Ábrahám megkísértése - 23. Éjszaka

- Tölts egy italt… Apám emlékére – szólalt meg Sarah.
Avraam töltött: - Jó ember volt. Igaz ember.
- Igen… Az volt. Most már semmi sem köt Magyarországhoz.
- Semmi – bólintott a férje.
- Csak az emlékek, amiket szeretnék elfelejteni. A szép és a gonosz emlékek…
- Szépek? – kérdezett vissza meglepetten Avraam.
- Igen. Ott voltam gyerek. Tudod, mindennel együtt szép volt az az idő. Ott voltak a szüleim, a barátaim, a rokonaim. És amíg nem kezdődött az őrület, hagytak élni. Egy külön, kis zsidó világban éltünk. És apám jó ember volt, mindennek ellenére ő magyarnak tartotta magát. Emlékszem, hogy sírt örömében, amikor az elcsatolt országrészeket visszakaptuk. Groteszk, nem?
- Sokan hitték azt, hogy a szülőhazájuk befogadja őket. Hogy zsidóként élhetnek abban az országban, ahol születtek. De, nekünk zsidóknak itt van a hazánk, Erecben.
- Talán igen – bólintott az asszony. – De mégis… Nem tudom kivetni magamból azt az országot. Tudod, amikor Ichak megszületett, sokszor álmodoztam arról, hogy visszalátogatok vele Budapestre. Hogy megmutassam neki, hogy voltam kislány, hol éltünk, játszhatott volna a nagyapjával. Tudom, butaság és talán én magam sem gondoltam komolyan. Mégis… Fáj, hogy nem tettük meg.
- Gondolj arra, hogy apád halála után Magyarország idegen föld. Ez a hazánk – próbálta vigasztalni Avraam.
- És Ichak is haldoklik, akármennyire is nem akarjuk elhinni. Mégis… - hallgatott el Sarah.
- Mégis?
- Nem tudom kivetni magamból. Még mindig magyarul álmodok, gyakran veszem észre, hogy magyar dalokat dúdolok. Volt egy dal, már nem tudom a szövegét, mégis, állandóan itt motoszkál az agyamban, nem tudok szabadulni tőle. Tudod… Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömálé – kezdte dúdolni a nő. Ha felépül a Szentély, Sion városa benépesül…
- Ez zsidó dal, nem?
- Most már igen. De apám sokszor elmesélte, hogy ez egy magyar dal volt. Egy zsidó dal magyar dallamra, nem groteszk?
- Groteszk, mint a zsidó sors.
- Neki, ezt is sokszor emlegette, ez jelképezte a magyar-zsidó közös sorsot. Így mondta, a magyart helyezte előre. Hogy a magyar és a zsidó szíve mélyén ugyanaz a dallam csendül. De a dallamot elnyomta az Auschwitzba menő vonat zakatolása. És hiába menekültem el, a halál itt is utolér – nézett maga elé üres szemekkel Sarah.
Avraam képtelen volt hallgatni. – Ne add fel a reményt! Még él Ichak!
- Tudsz valamit? Mondott valamit az orvos? – kérdezte kétségbeesve a nő.
- Nem - hajtotta le a fejét a férje. – Nem mondtak semmi újat.
- Akkor kérlek, hagyd el. Nem akarok reménykedni. Csodák nincsenek. Azt hiszed, könnyű úgy a fiam szemébe néznem, hogy tudom, csak napjai vannak hátra? Csak úgy tudom elviselni, ha nem gondolok bele. Ha arra gondolok, hogy ma találkoztam vele, hogy holnap fogok, és kitörlöm a tudatomból, hogy mi lesz a holnap után. A holnapután nem létezik. Mindent megadnék, eladnám a lelkemet is, hogy ne így legyen. De így lesz. És ilyenkor kifutnék a világból.
- Szeretlek – próbálta vigasztalni Avraam a legautentikusabb közhellyel.
- Tudom. És hidd el, én is. De nem tudok itt maradni melletted. Úgy érzem, új életet akarok kezdeni. Végtelenül üresnek érzem magam. Azt mondják, az ember mindig az apja képére képzeli el Istent. Ha ez igaz, az én Istenem ma meghalt. És nem voltam mellette.
- Nem te tehetsz róla. A történelem – próbálta vigasztalni a férje.
- Mi sohasem tehetünk róla, a történelem mindent igazol. Tudod, eszembe jutott, amikor anyámat megölték. Én csak álltam ott, még odanézni se mertem, pedig tudtam, hogy keres a szemével, hogy erőt merítsen belőlem. És én gyáva voltam, nem mertem egy pillantással sem elárulni magam. És utólag jöttem rá, hogy anyám még valamit mondani akart nekem. És ha a szemébe mertem volna nézni, akkor megértettem volna.
- Ne okold magad. Ez csak utólagos önvád, hogy te életben maradtál, míg ő meghalt. A túlélők között gyakran előfordul.
- Nem, nem értesz engem… Én nem egy vagyok a tömegből, akinek pszichikailag pontosan leírható tünetei vannak. Én én vagyok. Az anyám lánya, aki elárulta őt. Az apám lánya, aki elhagyta őt. Érted? Talán apám is mondani akart volna még nekem valamit, de én elmenekültem és nem hallgattam meg – tiltakozott a nő.
- Nem tehettél mást… Miért lett volna jobb, ha te is meghalsz az anyáddal? Vagy ha apáddal maradsz Magyarországon?
- Semmivel… - legyintett Sarah. – Mégis. Akkor nem lenne lelkiismeret furdalásom. Ahogy most is, Ichak miatt.
- Ichak miatt?
- Igen. Én élek, ő meghal. A túlélőknek mindig hordozniuk kell ezt a terhet. És hazugság az egész munkád.
- Micsoda? – csodálkozott a férje. – Mi köze mindennek az én munkához?
- Nem tudom, ki hogyan éli meg. De eszembe jut, hogy amikor a koncentrációs táborból hazaértünk, akkor a magyarok, a szomszédjaink, a barátaink nem akarták elhinni, hogy min mentünk keresztül. Akkor haragudtam rájuk ezért, pedig ha őszinte akartam volna lenni magunkhoz, akkor elismerem, hogy én is alig tudtam elhinni azt az embertelen szörnyűséget, amin keresztül mentem. De most már rájöttem, hogy miért nem hittek nekünk.
- Miért? – kérdezett vissza Avraam.
- Mert nem bírtak szembenézni azzal, hogy mi meghaltunk, ők meg élnek. Egyszerűbb volt a tudatukból kizárni azt a tényt, hogy többszázezer honfitársuk – mondta ki alig érezhető gúnnyal a ’honfitárs’ szót a nő, - egyszerűen eltűnt. Mi, akik túléltük a borzalmakat, szintén nem tudunk mit kezdeni ezzel. A világ végén is üldözzük a nácikat, akik ezt tették velünk, de a lelkünk mélyén ott a kérdés: nem bűn-e, hogy mi élünk? Meghalt az anyám, a szomszéd kislány az utcából, akivel babáztam gyerekkoromban, a nagyanyám, aki mesélt nekem minden este és reggelit készített. Ők meghaltak, de mi élünk. És ezt sohasem tudom megbocsátani magamnak. Egyetlen életet is meg tudsz-e menteni azzal, hogy akasztófára juttatod a bűnösöket?
- Igen, hiszem – válaszolta Avraam. – Mert ez örök tanulság lesz, ha valaki kezet akarna emelni ránk, hogy nem menekülhet. Hogy ugyanúgy el fog pusztulni, mint a fáraó hadai a Vörös-tengerben.
- A gyilkosokat ez nem érdekli. Mindenki, aki zsidót akar ölni, hisz abban, hogy meg fogja úszni. Hány millió zsidót öltek meg a nácik? És hányat akasztottak fel közülük? Ne számolj… Nagyon jók a túlélési esélyeik. Megússzák. És nekik nincs lelkiismeret furdalásuk, mint nekünk. Szóval, meg tudsz-e menteni akár egyetlen embert is a munkáddal? Avraam… Meg tudod-e menteni Ichakot? – és bár cinikus akart lenni, a férje kiérezte a könyörgést a hangjában.