Dzsinn a szamovárból 33.rész

Abukir egyre öregedett. Szívbaja évről évre súlyosbodott, és képtelenné tette a keresetre. Már nem bírta a fáradtságot, és gyakran búskomor gondolatok vettek erőt rajta. Scsorin huszonkét éves, erős, bátor és ügyes volt, a büntetése is lejárt, újra bejárhatta a Szovjetunió egész területét. Története vége felé járva, még a következőkről mesélt
- Kis megtakarított pénzecskénkre támaszkodva, rábírtam Abukirt, hogy pihenje ki magát, és hogy ez a pihenés kellemes legyen neki, olyan vidéket választottam tartózkodási helyünkül, amelyet még nem ismertünk: a Kaukázus hegységet. Ó, szép és szomorú Grúzia! Ha csak rágondolok arra az évre, amit ott töltöttünk, szívem megittasul, és vérzik is egyben. Gagra!... Picunda!...Szuhumi!.. és te Poti! És ti, ciprusok, hosszú testvéri karjaitokkal, mintha meg akartátok volna ölelni az egész földet. És ti, gránátalmafák, akik beértétek három maréknyi mohával egy sziklarésben, és hálául gyümölcsötök illatos levét kínáltátok a szomjas vándornak! És te, gyönyörű Fekete-tenger, ki kéjesen adod oda magad izzó istened ölelésének, és beláthatatlanul terülsz el a kis grúziai házikók ablakai előtt. Mindnyájatoknak búcsút mondok! Nem foglak többé viszontlátni soha, de szemem megőrzi mindörökre édes, ragyogó fényeteket, melynek nincs párja a földön!
Megfakult ez a fény az emlékezetemben. Az élet nem akarta, hogy örömöm tökéletes legyen. De Istenem, mikor ajándékoz meg bennünket az élet tökéletes örömökkel?
Ahala Afoniban telepedtünk meg egy kis faluban, mely festői, mint az egész kaukázusi tengerpart, és egy védett magaslaton fekszik. Egy öreg, köszvényes asszonynál Amr Meluannál béreltünk lakást. Háziasszonyunk grúz keresztény volt, és mi voltunk egyedüli bérlői. Mint hitsorsosoknak, jó fogadtatásban volt részünk, bár mi muszlimok voltunk, ő pedig katolikus.
Miközben én a keresettel törődtem, Abukir pedig csendesen sétálgatott botjával, gránátalmákat keresve és kígyókra vadászgatva, megtudtuk, hogy Amr Meluannak is, kivel nargilé mellett gyakran hosszan elbeszélgettünk, szintén meg van a maga bánata. Túl magányosan élt, és elhagyatottsága nagyon nyomta a szívét. Egyetlen gyermeke, egy húszéves leány, Argentínába vándorolt ki az apjával, hogy ott keressen boldogulást, ami a grúzoknál gyakori eset. De az apa már egy éve meghalt, és azóta a leány mind ritkábban irt levelet haza. Katie, a fiatal lány, nem volt szegény, jól jövedelmező ékszerüzletet vezetett, anyját azonban elfelejtette, és nem támogatta, úgyhogy Amr Meluannak hosszú ideig száraz kenyéren kellett élnie. Megesett a szívünk rajta. Miután megismertük a bánatát, mindig együtt étkeztünk vele. Amr Meluant nővérünknek és anyánknak tekintettük. Jól tartottuk finom ürüsülttel, és ezután poharából sem fogyott ki a finom ital. Boldog volt, hálát adott az Istennek, hogy elküldött bennünket hozzá, és irántunk való hálájának leányához intézett leveleiben is megható módon adott kifejezést. Katie válaszában megköszönte a két ismeretlen testvéri jóságát. Boldogságban teltek a napok.
Minthogy azonban keveset kerestünk, megtakarított pénzecskénk szemmel láthatóan csökkent. Őszre fordult az idő, és Abukir meghűlt. Orvost hívtam, és gyógyszereket vásároltam, a kezelés javulást hozott a drága barátnak, de a pénzünk elfogyott.
A tél az itteni éghajlathoz képest nagyon szigorú volt. Nagy erőlködéssel el tudtam érni, hogy éppen éhen nem haltunk. Nem ettünk húst. Hetenként háromszor csak száraz kenyér jutott nekünk, és hogy mindenképpen spóroljunk, csak egy nargilét gyújtottunk meg, melynek csibukja kézről kézre, szájról szájra járt. Nehéz élet volt, de mégis kihúztuk márciusig, amikor aztán olyan hírt kaptunk, mely örömmel töltött el bennünket. Katie táviratot küldött, ebben közölte, hogy elhagyja Argentínát, és három-négy hét múlva otthon lesz. Volt ujjongás, áradozó öröm!
- Hallgassatok ide, mondok valami! – szólt egy napon Amr Meluan – Csoricska szép fiú. Katie biztosan szerelmes lesz belé, és akkor majd irántam való jóságotoknak meglesz a gazdag jutalma! Nos, mit szólsz hozzá Csoricska?
Hogy mit szóltam hozzá? Hát elvesztettem a fejemet, mint rendesen! Annyira elvesztettem, hogy Abukirt is megbolondította, és mind a hárman, a köszvényes néni is, körtáncba fogtunk, és így ünnepeltük előre Katie-vel való egybekelésemet, akinek pedig sejtelme se volt az egész dologról.
Nagyon nekibuzdultam az új tervnek. Mivel a házat már jövő tulajdonomnak tekintettem, megfigyeltem, hogy a lapos tető kavicsai között csepeg az esővíz a szobákba. Fogtam magam és úgy, mint ezen a vidéken szokták, felmásztam a tetőre a döngölő hengerrel, és a szomszédok hahotázása közben fene nagy erőlködéssel lépdeltem fel s alá a teraszon, magam után vonszolva a súlyos hengert, beléje botlottam, és az orromra buktam.
Ah, bolondos szívem, mennyi galibát nem okoztál nekem!
De szeleburdiságom nem érte be ezzel. Egy napon a kéjesen csibukozó Amr Meluan még piros és húsos ajkára mutatva, így szóltam Abukirhoz:
- Hej, Abu! Nézd csak ezt a piros ajkat. Ki tudja? Talán mást is tud még csókolni, mint a nargilé borostyánkövét! Megtörténhetik, hogy két lagzit ülünk egyszerre.
- Ó, gyermekem! – kiáltott fel a szegény barátom. – Sok cipőtalpat kell még neked elkoptatnod, míg megismered az életet!
És jó próféta volt!
Katie megérkezett. Szép barna lány volt, villogó szemű, sűrű hajú, magas termetű, erős, élénk, mint a higany, de kufárlelkű és konok észjárású teremtés. Első pillanattól kezdve félénkké és elfogulttá tett bennünket. Köszönete rövid és száraz volt. Úgy találta, hogy nyomorúságos életet élünk, és kevés híja volt, hogy édesanyja nyomorát nem vetette szemünkre. Tüntetően fejezte ki lenézését azzal, hogy külön házat bérelt magának, naponta egy rövid negyedórai látogatást tett nálunk, és Amr Meluannak átadott egy nevetségesen csekély pénzösszeget, hogy juttassa el nekünk „kárpótlás” fejében. Rikító, idegenszerű ruhában és értékes ékszerekkel felcifrázva úgy díszelgett az irigy falu előtt, mint valami drága portéka a kirakatban.
Egy nap a szomszédasszony azt a hírt hozta, hogy egy szép batumi-i úr jön személygépkocsin, hogy meglátogassa Katiet a jegyesemet, a menyasszonyomat!
- Ó, Abu! Az élet csupa csalódás! – kiáltottam és a vállára borultam egyetlen igaz barátomnak.
- Hát nem tudtad, Csoricska? Nos, hát, tanuld meg újra. És addig is vedd az ibrikedet, és hozd az enyémet is, szedjük össze cókmókunkat és induljunk: a föld, az szép marad.
Útra keltünk, és könnyek között hagytuk hátra Amr Meluant. És három hónapon át jártuk a Kaukázus gyönyörű vidékét, ittuk a kristályos forrásainak vizét, és itattuk a derék helybélieket a mi örökös szálepünkkel: „Szálep! Szálep! Megjöttek a szálepdzsik!”
Hogy a föld szép? Dehogyis hazugság! Minden szépség a szívünkből jön, amíg ez a szív örülni tud. Abban a pillanatban, mikor az öröm elrepül, a föld már csak puszta temető. És a Kaukázus szép földje temetője lett a szívemnek és Abukir testének.
Egy napon, Kutasi közelében, hirtelen és váratlan roham fogta el, elterült a földön, fejét egy sziklának ütötte és megsebesült.
-Abu! Abu! Mit csinálsz? Fáj valami?
Nem, Abukirnak már nem fájt semmi. A fájdalom nekem maradt.
A fájdalom marta szüntelen ezután életemet. Az elveszett barát után való csillapíthatatlan vágyakozás, valami ösztönös kívánság, hogy mindennek ellenére egy részvevő szívet találjak magamnak, arra bírtak, hogy pár évvel később visszatérjek szülőföldemre Irkutszkba, hogy közeledjem valakihez, akit úgy szerethessek, ahogy Mirát és anyámat szerettem: ahogy Abukirt szerettem.
Mikor visszatértem szülővárosomba, megtudtam, hogy rövidesen Mírával való távozásunk után, a fekete lovas, aki megmenekült a haláltól, megbosszulta magát, egy éjjel felgyújtotta mind a két házat: az anyánkét és az apánkét, hogy emberét valahogy el ne hibázza. Ez alkalommal valóban nem hibázta el, mert az apám odaégett. A hír terjesztői nem tudhatták, hogy apám milyen mesteri tökélyre fejlesztette a tűzgyújtás művészetét. Baglaj bégről a teljes igazságot, akinek a fia voltam, Abukirtól tudtam meg. Ezután már megbékéltem anyám és nővérem elvesztésével. Apám sorsáról semmi bizonyosat nem tudok, de élete történetét megismerve, sejtem, hogy Allah új ruhát küldött neki, s azt Hívába magára is öltötte. Most már a sivatag porába vész reményem, hogy anyám és Mira az ő háremében találtak végső sírhelyet maguknak.
Scsorin miközben befejezte gyermek-és ifjúkora életének fájdalmas történetét, Pirinka is a liget fái között siető folyócska partjára, közelünkbe telepedett. Fiatal, bájos, hamvas fehér arca - megszabadulva a liszttől – a boldogságtól egészen kipirult, hosszú sűrű haját, ahogy az a víz felszínét simogatta, a napsugár egész aranyszínűre festette. Elképzeltem: ha idősebb lenne, akár Mira is lehetne, aki végre megkerült, és most itt van közöttünk. A történet végén a dongók, cserebogarak és más rovarok, mint a megkergültek úgy repdestek, nekiütköztek minden fának. A füvek megálltak nőttükben, pihentek és örvendeztek. Ez volt az élet győzelme a halál felett.
Barátom vallomása számomra, egy Magyar bányavárosban, Komlón élőnek, olyan volt akkor, mintha az Ezeregyéjszaka Meséiből olvastak volna fel. Nem kételkedtem abban egy cseppet sem, hogy a valóságot nem színesítette képzeletének erejével. Ezek után nem gondolhattam mást, minthogy ennek a „Bohócnak” a lába kisujjáig sem érhetek fel. Ennek az embernek az élete valóságos kincsesbánya, amiből ellopni semmit nem lehet, turkálni benne pedig földöntúli gazság lenne. Ezért hát nem kérdeztem semmit. Még jobban szégyelltem magam előtte, a múlt éjszakai meggondolatlanságom miatt. Ez az esemény olyan súllyal nehezedett rám, hogy csak jóval hazaérkezésem után, egy évvel később, a tőle érkezett levél nyugtatta meg lelkemet, melyben barátjának nevezett, „Abulacinak”.
Az edamai vásár után még több alkalommal találkoztunk, az építőtáboron belül és kívül. Pirinkát személyesen akkor láttam utoljára, amikor a teherautó platóján honfitársaim között, az alkalmi padon ültem, a tábort és Uszty-Ilminszket elhagyván Irkutszk felé indultunk. A kíváncsi és kedves helybéliekkel egyetemben, nagynénjei közé szorulva hosszasan integetett kendőjével.
Scsorin egy rozoga teherautón követett, egészen a repülőtérig, ott háromszor megcsókoltuk egymást, és én elrepültem a karjaiból, ő meg ott maradt. Úgy érezhette, megint egy barát, és lelki támasz nélkül maradt. De ez nem így lett!
Ezután minden évben két-három levelet váltottunk egymással. Később szerettem volna rábeszélni, már az internet világában arra, hogy élő cseverészéssel tartsuk frissen emlékeinket és barátságunkat, de ő tartózkodott az ilyen elektronikus szószátyárkodástól.
Régóta terveztük újbóli találkozásunkat, ám sehogy nem tudtuk összeegyeztetni elfoglaltságainkkal és talán az én lustaságommal. Mert felvitte az isten a dolgát, nem adta fel régi mesterségét, a szálepet. Modern gyártósoron készült „szálepes ibrikekben”, fémdobozokban töltött energiaitalokkal kereskedik. Saját üzemeiben készíti az eredeti recept szerint, és egész Oroszországban, Leningrádtól Habarovszkig fogyasztják, ha megjelenik a „szálepeskocsi”. Itt a Szálep! Szálepet vegyenek.
De időközben ennél örömtelibb dolog is történt vele: megházasodott, a felesége megismertette vele a házasélet gyönyörűségét, lelkéből így eltávozhatott az a rettenetes, természetellenes bűn, és nagy boldogságára két gyermeke született. Amikor erről, egyszer levélben értesített, úgy éreztem: az én Scsorinom milyen boldog lehet most, és az ő boldogságához képest én milyen árva vagyok.
Napjainkban 2010-ben, mostani találkozásunk az irkutszki parkban, aminő felidéztem az ő életének történetét, mégsem volt irigylésre méltó.
Felesége temetésére érkeztem újra a Bajkálhoz.
Itt az irkutszki parkban ahol most egymás vállára borultunk és érett férfikönnyeinkkel is küszködtünk, séta közben, megindultan mutatta egykori házuk helyét, ahol most rododendron bokrok sorakoztak végig a lejtős partoldalon, ahol a sujtorok és ő maga - oly gyakran - legurulva menekültek apja elől, az Angara partjára.
A temetésre, Scsorinra jellemző egyszerűséggel, de hatalmas fájdalommal, és alázatos méltósággal került sor.
Ahogy gyermekei, a már felnőtt lánya, az aranyhajú Mira és a fekete gödörhajú fia, Abukir között ott álltam felesége sírjánál, arra gondoltam: csak a közönséges érzéseket lehet másokkal megosztani és együttesen birtokolni. Mihelyt nagyon boldog az ember, egyedül marad, és akkor is egyedül marad, ha nagyon boldogtalan. Mint ahogy bárki beleugorhat veled egy kis gödörbe, de a szakadékba senki sem követ. A teljes boldogság maga is valamiféle szakadék. Scsorin szakadékának mélyén az a fejfa állt, melyre szép cirill betűkkel az volt felírva: PIRINKA SCSORKOVA.
A Bajkál tó partján búcsúztunk egymástól, talán utoljára. Scsorin azzal engedett utamra:
- Látod Abulaci, a boldogság, olyan, mint a zivatar, mely széthasogatja a rügyező fákat, elpusztítja a törékeny virágokat, de ugyanakkor nemes is ez a zivatar, mert elmúltával, nagyobb erővel születik ujjá az élet.
V É G E