Az utolsó vonat Ungvárról - 14. 1944 október, Kárpátalja: ...

István ekkor új parancsot kapott: gyűjtsenek össze minden fegyveres erőt és irányítsák a védelmi állásokba. Az írásbeli utasításokat Gyula szóban egészítette ki: mindenkit, aki el tud sütni egy puskát, harcba kell küldeni.
- Akkor is, ha nem megfelelő a kiképzésük? – kérdezte István.
- Akkor is. Mindenkire szükségünk van.
- Ha nem képezzük ki őket a hegyi harcokra, a biztos halálba küldjük őket.
- Ahogy a Don-kanyarban is ez várt rájuk. Mégis, visszatértünk – próbálta megnyugtatni Gyula.
- Kevesen és vesztesen.
- Vesztettünk, de nem semmisültünk meg. Ez is győzelem. Mohácsnál létszámarányosan ugyanannyian haltak meg, mint most a Donnál, de akkor megsemmisült az ország, most viszont még képes harcolni. És harcolni is fog.
- Eddig nem volt jellemző rád a történelemfilozófia – csodálkozott István.
- Katasztrofális időkben az ember Istenhez vagy a történelemhez menekül. Mivel nem vagyok vallásos, nekem az utóbbi jutott.
- Szerinted még van értelme küzdeni? Mit mond a történelem?
- Te is tudod, mi jár azoknak, akik csüggeteg szavakat ejtenek ilyen helyzetben.
- A helyszínen felkoncolandók – bólintott István. – De most nem a szolgálati szabályzatról kérdezlek, hanem az őszinte véleményedről.
- Olyanom nincs. Katona vagyok, a parancsok mögé tudok bújni.
- Akkor is, ha tudod, hogy nincs értelme?
- A hazáért mindhalálig, emlékszel, ez volt az eskünk.
István erre olyat válaszolt, amit eddig még sohasem mert kimondani:
- És hol van az a haza, amiért még érdemes meghalni? Ma már Magyarország elveszítette önállóságát, csak a nácik egyik megszállt tartománya, egy Gau vagyunk. És ami még rosszabb: elveszítettük a becsületünket is.
- Arra gondolsz, amit a megszállt területeken műveltünk a civilekkel és itthon a zsidókkal?
- Igen. Arra is. És arra, hogy minden viszonylagossá vált. A becsület, az erkölcs. Amikor Budapesten voltam a kórházban, láttam, hogy mindenki csak az élvezeteket hajszolja, a kereszténység csak egy vékony máz az országon.
- Sötéten látod a dolgokat. Gondolj arra, hogy mi még mindig a jobbat képviseltük. Az ukrán és az orosz paraszt a felszabadítót látta bennünk, aki visszaadja a földet és a szabadságot.
- Nem sokáig – legyintett István.
- Persze, az álmok, az első napok lelkesedései mindig szertefoszlanak. De amikor visszavonultunk, hányan könyörögtök, hogy vigyük őket magunkkal? Magyarország szemére hányod, hogy összegyűjtöttük és deportáltuk a zsidókat Németországba, ahol ki tudja, miket csinálnak velük, de elfelejted, hogy Romániában élve hentes kampóra akasztották őket és úgy kínozták őket halálra.
És szidod a pesti világfiakat is, hogy nem elég erkölcsösek. De elfelejted azt, hogy amikor reggel kijönnek a mulatókból és bevonulnak, ők is az utolsó csepp vérükig harcolnak. Minden viszonylagos, de ebben a felfordult és becstelen világban mi még mindig a jót, a jobbat képviseljük. És ezért kell harcolnunk.
- Nem veszed észre, hogy ugyanazt mondod, amit én? – vetette barátja szemére kétségbeesetten István.
- Mire gondolsz?
- Hogy minden viszonylagossá vált. A jó, az erkölcs és az is, hogy mi helyes. Én viszont abban hittem eddig, hogy a haza, Magyarország jó. Hogy nekünk az a küldetésünk, hogy valami többet, valami jobbat mutassunk a többi népnek. Az igazságot, a jogot, a szabadságot. Trianon se csak azért fájt, mert a magyar testvéreink nem élhettek szabadon, hanem azért, mert a korábban velünk élő népek az új határokkal ettől az igazságtól zárták el magukat. Ha csak a mi szabadságunkról lett volna szó, talán nem arra teszem fel az életemet, hogy visszaszerezzük az elcsatolt magyarlakta területeket, de hittem abban, hogy az egyetemes igazság és szabadság nevében is cselekszünk.
- Ezt pont te mondod és pont itt? Kárpátalján, ahol a lakosság kétharmada még a régi világban sem volt magyar? Ezzel hogy számolsz el magadban?
István elgondolkozott.
- Hittem abban, hogy ide nem csak a magyar világot, hanem a szabadságot hozzuk el. Hogy többet nem kell senkinek sem hátrányt szenvednie, azért mert német, ruszin vagy akár zsidó. Hogy a Szent Korona újra összefogja ezt a soknyelvű és szokású nemzetet.
- Ez üres idealizmus, kávéházi világpolgárok filozofálgatása. Magyar vagyok, elsősorban a magyar szenvedés fáj nekem. A németekről gondoskodjon a Birodalom, a tótokról Szlovenszko. Miért kellene mindenki szenvedését a vállunkra venni?
- Ha csak a saját fajtánkkal törődünk, miben különbözünk a többiektől?
- Miért kellene különböznünk? Mire mentünk a Trianon előtti nagy türelmünkkel és szabadságunkkal? Széttiportak minket azok, akiknek nem voltak erkölcsi aggályai. Azok az erősek, akik harcolnak és nem gondolkoznak, nem kételkednek.
- De akkor mi értelme van a küzdelmünknek?
- Hogy minden hibájával együtt, de legyen egy magyar – nyomta meg Gyula alig észrevehetően ezt a szót - ország is, ahol otthon lehetünk. Ha elbizonytalanodunk egy magasabb erkölcsiség nevében, könyörtelenül eltipornak. És akkor még rosszabb világ jön ránk.
- És a még rosszabb felment minket a felelősség alól, hogy behunytuk a szemünket és néma cinkosként társtestessé váltunk?
- Igen, mert ha nem harcolunk azért a világért, amit te bűnösnek tartasz sok mindenben, akkor bűnössé válunk az elkövetkezőben. Aki ma nem harcol a nácik oldalán, bűnös lesz az újabb kommünben.
- És fordítva?
- Hogy érted? – kérdezett vissza Gyula.
- Tegyük fel, hogy mégis győzünk.  Nem mi, hanem a nácik. Szerinted akkor mi maradna meg Magyarországból? Szolganép, nibelungok lehetünk csak. Ebben nem lennénk bűnösök?
- A helyzet szerintem egyszerűbb. A németek velünk vannak, az oroszok lőnek ránk. Ha nem tetszik, nem kell részt venned benne.
- Ezt kikérem magamnak! – csattant fel István.
- Nézd, te még beteg vagy, bármennyire is tagadod, nem épültél fel teljesen, a Don-kanyarban, hogy már bizonyítottál, elintézhetem, hogy hazamehess. De mi maradunk.
- Ha nem lennénk barátok, akkor most kihívnálak párbajra.
- Felesleges rám pazarolnod a golyót, inkább egy ruszki lőjön le. Mégiscsak más érzés lenne. De komolyan mondtam, nem akartalak megsérteni: te jogosult lennél arra, hogy a hátországba menj a családoddal. Beteg vagy, már megjártad a hadak útját. Miért akarsz mégis maradni?
- Talán azért, mert bármennyire is ésszerűtlen, ez a föld is a hazám. Nem itt születtem, nem itt nőttem fel, még az őseim sem innen származnak, mégis ez a föld: magyar. És arra tettem esküt, hogy ezt fogom védeni, ha kell, az életem árán is. Maradok.
- Ha az eszemre hallgatnék, akkor megpróbálnálak lebeszélni, de azt hiszem, akkor magadat kellene megtagadnod.
- Már majdnem úgy beszélünk, mint a politikusok – nevetett fel István.
- Egy őrült világban élünk, néha tévedésből ők is mondhatnak igazat! – nyugtázta Gyula. De valahogy nem volt őszinte a nevetése.