Az utolsó vonat Ungvárról - 17. 1944. október 16.: új zászlók...

Erőltetett menetben másnap érkeztek meg a találkozási pontra. István bement jelentést tenni, de az ezrediroda már teljesen más volt, mint amit néhány napja itt hagyott. A falakon már csak üres foltok jelezték, hogy hol voltak a Kormányzó, Horthy Miklós képei, minden második tiszt hungarista karszalagot viselt és amikor beszámolt az elvégzett feladatról, úgy kérdezték ki, mintha vallatáson lenne. A bizalmatlanság bűze mérgezte a levegőt. István a végén elveszítette a türelmét és rászólt a kihallgatójára:
- Alezredes vagyok, harcoltam a Don-kanyarban és részt vettem az Árpád-vonal védelmében, követelem a rangomnak megfelelő bánásmódot!
A tiszt, akinek bár a rangja alacsonyabb volt, de a karján már ott díszelgett a piros-fehér szalag, nyeglén vágott vissza:
- Ne kérjen, ki magának semmit! Itt már új szelek fújnak. Az öreg tengerészt már szélnek eresztették, Szálasi kézbe vette a dolgokat és minden árulást, ami miatt eddig erőtlenek voltunk, kíméletlenül felszámol! 
- A feletteseim igazolhatják, hogy minden parancsot a legnagyobb lelkiismeretességgel teljesítettem! – István nem tudta, hogy mi háborítja fel jobban: amit mondtak neki, vagy az a perfid hangnem, ahogy az ország legfőbb hadurát csak „öreg tengerésznek” aposztrofálták.
- Maga csak ne hivatkozzon erre a judeo-bolsevista bagázsra! Egy viperafészket kell itt Kárpátalján kifüstölnünk.
- Követelem… – próbált ellenkezni István, de beléfojtották a szót:
- Maga itt nem követelhet semmit! Az I. Magyar Hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla is átszökött a kommunistákhoz, nem csoda, hogy eddig folyamatos hátrálásban voltunk! A másik hadseregparancsnokot, Veres Lajost szerencsére sikerült letartóztatnia német fegyvertársainknak, de a miniszterelnököt is számon kérjük, hogy árulhatta el a Führert! Úgyhogy nekem itt ne érzékenykedjen, hanem számoljon be mindenről, amit tett vagy nem tett az elmúlt években!
- Én…
- További intézkedésig nem hagyhatja el a körletet. Végeztem, leléphet! Egyelőre nem tartóztatjuk le, tekintse ezt jóindulatunk jelének.
István tisztelgett, de mielőtt elhagyhatta volna a helységet, rákiáltottak:
- A fegyverét!
Ebben a pillanatban úgy érezte, megsemmisült. Amióta felesküdött, a pisztolya mindig vele volt, ez volt tiszti rangjának, a szolgálatának a jelképe. Ha ezt elveszik tőle, nem lesz több, mint egy egyenruhás civil, akit bárki büntetlenül megalázhat, akivel azt lehet tenni, amit akarnak, aki elveszítette a férfiasságát. A pisztoly volt a szolgálat: amikor kellett, a Donnál ezzel vezényelt rohamot, ezzel lőtt az ellenségre. És most elveszik tőle.
Mintha mázsás súlyt kellett volna megemelnie, vontatott mozdulattal rakta az asztala a fegyverét és a másik szemébe nézett.
- Remélem, az ellenséggel szemben is használni fogja, nem csak a bajtársaival szemben.
A kihallgató arca elvörösödött, de amikor István szemébe nézett, belészorult a szó.

A folyosón rágyújtott egy cigarettre és kinézett az ablakon: az udvaron éppen a nyilaskeresztes zászlót húzták fel. Már semmi sem maradt abból a hazából, aminek a védelmére felesküdött.
Valaki a háta mögül rákiáltott:
- Kövessen!
Gépies mozdulattal eldobta a csikket és megfordult: Gyula volt, régebben a barátja. De úgy látszik, ez is elmúlt, mint annyi minden más. Gyula megfordult és elindult, István engedelmesen követte az irodájáig. Amint belépett, Gyula bezárta az ajtót, odalépett hozzá és átölelte:
- Hála Istennek, hogy megtaláltalak! Attól féltem, hogy letartóztatnak, mielőtt közbe tudnék avatkozni.
- Mi történt itt? Tegnap, amikor meghallgattam a főméltóságú úr proklamációját, de nem kaptunk semmilyen parancsot a végrehajtásról, sejtettem, hogy valami rossz készülődik, azonban amit itt találtam, mindent alulmúlt.
- Röviden, szabotázs és árulás. A németek előre tudtak mindenről, az egyetlen esélyünk a kiugrásra az lett volna, ha mint a románok, egy csapásra levágjuk a hidra fejét, de Horthy, a régi vágású úriember magához hívatta Veesenmayert, Hitler tejhatalmú megbízottját, hogy előre tájékoztassa. A német kommandósok persze ugrásra készen várták ezt, akcióba lendültek és órák alatt átvették a hatalmat – tájékoztatta Gyula a barátját az elmúlt nap eseményeiről.
- És a honvédség? Nem kelt a legfőbb hadúr védelmére, mint júliusban?
- Nem. A vezérkar visszatartotta a parancsokat, amiket a csapatoknak küldtek volna, így hadsereg tétlenül nézte, hogy sírjába szálljon a magyar királyság. Hitler kinevezte Szálasit az ország élére, aki valami ősgyepüről fantáziál.
- És senki nem mondott nemet erre az őrületre?
- Mindenki félti az életét. Az országgyűlés még húzza az időt, hogy ne kelljen minden címet megadnia Szálasinak, amit követel, de mindenki tudja, hogy előbb-utóbb úgyis beadják a derekukat. Csak mórikálják magukat. A viceházmesterek, akik eddig legfeljebb, ha a vurstliban láttam puskát, persze most úgy érzik, eljött az ő idejük. Tisztogatásba kezdtek, mindenhol ellenségeket szimatolnak. Még a katonák között is. 
- Ezért fogadtak engem így?
- Igen. Pár óra alatt mindenkiről ítéletet mondtak, ellened is sokan vallottak, így rákerültél a listájukra.
- Én? Tudod, hogy sohasem politizáltam.
- Igen, te is. Nem helytelenítetted a zsidók begyűjtését? Nem beszéltél arról, hogy ez a háború reménytelen?
- De csak szigorúan baráti körben.
- Nos – tártat szét a kezét Gyula -, ezek a barátaid jelentettek fel.
- Ilyen mélyre süllyedtünk, hogy a barátainkban sem bízhatunk?
- Mindenki fél.
- De akkor sem értem, miért baj, hogy ezeket mondtam. Minden normálisan gondolkodó ember így látja.
- Látod, pont ez a baj. Hogy gondolkodtál. Egy demokráciában, amiben eddig éltünk, nincs nagyobb kincs, mint a gondolkodó ember, de a szocializmusban, mindegy, hogy nemzetei vagy nemzetközi, aki gondolkodik, már gyanús. Ott a parancsot gondolkodás nélkül végrehajtó alattvalókra van szükség.
- Látom, azért te megtaláltad ebben a rendszerben is a helyedet – mutatott István a barátja zubbonyán virító nyilas karszalagra alig titkolt megvetéssel.
- Nézd… - jött zavarba Gyula. – Erre két dolgot tudok mondani. Az egyik, hogy ha nem működünk együtt ezzel a rendszerrel, akkor a habzó szájú csőcselék döntenek mindenről, és hidd el, akkor nem sok túlélő maradna. Belülről kell fékezni őket.
- És mi a másik indokod?
- Az, hogy akárhogy is, de most ez a banda az ország hivatalos vezetése. Katona vagyok, engedelmeskednem kell. Ha meg akarjuk állítani a vörös hordákat, vagy legalább lassítani az előretörésüket, harcolnunk kell és ezt csak a jelenlegi hungarista hatalom mellett tehetjük meg. Rühelled őket? Nálam jobban nem nézi le senki sem őket. Megfulladok, hogy nem köphetem le őket, csak gyűlik a nyál a számban. Mégis, kompromisszumot kell kötnünk és nem törődve azzal, hogy milyen zászló alatt, de harcolnunk kell a hazáért.
- Ez még ugyanaz a haza? Haza még egyáltalán?
- A haza mindig ugyanaz. Gondolj a mi életünkre. Én még a Monarchiában, a fekete-arany színek alatt kezdtem szolgálni. Aztán hűséget esküdtem Károlyinak, mert igaz, hogy romlásba döntötte az országot, de akkor ő jelentette a legitim felsőbbséget. Aztán szolgáltam a kommün alatt is, mert azok próbáltak meg legalább valamit tenni az ország területi épségéért. Aztán jött egy majdnem negyed évszázados kegyelmi időszak, amikor a sajátomnak érzett zászló alatt szolgálhattam egy olyan hatalmat, amivel azonosulni tudtam. Most ez a hatalom megbukott és új zászló alatt kell szolgálnom. De ugyanazt a hazát.
- Nem látod, hogy egyre mélyebbre süllyedünk? Hogy lépésről lépésre hátrálunk, mindig elvesznek tőlünk valamit, mindig lemondunk valamiről és a végén már meggyőződésből szolgáljuk a minket leuraló birodalmakat? Hogy már semmi sem maradt abból, amire egykor esküt tettünk?
Gyulán látszódott, hogy nem tud mit felelni erre, ezért berekesztette a vitát.
- Most nincs időnk filozofálni. Nézd, én ezt az utat választottam, de tudom, hogy erről nem tudlak meggyőzni, ezért menekülnöd kell.
- Menekülnöm?
- Miért, meg akarod várni, hogy felálljanak ezek a nemzeti számonkérő székek és ők ítélkezzenek feletted? – kérdezett vissza Gyula.
- Van más megoldás is?
- Igen. Kiállítottam neked a parancsot, hogy Ungvárra menj, ebben a felfordulásban senki sem fogja ellenőrizni, elég, ha felmutatod. Ott senki sem fog keresni. Nézd, a szovjetek megegyeztek a csehekkel, hogy Kárpátalját vissza fogják nekik adni, talán nem lesz akkora vérengzés, mint máshol. Pár hetet bujkálsz, aztán jelentkezel a cseheknél. Legrosszabb esetben kapsz pár év börtönt, de ez még mindig jobb, mint Szibéria.
- Nem túl biztató kilátások.
- Valóban. De még mindig jobb, mintha a nyilasok akasztanának fel, vagy a ruszkik deportálnának. Szerencsére, a vonatok még járnak, el tudsz jutni odáig.
- Köszönöm – szorította meg pillanatnyi töprengés után Gyula kezét. – Nem fogom tudni sohase meghálálni.
- Vigyázz a gyerekeidre. Nekem elég ennyi hálaként. Ha lesz még jövőnk, ők jelentik azt.
- Ígérem. Most már csak ez maradt nekem.
És még egyszer, érezték, utoljára az életben kezet fogtak.