Ábrahám megkísértése - 22. Kétségek

Avraam a kihallgatás után azonnal a kórházba ment. Ichak nem kérdezett semmit, csak játszottak hármasban Sarahhal, majd miután a felesége hazament mesélt a kisfiúnak. Közben egyfolytában Walhall ajánlata járt az eszében. Ha a fiára nézett, tudta, el kell fogadnia. Ha a nőre, érezte, hogy ő is ugyanezt mondaná, de érezte, hogy pont miatta kellene nemet mondania az ajánlatra. Hiszen az ő családját irtották ki a Walhall-félék, az ő törékeny kislánytestét és lelkét alázták meg, üresítették ki, kínozták meg… Szabad-e igent mondani arra, hogy mindezt jogosan tették?
De megölheti-e az asszony életének egyetlen értelmét, a gyermekét?
Tudta, hogy végül igent fog mondani. Elárul mindent, azért, hogy egyetlen lelket megmentsen. De nem azt mondják-e, hogy aki egyetlen lelket megment a világot menti meg? De milyen lesz az a világ, amiben létjogosultsága van a tömeggyilkosságnak, a kínzásnak, a felsőbbrendűséget hirdető ideológiáknak?
Egyetlen gyermek élete szemben milliók halálával… De egy kis élet nem ér-e többet mindennél? Hiszen a halottak így sem, úgy sem támadnak fel.
Érezte az öregember sátáni csapdáját.
Ha azt mondja, hogy haljon meg a fia, de éljen az igazság, akkor ugyanolyan fanatikussá válik, mint a náci gyilkosok. Ha viszont azt mondja, hogy minden mindegy, csak éljen a fia, akkor a saját vére életéért jóváhagyta milliók halálát – pont mint a nácik, akik azt mondták, hogy a saját vérük, a saját népük fennmaradásáért nem nagy ár mások halála.
Ha hinne Istenben, talán könnyebb lenne. Akkor tudna bízni abban, hogy az Örökkévaló elküldi angyalát és az majd megmenti a Ichakot és az igazságot is. De nincs Isten… Csak a sátán létezik, ott ül a cellájában és örül annak a tökéletes csapdának, amibe beleesett.
Ichak a kezét fogva aludt el. Mikor el akart indulni, egy pillanatra felriadt:
- Aba, ugye szeretsz?
És Avraam tudta, hogy igent fog mondani a Sátánnak. Mert nincs igazság, nincs Isten, csak a Gonosz és az ő kezében vagyunk. Nincs semmi más, csak ez a kisfiú, aki bízik benne. És ő ezért a kicsiny lélekért el fogja adni a lelkét a Sátánnak, mindent feláldoz majd ennek a Molochnak* az oltárán. Mindent, csak a fiát ne kelljen áldozatul adnia.

Hazafelé menet elsétált David irodája mellett. A lámpa még égett a főnökénél. Érezte, most be kellene mennie, el kellene mondania, hogy Walhall meg akarta vesztegetni. Vajon mit mondana? Hiszen nem csak a főnöke, hanem a barátja is. De izraeli tiszt is, nem mondhatja azt, hogy jól van, csak adj igazat annak a vén nácinak. Nem mondhatja ezt.
És ő nem oszthatja meg ezt a terhet senkivel sem. Se Sarahhal, se Daviddal. Se Istennel, aki nem is létezik.
Csak a saját lelkét szabad elárulnia.

Este otthon Sarah letargiában várta:
- Elegem van. El akarok menni innen.
- Mi történt?
- Telefonáltak… Apám meghalt – közölte a nő szárazon a tényt.
- De hogyan? Nem volt beteg.
- Öreg volt, zsidó és Magyarországon élte le az életét. Ez nem elég? Utálom ezt az egész világot. Gyűlölöm. Semmim sem maradt.
- És mi? – kérdezett vissza fájdalommal Avraam.
- A haldokló fiamra gondolsz és magadra?
- Igen. Még nem halt meg, van reményünk. Ne temessük el.
- Ha a legkisebb remény is lenne… - gondolkozott el az asszony. – Akkor más lenne, akkor tudnék mibe kapaszkodni. Nem tudod, mennyit imádkoztam és mindig egyre csak rosszabb lett. Ide figyelj, Avraam. Mondani akarok valamit.
- Mondjad – válaszolta rossz előérzettel a férfi.
- Ha… ha meghal Ichak. Én elhagylak.
- Tessék?
- Igen. Akkor nekem semmi sem maradt az életben. A szüleim halottak, a fiam halott. Európából elmenekültem, mert úgy éreztem, nem bírok azon a földön maradni, ahol kiirtották a családomat. De ha a fiam meghal… Nem akarok ezen a földön sem maradni. Ki akarok vándorolni.
- Hová? Mi maradt még, ha Izrael sem felel meg?
- Amerika. Ne áltassuk magunkat, azoknak, akik alijáznak, azoknak a fele legalább ezt tervezi. Itt Izraelben, ha a vallásos mázat lekaparjuk, egy kis Amerikát hoztunk létre. Amerikai zenét hallgatunk, kiöregedett amerikai kocsikkal száguldozunk, amerikai rágógumit rágunk. Eljátsszuk, hogy mi is ott élünk, miközben nem tudjuk, mikor rohannak le minket az arabok, miközben még egy normális rezsónk sincs a konyhában. Elegem van Izraelből is!
- És Amerika jobb lenne? – kérdezte vissza Avraam.
- Igen. Ott nincsen múlt. Nincsenek velem az árnyak.
- És én?
- Te Izraelbe vagy szerelmes, nem belém. Mennyi időt töltesz munkával és mennyit töltöttél velem és a fiaddal? Te képtelen lennél máshol élni – vetette férje szemére az asszony.
- És ha Ichak meggyógyulna? Még él!
- Ne áltassuk magunkat – legyintett a nő. – Nincs remény. Ha lenne bármi is, hidd el, megtennék mindent, kopaszra borotválnám a fejemet, megtennék bármit… De nincs. Legyünk realisták. Ha meghal, eltemetjük, de nem akarok azon a földön élni, ami magába zárja a fiamat.
Ichak érezte, hogy nem szabad semmit sem mondania a pislákoló reményről. De meg kell tennie. El kell árulnia mindent, amiben hitt. Aztán?
Keserűen elvigyorodott. A jó öreg megoldás még mindig ott van. A szolgálati pisztolya. Egy töltény mindig lesz benne.
Mert lehet, hogy helyes, hogy el fogja árulni a legyilkolt zsidókat, el fogja árulni a hazáját… Igen, ezt kell tennie.
De ezzel a teherrel nem fog tudni tovább élni. Mert most már értette: Walhall igazából nem az elismerésre vágyik. Hanem arra, hogy rajta keresztül minden zsidót megalázzon, bebizonyítsa, hogy ők sem különbek, hogy bennük is ugyanaz a kis Walhall él… Talán az lenne a helyes, ha miután megtette, amit kell, megmenti a fiát, felkötteti az öreget, magával is végeznie kell, hiszen már ő is megfertőződött.


* a föníciaiak istene, átvitt értelemben az alvilág istene. I.e. a 7-8 században a zsidók körében is elterjedt a kultusza, az elsőszülött fiúgyermekeket áldozták fel neki.