Dzsinn a szamovárból 18.rész

1941 nyarán az irkutszki fogadó népszerűsége egyre inkább túlnőtt a város határain és az egész Bajkál vidékének, ismert pihenő-, s szórakozóhelyévé lett. Scsorin apja mindent meg is tett ennek érdekében, még külön fürdőházat is épített, ahol dögönyözömesterek, s dögönyözőasszonyok álltak a vendégek rendelkezésére.
Mindez azzal járt, hogy egyre több átutazó, gazdag ember szállásolta itt el magát, akár több napra is, és fárasztó utazásaikat megszakítva kellemes szórakozással „pihentették” magukat.
A város előkelőségei is tanyát vertek ekkora, s teljesen kiszorították a városi munkásság lumpen elemeit, a kis stílű csalókat, kispénzű szerencsevadászokat. Most már csak olyanok találhattak itt otthonra, akikről az újdonsült, „szakértő bírálóbizottság” állapította meg, hogy hibátlanok, maguk a bőr-és szőrmekereskedők, száműzött nagypolgárok, vagyonuktól megfosztott arisztokraták, táncosnők, komédiások mondták ki ítéletüket.
A fogadó vendégei esténként benne forrtak ebben a fényűző fakatlanban, amely süketítő zajjal, a zene üvöltésével, dalolással, kiáltozással, tébolyult emberek részeg lelkesedésével volt tele.
Mindezt egy magas göndör hajú férfi főzte és kavarta, cilinderrel és gérokban, kékre borotvált arcába tapasztott kiálló bagolyszemmel. A többiek Georgij hercegnek szólították. Arcra szakácshoz hasonlított, ruhája után ítélve pedig azokhoz a fáklyahordozókhoz, akiket gazdag halottak temetési menetéhez szoktak felfogadni. Kedvenc italát a fagylalttal kevert konyakot nagy kortyokban itta.
Az emberiség barátja a tivornyázó társaság pásztora és főkolomposa volt s mindenkor, amikor csak részeg nyájával megjelent, zene harsogott és énekek csengtek, hol kesergők, amelyek könnyekig belemarkoltak a lélekbe, hol hetykék, eszeveszett tánccal. Amikor vontatott, mélabús dalokat énekeltek, úgy látszott, hogy a fogadó falai összetolódnak és fojtogatnak, mikor pedig a kar pattogón és tüzesen énekelt és ropták a táncot, mintha orkán rázta volna meg és taszította volna széjjel a falakat. Ilyenkor gyakran vált „Körhintává”a fogadó terme, ahol a padló az asztalkákkal, emberekkel együtt lassan körbe forgott, csak a terem sarkai maradtak mozdulatlanok, ahol aztán, mint párnában a toll, egymás hegyén-hátán tolongtak a fülsiketítő zsivajban a vendégek. Egyik sarokban a zenészek, amint tüdejük szakadtából fújták rézhangszereiket, a másikban a kar, egy csomó színes, virágkoszorús nő, a harmadikban a büfé, amelynek edényein és palackjain a függőcsillárok fénye tükröződött, míg a negyedik sarokban ajtó volt bevágva – az ajtón át kilépők a forgó körre kerültek, ide-oda tántorogtak, karjaikkal hadonászva elvágódtak és harsogó kacagással forogtak tova.
Scsorin apját az egykori Baglaj béget kezdetben csak nyugtalanította, később már bosszantotta ez az ország minden részébe elhallatszó, harsogó tivornyázás.
Ritkán, együtt üldögélt a fogadó egyik különtermében a társaság „krémjével”. Csakis azért, hogy sok hasznos információhoz jusson. Ezek az emberek azonban összevissza lotyogtak minden badarságot, jó eszű embernek kellett lenni annak, aki a hallottakból meg tudta különböztetni a magot a pelyvától.
Porucsinszkij a kocsigyártó, amikor megszólalt, rövid kutyamosolyra húzta a száját és senki nem tudhatta: hízelkedve kezetnyalni vagy harapni készül-e. Gyakran félrevonta a fogadó tulajdonosát, a béget és arról győzködte: mennyi kocsira lesz szüksége, ha egyszer a kommunisták szétugrasztják e díszes társaságot. Arról sem feledkezett meg, hogy ilyenkor töviről-hegyire elmondjon mindent mindenkiről: kitől kell félni, ki okos, ki becstelen, kinek van felesleges pénze.
Lustyikov a textilkereskedő, egy kifejezéstelen szemű gömbölyű emberke, akit ”félig sültnek” csúfoltak, mert tényleg olyan volt mintha nyers tésztából gyúrták volna, szarkarecsegő hangján mesélte, hogy külföldi látogatásai alkalmával menyi különös dolgot látott. Az egyik városban a házak falait szappanos kefékkel mossák az asszonyok, a másikban télen és nyáron akkora a köd, hogy az utcai lámpák egész napon át égnek és mégis vaksötét van, Párizsban mindenki kész ruhákkal kereskedik és olyan magas torony található ott, hogy arról a tenger túlsó partján fekvő városok is láthatók.
Glomov egy hatalmas termetű bőrkereskedő, szemmel láthatóan szerette, ha becsülik és figyelmesen hallgatják, ha öblös hangján megszólalt. Ilyenkor répaszínű ujjával fenyegetően a magasba döfködött, s arról győzködte ivócimboráit, hogy Siracusa városában élt egyszer egy igen-igen híres tudós, aki felajánlotta a cárnak: adj nekem, amire rátámaszkodhatom s az egész világot kifordítom neked sarkaiból. Ezután még jobban felemelve a hangját, azt üvöltötte: osztályuknak nincs szüksége ilyen tudósokra, cárra se, nekik van mire támaszkodni: a pénzre. A nemesség elsorvadt, nem állhat útjukba, a bolsevikok pedig csak dögvészt hoznak az országra. De a hivatalnokságnak a kereskedők közül kell kikerülnie, hogy megértse ügyüket. Lecsendesülve, mellesleg azt is megemlítette, hogy állítólag nyugaton egy hatalmas ököl furkósbottal ütlegeli az országot.
Mind közöttük akadt egy orvos is, akit csak Ványa bácsinak szólítottak, és aki különös kapcsolatban állt az orvostudománnyal. „Jó megnőtt a disznó! Az a bikanyaka, az a lapátkeze! Hogy nem roskad össze alatta a karosszék!” – mondogatták róla az újonnan érkezett vendégek. Testes, galambősz, nagy kék szeme volt, az arca mindig simára borotvált, mosolygós, és olyan kellemes hangon beszélt, mintha kis csengők csilingeltek volna a torkában. Ványa bácsiról már minden törzsvendég tudta, hogy csak azért iratkozhatott be a moszkvai orvosegyetemre, és azért végezhette el azt, mert az apja cári segédtiszt-orvos volt a 32. Rjazány-i lovasezrednél. Amúgy közszájon járt, hogy ez a hülye, amikor kilencedik osztályba járt, tréfából a nagyapja pipájába egy petárdát dugott, és az öreg jobb kezének nagyujját levitte a robbanás. Tízedik osztályos korában dinamittal fölrobbantotta a fizikatanára csézáját. Elsőéves egyetemista korában két járókelő esett áldozatul csínyjeinek. Másodévesen forró krumplit dugott alvó apja fülébe. Ekkor szülei elvitték egy efféle bajokra specializálódott doktorhoz, az megkérdezte tőle „Miért tetted ezt fiam!”, mert így van az leírva O.Henry „Az indiánfőnök” című történetben – volt a válasz. A szülök könnyes szemmel arra kérték a doktort: gyógyítsa meg fiúkat, annyi rubelt adnak érte amennyit az nyom. Mire a pszichiáter: „Szerencséjük, hogy a fiú nem olvasta Kazbegi „Apagyilkos” című regényét, különben mit számít a súlya, nem lehet több kilencven kilónál, én viszont a magam súlyának megfelelő, azaz száztíz kiló aranyat adok maguknak, csak vigyék el innen tüstént.” Ványa bácsi gyakran volt kapatos állapotban, ilyenkor mindig arról beszélt hallgatóságának, hogy igen, igen boldogtalan, hogy őt ebben az országban nem értik meg, mindig a lelkében vájkálnak, nincs magánélete, és ő szabadságra vágyik, hogy azt tegye, amit akar. Bezzeg Amerikában mindig azt teheti az ember, amit jónak lát, mindenki úgy él, ahogy kedve tartja. Nők, konyak, koktél, éjszakai mulatók, luxusautók, dollár. Mondókája végén pedig mindig hozzátette, hogy tudomása szerint a Broadwayn áll egy fa, azon lombok helyett dollár terem, csak oda kell menni, szakítani róla emennyi jól esik.
Ha e tisztes férfiaknak agyát már elborította a szeszkazán gőze, egymásra támadtak.
Egyikük azzal pocskondiázta a másikat, hogy apja málhahordóból lett emberré, a másik, mint egy bárány bégetve azzal vágott vissza az egyiknek, hogy jómódját akkor szerezte, mikor egy gazdag örmény kereskedőnek elvágta a torkát.
Scsorin apja ilyenkor csak felkrákogott és hallgatott. Más fajhoz tartózó vadállatok között érezte magát. Tudta: megannyi tegnap még paraszt volt és mindegyikben valami rablószerűt, mesébe valót, és mégis tisztelendőt látott.
Kétségtelen, hogy méltó versenytársuk lenne, úgy az üzleti ügyekben, mint a dorbézolásban. Egykor ő is ugyanúgy bujálkodott és égette a pénzt akár a forgácsot. Igen, a pénz forgács volt ezeknek az embereknek a szemében, akik fáradhatatlanul, minden erejükből gyalulták az egész földet, egymást, az országot.
A bosszankodás rémületté vált, amikor egyszer, maga Georgij herceg elismerően megveregette Scsorin apjának vállát és magasztalva az irkutszki fogadót, megemlítette, hogy csak a buharai emír egykori karavánszerája vetekedhetne vele. És óvatosságra is intette: biztos értesülései voltak, hogy a szovjethatalom egyre inkább keletre figyel, új gyárakat építenek, ágyúknak, tankoknak. Bolsevikokkal, gyári munkásokkal, felhizlalt nemzőképes nőkkel népesítik be e Moszkvától oly távoli vidéket.
De még ezeknél is nagyobb gond nehézkedett Scsorin apjának lelkületére. Feleségének viselkedése nyomta irtózatos súllyal. A fiatalasszony nemcsak, mint jó házigazdához méltón megjelent a mulatóban, hanem egy alkalommal a Tomszkból érkezett táncosnők között is feltűnt.
Zinaida, török táncosnő volt, felfigyelt Scsorin anyjának szépségére, önnön vonásaira, s tulajdonságaira lelt benne. Gyakran elvonultak egyikük lakosztályába, ott sok időt töltöttek kettesben. Ilyenkor Scsorin kiskorú nővérét Míra-t is magukhoz vették.
A bég szörnyen dühbe jött, amikor a törökös zenére hajlongó-forgó, színes muszlin fátylakba csavart táncosnők között egyikükben feleségére ismert.
Szörnyen elverte az asszonyát. Többször megismétlődött az eset. Nem sok haszna volt. Ilyenkor Scsorin anyja több napig nem jelenhetett meg vendégei előtt, akik egyre hangosabban követelték jelenlétét.
Maga Georgij herceg figyelmeztette Scsorin apját, hogy asszonyokat verni, az itt nem szokás.
Az apa végül belátta, jobb, ha visszavonul és minden tehetségével a szőrmekikészítő üzemével törődik. Ha igaz a hír, akkor könnyen megeshet, hogy a helyi korrupt kommunistákat kevésbé megvesztegethetők váltják fel, akik talán még a fogadót is bezárhatják.
Tusint,egy kínai bajuszú, s kinézetű férfit fogadott fel a fogadó vezetésre. Lelkére kötötte: feleségére úgy vigyázzon, mintha saját élete kimeríthetetlen kincsesbánya lenne.
Scsorin anyja tudta: kutyaként állította mellé, hogy vigyázzon rá, hogy megvédje mindentől. Hát legyen – gondolta, és ezután mézes kenyérrel etette.