon jusson eledelhez? Vagy talán undorodott, társainak utálatos összevissza szeretkezéseitől?
Farkasnak kereszteltem el, úgy gondoltam, hogy ez a név megfelel szabad és büszke életének. Tiszteletben tartottam zárkózottságát, ekkor határozta el magát először arra, hogy hátsó lábára ülve szemtől szembe nézegessen.
- Szegény Farkasom! – mondtam neki, kezemet kétségbeesetten nyújtva át a rácson, a bizalom csekélyke jeléért könyörögve. Te végre szabad vagy, míg én fogva vagyok itt a rács mögött. No, gyere ide, Farkas testvérem, hadd simogassalak meg. Nem akarom azt állítani, hogy Üzbegisztánban a kutyák törökül beszélnek, de annyit mondhatok, hogy Farkasom, miután hosszú heteken át hallgatta kétségbeesett panaszomat, egy napon bátran közeledett felém, mancsát a kezembe tette – és ezen a napon részesültem életem legőszintébb kézfogásában. Ezzel igen boldoggá tett, és ezután nagyon vigyáztunk meghitt barátságunkra. Kitanítottuk egymást, hogy el ne áruljuk magunkat. Mihelyt meglátta a csukott ablakot, azonnal sarkon fordult és elment. Ha azt mondtam neki: Nos, most menj barátom, és holnap látogass meg újra. – azonnal elindult. Az az öröm, amit Farkas hozott az életemben, megváltoztatta kedélyállapotomat. Békülékenyebb lettem. A bej azonnal felelt a változásra. Lett két olyan kegye, amely végzetessé vált egész további életemre nézve, és kiszámíthatatlan következményekkel járt.
Először is a bej bevezette házába az alkoholt, melyet eddig úgyszólván nem ismertem, az édeskés ital kellemesen csiklandozta nyelvemet. A ronda mámor hatása alatt agyam elhomályosult, mindezt vigasztalónak éreztem. A bejjel rendszeresen leittuk magunkat, ilyenkor a nap fényét száműzte a súlyos függönyök mögé. És mikor a szobát újra gyertyák világosították meg, és belengte a mirha illata, az őrület újra kezdődött. Ha már a mámor tetőfokára kerültem, négy fiatal lány robbant be, csengettyűs dobokkal és kasztanyettekkel, és szédítő táncba kezdtek. A szívem repdesett az örömtől. Sokáig éreztem szoknyáik halk érintését, szilaj idegen illatok csapták meg az orromat. Az ágyamban a négy utolsó bordélyházi szajha, meztelenül, becézgetett, csókolgatott, nyállal borította arcomat, testemet. Az orgia után bezárkóztam szobámba. Farkasnak meggyóntam, hogy mennyire süllyedtem.
Elhatároztam, hogy felakasztom magam. Magamhoz kérettem uramat, hogy megmondjam neki, ha nem bocsát szabadon, tervemet minden eszközzel végre fogom hajtani. Azt felelték, hogy a bej tíz napra elutazott. Ez a hír nagyon meglepett, és nagy megkönnyebbülést szerzett nekem: rögtön újraébredt bennem a szökés terve.
A bej távozását követő napon a parkban sétáltam, szolgám kíséretében, mikor hirtelen eszembe ötlött a kérdés: hol jön be a kutya? Óvatosan körülkémleltem minden talpalatnyi helyet, a sűrűben a távoli fal alján nemrég keletkezett omladék volt, amelyen át kényelmesen ki lehetett jutni a környező mezők legelhagyatottabb részére. Megjelöltem a helyet. De hogyan lehetne az erős tölgyfába ékelt vasrácsokon keresztüljutni? Zsebkéssel az ablakkeretet farigcsálni meddő fáradság!
Hajnali két óra volt. Síri csend az egész házban.
Gyorsan forgácsot és papírt halmoztam fel az ablakrámában és meggyújtottam. Egész testemben remegve, rémülve néztem, hogy mit cselekedtem, és láttam hogyan marják az ablak fáját a lángok, hogyan telik meg a szoba füsttel, és világosodik meg a park. Végső erőfeszítéssel megfogtam egy piszkavasat, kirántottam vele a két rudat, aztán lázas sietséggel magamhoz kaptam kincseimet, leugrottam a parkba, és lélekszakadva futni kezdtem a fal felé. Átgázoltam a bokrokon, összetörtem az ágakat, véresre téptem arcom és kezem, végül ujjongó kiáltásra fakadtam: megtaláltam a kijárót, és egy ugrással a szabadban voltam! Két órával később, jó ezüstjeim segítségével, a szamarkandi úton jártam. Visszanéztem: egy tűzvésszel több Bukharában, mit számít ez!
Szabadulásom napján a törökös helységbe Iszfara-ba érkeztem, és egy vendégfogadóba háltam meg. Két nappal később Tarazban aludtam, és egy hét múlva Karakol-ban a kék vizű tó partján, egy kávéház teraszán szívtam jó nargilémat.
Úgy vélekedtem, hogy most már világosan látom az életet, és nem fognak többé becsapni az emberek. Tizenhat éves voltam, és egyéni tapasztalattal rendelkeztem. E tapasztalat alapján három csoportra osztottam a társadalmat. Először is a jóságos és szerető lények, mint Mira és mama, aztán vadállatok, mint az apám, végül azok, akik nemeslelkűek, de Ottakir bej módjára.
Ott ültem a teraszon, vigyáztam, hogy ne kerüljek nagyon közel néhány sakkjátékoshoz, akik rokonszenves benyomást tettek rám. Szegény Farkasomra gondoltam, aki olyan sokáig húzódott, míg elfogadta becézésemet, úgy tettem, mint ő, készen álltam a védekezésre, ha idegen kezek megakarták simogatni rózsás, ifjú arcomat. Sajnos, jól védekeztem, sőt túlságosan is jól, úgyhogy észrevétlenül egy másik árokba buktam, mert bizony az egész élet nem fért bele az én három kategóriámba.
A kávéház felett béreltem szobát, Karakol városának egyetlen nagy nyilvános terén. A város az Iszil-kum partján már akkoriban is amolyan fürdőhely féle volt, a környező sivatagi és hegyi népek találkozóhelye. A kávéház így aztán estig tele volt a legnemzetközibb társasággal, csapzott ruházatú bennszülött kizilekkel - akiket kerültem - és más fajtájú elegáns emberekkel. Különös módon nemcsak férfiak töltötték meg a mulatót, hanem nők, fiatalok és öregek, csúnyák és szépek is szép számmal jelen voltak. A szívélyes, de zajos hangulatról egy orosz énekes pár gondoskodott, akik nap mint nap, reggeltől estélig énekeltek a pódiumon. Egy idő után dalaikat már kívülről fújtam, a repertoárjuk ugyanis meglehetősen szegényes volt, napjában nyolcszor-tízszer is felhangzott ugyanaz a nóta. Ugyanott laktak, ahol én, szobájuk szemben, a szűk folyosó végén volt. A férfi nem tetszett nekem, de a nő elragadó volt, nagyon jól énekelt és táncolt. El is voltam ragadtatva, de titokban. Ő mégis észrevette. Mikor öltözködés közben magában volt és majdnem ruha nélkül, mindig tárva-nyitva volt az ajtaja, mikor arra mentem. Ez engem rendkívül zavart, és mindig behunytam a szememet amennyire csak tudtam, de valami, ami erősebb volt, mint én, felnyitotta. Egy napon, mikor a folyosón találkoztunk, megölelt, jól megcsókolt, és azt mondta:
- Nagyon félénk ez a fiatal úr! Bátorítani kell!
Elkábított a kaland, és mikor szobámban voltam, így okoskodtam:
- Hát aztán! Mi baj származhatik egy csókból, mit egy asszony egy fiatalúrnak ad?
A nő maga mondta, és ruháim, függetlenségem, a finom italok miket fogyasztani szoktam, megerősítették ezt a tényt. Csak az eszem nem erősítette meg, mert elvesztettem a fejemet. De hány ember van, aki az esze után igazodik az életben?
Egyszer délután nézegettem ablakomból a téren hemzsegő sokaságot, a játékra gondoltam, az énekesnő hangjára és arcjátékára, fájdalmasan emlékeztem Mira ártatlan bájosságára – mikor egyszerre csak kinyílt az ajtó, és belépett az orosz énekesnő. Megijedtem.
- Ne félj semmit, kicsikém, ő lenn van, pénzre játszik.
Átfonta a nyakamat. Tiltakoztam.
- Nem akarom, hogy itt maradjon! – kiáltottam.
- Hogyan? Elkergetsz? Pedig szeretlek, és én azt hittem, hogy te is szeretsz – mondta gyengéden és megcsókolt.
Mellette voltam az ágyon, és egyáltalán nem éreztem magamat rosszul. Nem tudom, hogy csinálta, miközben becézett, kinyitotta az ajtót, gyorsan kinyúlt, és átvett egy tálcát, melyen egy üveg külföldi bor és finom száraz sütemény volt. A nő újból rendelt. Erre én rádupláztam félig nyalánkságból, félig hősködésből. És ő dédelgetett és csókolt és csókolt és dédelgetett. Nagyon is kezdett tapogatni, elpirultam.
- No hallod, kiscsikóm! – mondta – hisz veled semmit sem lehet kezdeni! A te korodban!
Végül engedtem, és nem is mint egy kiscsikó, hanem mintha Miralinámon vágtattam volna. Az énekesnő talán mégsem volt olyan jó lovas, mint én, hamar kifáradt és meztelen testén bővizű patakokká egyesült a kéjes veríték. Arra gondoltam, talán nem véletlenül szólított kiscsikójának, fiatal, izgága ménre már nem szívesen ült.
Meg is kérdezte:
- Raja vagy?
- Nem tudom…..
- Na de mégis! Milyen okmányaid vannak.
- Nincsenek okmányaim.
- Hogyan! Utazgatol és nincsenek okmányaid? Ez nagyon könnyelmű dolog barátom, letartóztathat a rendőrség!
Meg voltam rémülve. Ha azt mondják Ottakir bej rendőrei várnak az ajtó előtt, még akkor sem ijedtem volna meg jobban. Megkértem ne szóljon senkinek erről a dologról. Megígérte, hogy a védelmébe fogad. Újra védence voltam valakinek! Micsoda átok! Hát sehol se lehet szabadon élni az embernek, védelem nélkül? A nő ujjaimat simogatta:
- Milyen szép gyűrűid vannak! Nem adsz nekem egyet?
Természetes, hogy nem tudtam megtagadni egy gyűrűt védnöknőmtől. Egy láthatatlan kéz Bukharától Karakolig nyúlt, újból fenyegette nyugalmamat.
De egy másik, nagyon is látható és sokkal közelebbi kéz, külföldi borokról és süteményekről szóló számlát nyújtott át nekem, melynek összege felért egyhavi ellátásom költségével. Mikor a számlát kifizettem, ezt gondoltam magamba: ez és a gyűrűm mutatja, hogy beteg a szabadságom. Néhány nappal később megtudtam mennyire beteg.
A délutáni órákban az orosz énekesek szabad perceiben, csakhamar hármas társaságot alkottunk, és a pár majdnem állandó vendégem volt. Egy napon, mikor éppen jaquet-játékkal szórakoztunk, egy rendőrtiszt lépett az asztalunkhoz és megszólított:
- Itt lakik, uram?
- Igen, uram. – feleltem elcsukló hangon.
- Akkor legyen szíves, fáradjon el holnap a rendőrségre, és láttamoztassa okmányait.
Amikor eltávozott:
- Ne aggódjék, barátom! – szólt a védnöknőm. A férjem mindjárt elmegy, és megmondja neki, hagyjon békét magának, jó barátságban van vele. Az oroszok itt összetartanak, a sok idegen népek között különben elvesznének.
Valóban többé nem zaklatott a rendőrség. Olyan nagy lekötelezettséget éreztem irántuk, hogy valami más módon szerettem volna bebizonyítani hálámat, mint a rendes megvendégeléssel. És barátaim maguk adtak alkalmat.
- Nincs szerencsém a játékban. – mondta egy napon, minden bevezetés nélkül az énekesnő férje. Majd így folytatta
– Nem tudna kölcsönözni két ezüst rubelt?
- Szívesen.
És másnap éppoly kevéssé volt szerencséje, mint előző nap és újabb két rubelt kért tőlem. Harmadik nap hasonlóképpen. Egy hét után balszerencséje gondolkodóba ejtett, mert ha a dolog így megy tovább, vagyonom még három hónapig sem bírta volna.
Még aznap este Irkutszk felé indultam két szőnyegkereskedő társaságában.
A rázós uton azon gondolkodtam, hogy milyen bonyolult az élet, most már óvakodnom kell az olyan asszonyoktól, akik sötét folyosókon csókot osztogatnak.