Dzsinn a szamovárból 20.rész

Scsorin apja végleg elköltözött a fogadóból. Az épülő szőrmefeldolgozó közelében vett magának egy szerény, de takaros házat. A város délkeleti részén ahol az Angara kilép a Bajkálból, lapos, rekettyés partszakaszon, öbölszerű kitüremkedése a folyónak alkalmas hely volt egy ilyen vízigényes munkához. A feldolgozás közben kavargó bűzös levegő is így elkerülte a várost, s lakóinak orrát nem csiklandozta folyton a tengernyi leölt állat irhájának bűzlő szaga.
Porucsnyikovszkij a városi hivatalnok rögtön felajánlotta, küld neki egy házvezetőasszonyt. Ez a himlőhelyes rút ember, a fogadóban törzsvendégnek számított, mértéktelen kéjenc hírében állt. Azt beszélték irigyei, hogy amikor a bolsevisták bevonultak a városba, a polgármesteri hivatalból mindenkit szétzavartak, csak őt felejtették az egyik íróasztalnál. Mindenkit csak szidalmazott, vagy dicsért, attól függően, hogy mi volt a személyes érdeke.
Amikor Scsorin szülei megjelentek Irkutszkban Miszter Bork fogadójában, Porucsnyikovszkij egy ostyaárusító asszonyt bízott meg: tudakolja ki, kicsoda-micsoda jövevény érkezett a városba. Megtudván az eredményt, a templom előcsarnokában a város előkelőségeinek azt újságolta, hogy ez a nagymancsú ember, egy tatár lótolvaj, aki most lókereskedő és azért jár olyan hetykén, mert azt képzeli, neki harangoznak minden toronyban. Később, amikor Scsorin apja megvette a fogadót, jószágigazgatónak nevezte, ha bebocsátást kért. Bent a mulatóban már azt suttogta ivócimboráinak - figyeljék meg, milyen szerencsés keze van, minden úgy forog, mint a megolajozott kerék, és valószínű azért jött, hogy helyébe lépjen a földön.
Ha lerészegedett képtelen volt levetni régi meggyőződéséből varrt ruháját, ilyenkor a cárt éltette és arról fecsegett, hogy a cáratyuska azért engedte a bolsevikokat rendezkedni, mert ők szabadságot adnak a munkásoknak meg a parasztoknak. A cár nagyon jól tudta: cél nélkül még a juhot sem engedik ki az istállóból. Itt pedig egy egész népet, ezrek ezreit kiengedték. Az uralkodó megértette – az uraktól keveset lehet elvenni, maguk élnek föl mindent, majd a proletariátus meg a parasztság kipótolja a veszteséget.
Dulja Poljakova a házvezetőnő, okos, erős jellemű özvegyasszony volt, tetőtől talpig feketébe öltözködött, feje úgy volt egy fekete kendővel bekötve, hogy annak csücskei szarvakként meredtek előre, keveset beszélt, nehezen forgó nyelvvel és érthetetlenül, mintha nem is orosz lenne, - tőle aztán semmit sem tudhattak meg Scsorin apjának magánéletéről. A férfire nézve egyetlen dologban volt veszélyes, éjszakánként rosszul aludt és nem tudta rejtegetni, hogy testi vágyak kínozzák. A gyász ideje alatt ilyenkor, alkalmanként elment a kolostorba, most azonban felszabadulva gyászos kötelezettsége alól, ráadásul egy szőrös vadbikára hasonlatos ember házába költözve, remélhette, reggelre végre, mint a tej kialudhatja magát, s a kolostort még csak álmaiban sem kell megkörnyékeznie.
A bég eleinte csak okos gazdaasszonynak tartotta, akit nem csak eszéért becsült, hanem írni-olvasni tudásáért is. Később már azt is megállapította, hogy akár a feleségek mintaképe is lehetne, pompás háziasszony, nagyszerűen tett el sósuborkát, ecetesgombát, befőttet, a házban egy óraszerkezet kerekecskéinek pontosságával dolgozott. Bizonyára tejszínként fölhabosított szerelemmel is szeretné. Nemsokára eljött a próbatétel napja.
Gyöngyházszínű szürkület volt, Scsorin apja kakasfarként felemelkedő köntöse alatt háta mögé dugva kezét, súlyos lábbal taposta a padlót. Váratlanul Dulja asszony lépett a szobába, becsukta a zsalugáterokat, kibontotta haját, kifűzte dús melleit is kínáló blúzának füzőszallagjait.
- Milyen telt vagy! – lelkesült a férfi – és az asszony forró, buja testét simogatta.
Mielőtt elaludt volna Dulja Poljakova nem tudta megállni szó nélkül
- Talán el sem hiszed, előtted nem is tudtam mi fán terem a szerelem. Asszonyok, barátnőim néha beszéltek róla, de nem hittem nekik, szégyenükben hazudnak – gondoltam magamban. Hiszen a szégyenkezésen kívül nem ismertem meg semmit férjemtől, úgy feküdtem az ágyba, mint a kínpadra. Jó ember volt, csendes, okos, de a szerelemhez nem adott neki Isten tehetséget.
Szavai új vágyat ébresztettek a felajzott férfiben és bámulatba ejtették. Erősen szorongatva az asszony gömbölyű kebleit, ezt dünnyögte
- Lám, lám nem is tudtam, hogy ez is lehetséges. Mindig azt hittem: minden férfi édes az asszonynépnek. Mindegyik szeret egy másik férfit is megpróbálni, hogy megtudja, nincs-e édesebb a cukornál? Na, alaposan kifárasztottál Dulja Poljakova.
Dulját ezután gyakran megajándékozta gazdája, névnapjára porcelán órát kapott, amelyet egy bak és egy virágfüzéres nőalak díszített. A művészi munkát sokszor megcsodálta. Most már nem röstellt úgy járni a házban akár a páva, csípőjét riszálta és szemérmetlenül fitogtatta szépségét Scsorin apja előtt. Hamarosan rubin fülbevaló lett a jutalom.
Miközben elkészült az üzem, Scsorin apja egyre csak távolodott azon ismeretektől: mik is történnek a fogadójában. Tusin a kínai bajszú megbízottja, havonta egyszer felkereste ugyan, hogy beszámoljon, miféle módon mennek a dolgok, de csak azt mondta el, amit a bég hallani szeretett volna. Feleségéről azt mesélte, hogy a város utcáin egyre többen, katonaköpenyekben sánták, vakok, félkarúak és más nyomorékok járkálnak és ezeket a megcsonkított, magukkal tehetetlen katonákat a fogadó hölgyei sétáltatják, a hölgyek felett pedig a felesége parancsnokol. A vendégekről is mondott egyet-mást, kiváltképp egy új vendégnél időzött el sokáig, egy bizonyos Mrozov főhadnagynál. Ő lett az új városparancsnok, valaha csendőrtiszt volt, a város utcáin hizlalt libaként lépdel. A kancsal Nyizjadina matróna pénzeli, de nem az öregasszonnyal, hanem apácákkal bujálkodik. Szörnyen okos ember, a kommunisták azért is helyezték ide, Szibériába. Hétszáz könyvet olvasott és olyan pompásan játszik kisdobon, hogy még katonáit is tanítja erre a művészetre. A minap, a tagbaszakadt papokat minden templomból elzavarta, s zsúfolt bikacsordaként terelte őket a szentképek, s templomi zászlók alatt. Ezután a város összes harangját megkongattatta, az egyesített templomi karral pedig érces hangon elénekeltetett valami indulót, a takácsok, kocsigyártók, bőrgyári munkások és a koldusok valamint a világ proletárjainak harci dalát. A szakállas kereskedők szerint ez az új hitvallás. A nagy csődület előtt aztán arról kezdett szónokolni, miért is tört ki a háború.
Scsorin apja ilyen kimerítő tájékoztatást kapott bizalmasától.
Mielőtt Tusin elhagyta volna a házat, még Dulja asszonynak is üzent, lopva belecsípet a gömbölyű farába és szemérmesen a fülébe súgta
- Küld el ezt az embert a háborúba, olyan félelemkeltő a külseje, hogy az ellenség menten elfut előle.
- Hát veled mi van, sógor, miért nem nősülsz meg, kakas? – felelt az asszony.
A városban, a fogadóban és Scsorin anyja körül a fontosabb dolgok egészen másként alakultak.
Irkutszkot és környékét hatalmas emberáradat lepte el, gyárak, bányák termeltek, és olaj, meg gázszivattyúk pumpálták a harctérre valót.
A fogadó mulatótermében ezután sem sokat törődtek azzal, ami azon kívül volt, sem a háborúval sem az attól megcsonkított katonákkal.
A szépséges üzbég anya, újdonsült barátnőjével, Zinaidával a török táncosnővel sülve-főve együtt volt. Előadás után gyakran elvonultak pazarul berendezett különtermükbe, ahol Szentpétervárról, meg Moszkvából elcsapott színészekkel, és mindenféle vén kéjencekkel vad mulatozásba kezdtek. Eleinte egy színésznő vitte a prímet, aki szeszélyből hagyta ott a színházat, s azóta az eszével százszor is megbánta. Fekete volt a haja, a szemöldöke, festve volt mindkettő, és amúgy vén volt, mint Matuzsálem. Mivel szülei elfelejtették bejegyeztetni születése napját a plébánia anyakönyvébe, kihasználta ezt a mulasztásukat, s legalább húsz esztendővel fiatalabbnak mondta magát, mint amennyi. Különben Irkutszk legönteltebb alakjaként könyv nélkül tudott egy csomó mulatságos történetet, ezeket részint maga találta ki, részint másoktól hallotta, és minduntalan elmondta már szerte Oroszországban amerre járt. Hangsúlyos helyen említette színészi nagyságát, amit szerinte leginkább az a sok ajándék bizonyít, amit hódolóitól kapott. Zinaida szerint azonban a valóságban mindez másként volt, az előadások reggelén összevásárolt egy csomó selyemharisnyát, szalagot meg csipkét, és saját öltöztetőnőjével küldte el a társulati ülésre, mintha egy gróftól kapta volna.
Ettől a kicicomázott vénségtől tudta meg Scsorin anyja miféle emberek is a színészek, színésznők, eddig azt tudta, éppen úgy értenek a színdarabokhoz, mint ékszerészek a gyémánthoz. A csepűrágónő szerint, a színdarabok szerzői a színészekkel nem egyenrangúaknak, úgy kell bánni velük, mint a rabszolgákkal, ha sértődöttségükben el is távolodnak tőlünk, írási mániájuk megint visszahozza őket, s még boldogok is, hogy kegyeskedünk eljátszani a darabjaikat. Ha egy darab a közönségnél nagy sikert arat, akkor a színész szerint meg kellett volna buknia.
Ezután nem nagy csoda, hogy a mulatozó társaságban ezt hallva, a témához nem értők, inkább hajlottak afelé, hogy a közönség van híjával a józan észnek, semmint a társulat csalhatatlanságában kételkedjenek.
Zinaida más véleményen volt, és ezért másként fogalmazott ezekben a kérdésekben, igaz ő táncosnő volt, nem színésznő. Véleménye szerint jobb körökben általános az a vélemény, szinte szabály: a színészek mindig rosszul ítélik meg az írásműveket, és azok az új darabok aratnak sikert, amelyekről a színészeknek nincs jó véleményük, és azokat, amelyeknek előadását lelkesedve vállalják, csaknem mindig kifütyülik. Scsorin anyja barátnőjének hitt, s ezután már nem úgy nézett fel a színészekre, mint kiváló ítészekre, kezdte józanabbul megítélni őket. Rájött, mennyire rászolgáltak, hogy nevetségesnek tartsák őket.
Ezen elmés társalgásokat követő tivornyán Scsorin anyja kezdetben tartózkodóan viselkedett, majd féltékeny lett barátnőjére, amikor látta, hogy az milyen kedvesen fogadja a hízelgő férfiak bókjait. Egyáltalán nem tetszett neki ez a dolog, ekkor búsan és töprengve félrevonult. Zinaida felfigyelt rá
- Mi lelt, kedvesem? – kérdezte csodálkozva – mitől lett ilyen gyászos hangulatod? Komor vagy és bánatos.
- Nem ok nélkül, Zinaida! – felelte Scsorin anyja – Túlságosan ledéren viselkedsz!
- No, ez aztán csakugyan ok a szomorúságra! – szakította kacagva félbe a török táncosnő – Ettől vagy szomorú? Ó hiszen még az elején vagy, még sok mindent fogsz tapasztalni közöttünk. Meg kell szoknod szabados modorunkat. Csak semmi féltékenység, hercegnőm! A féltékeny embert ezek a férfiak kinevetik. Köztük nem is igen akad ilyen. Akár az apák, a férjek, a testvérek, a nagybácsik, az unokatestvérek, ők a legkellemesebb rokonok a világon, sőt néha ők azok, akik rólunk, egész családjukról gondoskodnak. Ezek nem állandó barátaim, csak alkalmi látogatók. Csupán egy kis kedvességet kívánnak tőlünk, s a kapott semmiségekért elég bőkezűen megfizetnek. Szerencsére nincs szeretőm, akarom mondani, nincs olyan barátom, aki férj módjára viselkedne, s azon az alapon, hogy ő fedezi a háztartás költségeit, azt kívánná, hogy minden gyönyörben ő részesüljön. Szerintem minden kacér nőnek óvakodnia kell az efféle kapcsolatoktól, ha van esze. Mi értelme zsarnokot ültetnünk a nyakunkba? Okosabb garasonként megkeresni egy hintó árát, mint egyszerre, de ilyen áron. Persze volt, amikor másképpen szemléltem a dolgot. Tomszkban csak statisztáltam, mert a bolsevisták színházában úriemberek ügyet sem vethettek rám, soha nem lehettem a kirakatban. A legszebb festmény is hatástalan marad, ha nem esik rá világosság. S hogy megváltozott minden amióta itt vagyok, amióta a piedesztálon vagyok, úriemberek színe-java fut utánam, amerre csak megyek. Na, jó, ha mi táncosnők mértékletes vagyunk, azaz csak egy szeretőt tartunk, mindenki tisztel és becsül. Dicsérik tartózkodásunkat, s ha szertőt cserélünk, úgy tekintenek ránk, mint igazi özvegyekre, akik újból férjhez mentek. Sőt az igazi özvegyet lenézik, amikor harmadszor is férjhez megy, mintha sértené vele a férfiak érzékenységét, a táncosnő viszont annál értékesebb, minél nagyobb számú szertője van. Századik viszonya után egyenesen fejedelmi falatnak számít.
Zinaida ekképpen okította Baglaj bég feleségét. Máskor is csak úgy ömlött az ajkáról a szó. Ezerszámra ontotta a táncosnők és színésznők kalandjairól szóló históriákat, s elbeszélései alapján Scsorin anyja arra a következtetésre jutott, hogy keresve sem találni alkalmasabb helyet a bujaság tanulmányozására, ami az ő lelkétől eddig oly messze állt. Ezért nem is keltett benne borzadályt, nem csoda, hiszen a török táncosnő úgy tudta lefesteni az erkölcstelenséget, hogy csupán a kellemes oldalát látta. Zinaidának - barátságuk ideje alatt - kalandjainak csupán egytizedét volt alkalma elmesélni, hiába beszélt napokon keresztül akár három órát is. Így Scsorin anyja a fogadójukban folyó féktelen mulatozásnak csak a tizedét ismerte, amikor barátnője unszolására belemerült az úriemberek által kitaposott ingoványba. A táncosnők és színésznők között, a buja vacsorák alatt csodálta e nők viselkedését: megjátszották az igazi úrinőt, rangbéli hölgynek képzelték magukat a szoknyabolondokkal, a száműzött hercegek, grófok, az egykori bojárok leszármazottaival. A világért sem nevezték magas vendégeiket „Kegyelmes uram”-nak, sőt még „Uraságod”-nak sem, egyszerűen a nevükön szólították mindegyiküket. Igaz, hogy az urak rontották el s nevelték ilyen hiúvá őket, mert túlságosan bizalmasan bántak velük. Ezek a színésznők megszokták, hogy hősszerepeket játszottak és azt hitték a való életben sincs ez másként.
Az úri lecke kegyetlen volt. Georgij herceg feleségének komornája, aki a fogadó egyik pincérének volt a kedvese beszámolt úrnőjének a férj kicsapongásairól. Elmesélte, hogy a fogadó tulajdonosának felesége, egy szépséges üzbég nő teljesen levette lábáról a herceget, aki odaadó, hűséges kutyaként csöpögteti nyálát a szoknya után. A fogadóban fellépő színésznőket és táncosnőket tette felelőssé, akik a naiv asszonykát, maguk lökték Georgij herceg karjaiba, azzal a biztos tudattal, hogy az hamarosan feleségül is fogja venni.
Ekkor a hallottak által felingerelt hercegné panaszt tett a férjénél, aki megjelenve a másnapi tivornyán, a bizalmaskodó, ledér nőknek intézte hangzatos szavait
- Ha nagyurak önökhöz hasonló alacsony rangú teremtményekhez vonzódnak, ez még nem jelenti, hogy önök megfeledkezhetnek magukról. Ha jobban szeretjük is önöket feleségünknél, feleségünket többre becsüljük, és ha önök olyan arcátlanok, hogy össze akarják hasonlítani magukat velünk, szégyenszemre mindig megalázó bánásmódban fognak részesülni.
Scsorin anyja a hallottak és e történtek után rájött nem elég a bujaságról az a tizedrésznyi tudás. Ezután már maga kívánta a kitapasztalást.
És aztán eljött az idő, most már Scsorin anyját nem a szeretetszolgálat gondozónőinek parancsnokaként, hanem immáron a szerelemszolgálat papnőinek Íziszeként tisztelték.
A „Lebegy” fogadóban és kívül, a tél beállta előtt még senki nem gondolta, hogy a Bajkál e kihívó madara hamarosan fölszál, mint a füst, s elillan a tó felett elterülő zúzmarás ködben.
De előtte, egy pillanatra még felhangzott dorbézoló Hattyúdala.