Az utolsó vonat Ungvárról - 15. 1944 október, Kárpátalja: „Csak.

A vonalak még tartották magukat, Isteni csoda volt, senki sem értette, főleg a szovjet hadvezetés, hogy hogyan. A nemzet színe-javát húsdarálóba küldték, a csapatok jó részét át kellett csoportosítani a délebbi frontszakaszokra, de a támadók csigalassúsággal haladtak előre, szinte álltak. Ezekben a hetekben, ahogyan Gyula is mondta, mindenkinek fegyvert adtak a kezébe. Nem egyszer előfordult, hogy csendőrnek készülő kamaszokkal töltötték fel a századokat és úgy vezényeltek rohamot. És a roham áttörte az ellenséges vonalakat, mintha a csendőrök, akik pár hónapja a zsidók deportálásában vettek részt, most tigrisként harcolva akarták volna visszanyerni a becsületüket.
István gyakorta megfordult Huszton, a hadsereg vezérszállásán. Ez a honvédség már nem az volt, amelyik 1938-ban csodával határos módon felszabadította Kárpátalját, de nem is az, amelyik a Donnál próbálta meg feltartóztatni a szovjetet. Szakadt egyenruhák, borostás, megfáradt arcok, a kórház folyosóján fekvő csonkolt sebesültek, összeszorított fogak, gyermekekből férfivá érett fiúk szemei, akik tágra nyílt tekintettel néztek a világba, hogy minél többet befogjanak belőle, mielőtt rájuk borul az örök sötétség.
Vajon, honnan vesszük észre, hogy megőrültünk? Meg lehet őriznünk a józan eszünket egy ilyen világban? Ahol a genny bűze hánytatóan fojtogat, ahol az orosz bombázók dübörgése nyom el minden gondolatot, ahol a halál ezer arcát kell naponta látnunk? A térképen naponta többször módosították a csapatmozgásokat: az Árpád-vonal kőkeményen állt ellen a fenyegető vörös csíknak, de délről egyre fenyegetőbben közelítettek az ellenséges erők jelei. Hiába harcolunk, lassan nem marad ország, amit védenénk. Csak a becsület és a nem-gondolkodás képessége éltet még minket.
Néha felnézett a város fölé magasodó hegyre, amiről Kölcsey a versét írta:

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Kongón üressé váltak ezek a szavak. Alkotás és gyarapítás a végromlás napjaiban? És lehet, hogy már mindannyian megőrültünk, de vajon van-e közöttünk akár egyetlenegy is, aki lunatikusan hinne abban, hogy a haza még egyszer fényre fog derülni?
Október másodikán Gyula szó nélkül egy alig észrevehető átrajzolást mutatott neki a térképen és csak annyit mondott:
- Verebes elveszett.
István még sohasem járt arra, csak a jelentésekben olvasta a község nevét, de megértette mit mond a barátja.
- Ezek szerint áttörték az Árpád-vonalat. Mindennek vége. Mikor ürítjük ki Kárpátalját?
- Nem. Mindennek vége van, igazad van. De nem adjuk fel a harcot. Kitartunk.
- Van még értelme a harcnak?
- Ha azt kérdezed, hogy meg tudjuk-e őrizni Kárpátalját, amíg valami csoda nem történik, akkor már nincs. Tudomásul kell vennünk, amit eddig nem akartunk: a Magyar Királyság elveszett. Nem tudjuk tartani magunkat, amíg a nyugatiak meg nem érkeznek, hogy ők szálljanak meg, de abban sem reménykedhetünk, hogy Hitler birodalma előbb omlik össze, mintsem betörnének az oroszok.
- Akkor miben reménykedhetünk?
- Semmiben. Fel kell készülnünk az evakuálásra, hogy a civil lakosság el tudjon menekülni, hogy a hadsereg maradékát hátra tudjuk vonni a Tisza középső szakaszára – ismertette Gyula az utasításokat.
- És ott meg tudjuk állítani őket?
- Nem. Majd feladjuk azt is, aztán következik a Duna vonala és Budapest. Ha az is elvész, akkor átlósan védjük a Dunántúlt a Balaton vonalában. Mert 1919 és a keleti hadjárat után Magyarország képtelen arra, hogy abbahagyja a hiábavaló harcot. Életformánkká vált a rettegés és gyilkolás. Rettegünk, hogy meggyilkolnak minket és ezért ölünk; és minél többet ölünk, annál jobban rettegünk. Talán, ha ma letennénk a fegyvert, az ország harmadát legyilkolnák, a másik harmadát Szibériába vinnék, de még mindig maradna egyharmad, aki újra tudná építeni a maradék Magyarországot. De nem, mi nem tudunk kitörni ebből az ördögi körből, küzdünk. Ha szétvernek minket, hátravonjuk az erőinket és újrakezdjük. Mindezt azért, hogy Hitler úr ki tudja vonni a csapatait a Balkánról és minél több magyart vigyenek ki a Birodalomba, akik majd akkor is harcolnak a csatamezőkön és dolgoznak a földalatti gyárakban, amikor már egy talpalatnyi magyar föld sem maradt.
- Ha így látod, akkor miért nem adod fel? – tette fel István ezredszer is ugyanazt a kérdést.
- Magyar tiszt vagyok, nem tehetem le a fegyvert, hűséget esküdtem a hazámnak és a legfőbb hadúrnak, Horthy Miklósnak – válaszolta Gyula ezredszer is. – Te mit teszel, ha jön a kiürítési parancs?
- Én is megyek. Nem olyan magasztos elvek miatt, mint te, sokkal egyszerűbb okokból. Láttam Oroszországban, mi várna a családomra, ha a kezükre kerülne. Ettől mindenáron meg kell óvnom őket. Én értük fogok az utolsó pillanatig harcolni – válaszolta István.
- Akkor várjuk a parancsot és csomagolunk.
- Igen. Már nem a győzelemért, az eszmékért, csak a puszta túlélésért. Mert aki időt nyer, életet nyer. Mert minden nap, amit túlélünk, a hazánk, a családunk, győzelem a pusztulás felett.

A vörös vonalak napról napra egyre jobban fojtogatták Kárpátalját. Mindenki tudta, hogy bár az Árpád-vonal, egyedül ennek a háborúnak a történetében, ellent tudott állni az ellenségnek, a helyzet reménytelenné vált. Az a bizonyos „csakazértis”, ami a lelket tartotta minden egyes honvédben, egyre súlytalanabbá vált. Mindenki kitartott, de az a bizonyos tűz elhamvadt.
Október 14-én megkezdődött a keserű visszavonulás. A katonák teljesítették a parancsot, a földet, amit hónapokon keresztül védtek, hiába álltak hosszabb ideig ellent, mint a világbirodalom Franciaország a németek támadásának, végleg fel kell adniuk. A civilek egy része velük menekült, de a többség némán nézte, ahogy a rongyos, fáradt, sebesült hadsereg keresztülvonul a falvakon és városokon. István feladata ezekben a napokban az volt, hogy ellenőrizze ezt a néma gyászmenetet, amikor végleg eltemetik ezen a tájékon az ezeréves magyar világot. Csak egyszer kiáltott rájuk egy fiatalasszony:
- Magyarok, honvédek, ne hagyjatok magunkra minket!
De a megszólított magyarok, honvédek közül egyik sem tudott válaszolni, csak lehorgasztott fejjel vánszorogtak tovább, parancs szerint.
A kivonulás, ha lehet ilyet mondani, viszonylag szerencsésen zajlott, nem volt harcérintkezés az ellenséges erőkkel, csak néha húzott át felettük egy-egy rata és sorozta meg a visszavonulókat. Szemmel láthatóan az oroszok még mindig féltek a magyaroktól, óvatosan vették birtokba a kiürített területeket. Éjszaka egy bunkert szemlélt meg: ha lett volna elég hadianyag és akarat, és nem fenyegette volna őket a bekerítés, még hónapokig ellent tudtak volna állni. A túlparton már felfejlődtek Sztalin páncélosai, István a századossal, a bunker eddigi parancsnokával, egy bizonyos Győzővel, akinek Viktorról kellett magyarosítania a nevét még a gömbösi időkben, arról beszélgetett, ha lenne pár páncélöklük, micsoda pusztítást tudnának még végrehajtani közöttük…
De nem volt.
A százados teletöltette és bekapcsolta a generátort, magas feszültség alá került a senki földjén leterített drótháló, ami szénné égetne minden gyalogost, aki megpróbálná idő előtt követni őket.
A százados megveregette a gépet.
- Ez a masina két-három óra egérutat biztosít nekünk. Addig talán biztonságba kerülünk.
- Biztonságba? – kérdezett vissza rezignáltan István.
- Igen. A következő találkozási pontig.
- Amit következő reggel adunk csak fel – tette hozzá rezignáltan István.
A százados fáradtan elmosolyodott:
- Higgye el, alezredes úr, ha az embereimmel egy éjszakát végig tudunk aludni és utána még valami reggeli-szerűséget is kapunk, az nekünk maga lenne a mennyország.
István irigykedve nézett a századosra. Egyszerű katona, aki, ha ellenséggel találkozik, harcol velük, nem gondolkozik ennek értelmén. Nincsenek álmatlan éjszakái, amikor a hadműveleti térképek szellemképei kísértenék. Ha van öt perce, leveti magát a priccsre, vagy akár a puszta földre és békében alszik, hiszen nyugodt a lelkiismerete: teljesítette a kötelességét.
Búcsút intettek a bunkernek és elindultak a kijelölt találkozási pont felé a néma és sötét vidéken át. A menet elején István a sofőrjével és a gépjárművel, hiszen a betegsége miatt segítség nélkül még most is alig tudott járni, mögötte a fáradt bakák vánszorogtak, a százados meg fel alá lovagolt a menetoszlop mentén, hogy fenntartsa a rendet és lelket verjen az embereibe.