Az utolsó vonat Ungvárról - 16. 1944. október 15, útban Ungvár..

Másnap délben egy faluba érve órányi pihenőt engedélyeztek maguknak. István megpróbált kapcsolatba lépni a parancsnoksággal, de minden vonal foglalt volt, hiszen mindenki vándorolt, utasításokat várt, az országrész összes útja megtelt visszavonuló katonákkal, hozzájuk csapódó, menekülő civilekkel, és mind az információkat szomjazták. Csak a postahivatal ablakába kirakott rádió jelentette a kapcsolatot a külvilággal. A szpíker* éppen arról beszélt, hogy fontos közlés következik, minél többen hallgassák az adást, de István csak legyintett. Mi lehet fontosabb, mint ami körülöttük történik? A sebesültek, a halottak, a magukra hagyott civilek, a haldokló ország? Bármit is mondjon be a rádió, nem lehet valóságosabb, fontosabb, mint ez.
Hallótávolságra megállt a rádiókészüléktől és rágyújtott egy cigarettre. De még kettőt sem szívhatott, amikor meghallotta a jól ismert hangot… A rádióban Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója beszélt.

Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg.
Az újabb világkrízis beálltakor sem idegen területek megszerzésének vágya vezette Magyarországot. A Csehszlovák Köztársasággal szemben sem voltak támadó szándékai, és nem háború útján kívánta a tőle előzőleg elvett területek egy részét visszaszerezni. A bácskai területre is csak az akkori jugoszláv kormányzat bekövetkezett összeomlása után vonultunk be saját véreink védelmére. A Románia részéről tőlünk 1918-ban elvett területekre nézve is az általa a tengelyhatalmaktól kért békés döntést fogadtuk el.
Magyarország a szövetséges államok elleni háborúban a geográfiai helyzetünk következtében reánk nehezedő német nyomás folytán sodródott bele, de ennek kertében sem voltak hatalmi céljaink, és senkitől sem akartunk elvenni egy négyzetméternyi területet sem.
Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.
Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar haderőnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határain túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a Német Birodalom vezére, éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseim folytán, tárgyalásra hívott meg Klessheimbe, és ott közölte velem, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és tiltakozásom dacára ezt foganatosította azalatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult a német politikai rendőrség is, és letartóztatott számos magyar állampolgárt, közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült.
A Német Birodalom vezérétől kapott arra a határozott ígéretre, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely a németek bizalmát bírja, megszünteti a magyar szuverenitást ért sérelmeket és korlátozásokat, kineveztem a Sztójay-kormányt. A németek azonban nem tartották meg ígéretüket. A német megszállás védelme alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését. Amidőn a háború az ország határához közeledett, sőt azt át is lépte, ismételten megfelelő segítséget ígértek a németek, de ezt az ígéretüket sem tartották meg az ígért módon és mértékben. Az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették.
A szövetségi hűséggel ellenkező mindezen cselekményeiket azzal a nyílt kihívással tetézték, hogy a budapesti hadtestparancsnokot, Bakay Szilárd altábornagyot a belső rend fenntartása érdekében tett intézkedései közben a német Gestapo ügynökei egy ködös októberi reggelen, a rossz látási viszonyok felhasználásával, lakása előtt autójából kiszállásakor orvul megtámadva, elhurcolták. Ezt követően német repülőgépekről a mai kormányzat ellen lázító röpcédulákat dobáltak. Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.
Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.
A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.
Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.

És még kétszer megismételték a proklamációt. Állítólag Budapesten és az országban mindenki örvendezett, ünnepelték a békét, éltették a Főméltóságú Urat, de itt, az Isten háta mögötti kis kárpátaljai faluban a néma csend fojtogatta őket. Az egyik baka a századoshoz fordult:
- Akkor hiába volt minden? Hiába védtük a hazát hónapokon át és haltak meg a bajtársaink?
A százados lehajtotta a fejét és fegyelmezetten Istvántól kért eligazítást:
- Alezredes Úr, kérem, mindenáron lépjen kapcsolatba a parancsnoksággal, hogy mik a hivatkozott parancsok. Addig rendbe szedem az embereket, hogy haladéktalanul teljesíteni tudjuk azokat.
István visszament és miután hadbírósággal fenyegette meg a postamestert, nagy nehezen kapcsolatot tudott teremteni a feletteseivel, de ebben sem volt köszönet. Csak a vezérkartól kapott utasítást ismételgették, hogy a kormányzói szózatot nem szabad fegyverszünetként értelmezni, az ellenállást az oroszoknak folytatni kell további utasításig. Istvánban szörnyű gyanú támadt: a hadsereg szembeszáll Horthyval, a legfőbb hadúrral, akinek minden katona hűséget esküdött és folytatni akarja a harcot, polgárháborúba sodorva az országot?
Egy ilyen helyzetben mit ér az eskü, hogy a „Hazáért mindhalálig”? Ha most Budapest közelében lenne, átvehetné a parancsnokságot és a fővárosba vezényelhetné a katonákat, hogy támogassák a Kormányzót, de mit tehet itt, elvágva a világtól?
Ha most Horthyt puccsal eltávolítják, akkor kinek tartozik engedelmességgel? Az új vezetésnek, aki pusztulásba viszi az országot, vagy álljon át az oroszokhoz, de könnyen lehet, hogy akkor azok arra kényszerítik, hogy magyar testvérei ellen harcoljon? Mennyi bűnt kell elkövetnie a hazának ahhoz, hogy szabad legyen ellene fordulni? Egyáltalán elkövethet-e a haza annyi bűnt, hogy igazolható legyen az árulás? De haza-e még a haza, ha árulók és becstelenek kerülnek uralomra…?
- Alezredes úr, mi az utasítás? – szakította ki gondolataiból a százados.
- A további parancsok vannak érvényben. Induljunk erőltetett menetben a gyülekezési pont felé. Itt semmit sem tudunk tenni. Talán mire odaérünk, tisztázódik a helyzet.
- Hál Istennek! – sóhajtott fel a százados.
- Tessék? – esett ki felettesi szerepéből István.
- Féltünk, hogy azt mondja, hogy induljunk keletre, hogy megadjuk magunkat az oroszoknak. Félek, akkor lázadás tört volna ki, amit csak nagy véráldozatok árán tudtunk volna megfékezni.
- Nem, a parancs egyértelmű: nyugatra tartunk. És amíg felsőbb irányítás alá nem kerülünk, személyesen megtiltom a felkoncolást**. Minden esetben?
- Még dezertálás esetén is? – kérdezett vissza a százados.
- Még abban az esetben is. Elegen haltak már meg ebben az őrült háborúban. Most a legfontosabb cél, hogy amit, és akit csak lehet, megőrizzünk. Ha akar, majd a gyülekezési ponton feljelenthet ezért a parancsomért, de addig is, engedelmeskedjen!
- Igenis, alezredes úr! – tisztelgett a százados, s a formális válasz elrejtette gondolatait.


* bemondó
** kivégzést