Ábrahám megkísértése - 17. „Nem akarok zsidó lenni!”

És az öreg aznap már nem volt hajlandó többet mondani. Avraam alig bírt megülni a kórházban, nehezen tudta kivárni, hogy Ichak elaludjon. Amikor hazaért, Sarah már otthon volt. Tudta, az asszonynak fájdalmas lesz a kérdés, de nem bírta magában tartani, vagy finomítani:
- Hogy élted túl a haláltábort?
- Tessék? – lepődött meg a nő. – Tudod, hogy erről sohasem beszéltem. És nem is akarok – tette hozzá.
- Nekem most mégis fontos.
- Húsz év után miért annyira fontos? Túléltem és kész. Én túléltem – nyomta meg a nő alig észrevehetően az „én” szót. – Nem akarok gondolni se rá – tette hozzá.
- Kérlek, mondd el. Nagyon fontos lenne – erősködött a férfi.
- Miért?
- Nem mondhatom el. Bízz bennem kérlek, hogy fontos…
Sarah tudta, hogy a férje szereti és nem szakítaná fel a sebet, ha nem lenne fontos.
- Hát jó… Mit akarsz hallani?
- Mindent.
- Értem. Mondjam el, hogy minden zsidótörvény ellenére biztonságban éltem, amíg be nem vonultak a németek* és a csatlósaikkal nem kezdtek el minket összegyűjteni. Apám úgymond biztonságban volt, valahol messze, de a nagyanyámat, az anyámat és engem elvittek. Nem tudtuk mi vár ránk, úgy pakoltunk össze, mint aki nagy utazásra készül. Otthagytuk a megszokott kis világunkat, aminek ha megalázottan is, de a részei voltunk. Hosszan utaztunk marhavagonokban, alig kaptunk enni és inni. Aztán megérkeztünk és megkezdődött a válogatás. Mint egy rossz filmet látom magam előtt. A vöröstéglás épületet, az SS legényeket, a farkaskutyákat, a gépfegyvereket. Nem tudtuk, mi vár ránk, csak éreztük, hogy valami bénítóan gonosz. Átválogattak minket. Az öregeket, gyerekeket, betegeket az egyik csoportba, az életerőseket a másikba. Én az első csoportba kerültem, anyám a másikba.
- A gázkamrákba tereltek titeket? – suttogta Avraam.
- Utólag tudom, hogy oda… de nekem szerencsém volt. Furcsa szó: szerencse. Túléltem, tehát szerencsés vagyok. Mégis, amit át kellett élnem, azután úgy gondolom, jobb lett volna, ha pár perces szenvedés árán engem is megölnek.
- Mi történt?
- Odajött hozzánk egy SS tiszt**. Kedves, joviális úriembernek tűnt, cukorkát osztogatott a gyerekeknek, megpróbált beszélgetni velünk. Otthon németül beszéltünk, így válaszolni tudtam neki. Megkérdezte, hogy egészséges vagyok-e, nincs-e valami betegségem. Én persze éreztem, hogy mit kell mondanom. Úgy dicsértem magam, mint a parasztok a vásáron a barmaikat. Hogy egészséges vagyok, erős, beszélek németül, tudok dolgozni. Rám mosolygott, megsimogatta az arcomat, szólt pár szót az őrnek és elvittek egy barakkba. A hírhedt 10-es blokkba. A többieket meg a halálba.
Tudom, nem hiszed el, de sokszor gondoltam arra, hogy ők jártak jobban. Amit ott láttam, rosszabb volt mindennél. Érzéstelenítés nélkül kínoztak minket. Még jobban jártak azok, akikbe mérget injekcióztak, hogy megfigyeljék, hogyan halnak meg. Másokon úgymond a védőfelszereléseket tesztelték, egészen a halálig. Groteszk volt, hogy a felsőbbrendű lények, a német katonák felszerelését adták rájuk. És a műtétek, nem tudom mire voltak jók, de nem különböztek semmivel az élveboncolástól. Elvitték őket, mint embereket, aztán pár óra múlva nyöszörgő szétroncsolt testekként hozták vissza őket. Az ő sírásuk volt a legborzasztóbb. Feküdtünk az ágyon és hallgattuk őket és nem tudtuk, másnap nem minket visznek-e el.
Emlékszel, egyszer moziba vittél és kiborultam?
- Igen. Valami amerikai film volt, és nem voltál hajlandó elárulni miért.
- Egy pillanatra felhangzott benne a Donauwalzer***… És eszembe jutott, hogy az a sátán, Mengele, mindig ezt dúdolta, amikor vizsgált minket. Ezt fütyülte, amikor a nyersanyagot válogatta, kit kell a krematóriumba küldeni, kit egy kísérletre. Mindig elegáns volt, udvarias, kedves, látszólag a német kultúrfölény megtestesítője, de ő volt minden rossz megtestesítője a szemünkben. A mi poklunkban ő volt a sátán.
- És veled mit csináltak?
- Tudni akarod? Mert én el akartam felejteni – rázta meg fejét az asszony.
- Most már tudnom kell.
- Meg fogsz utálni. Undorodni fogsz tőlem.
- Soha. Tudod, hogy szeretlek.
- Meg fogsz utálni – ismételte a nő, földre sütött szemmel. – Én is utálom magamat. Rajtam úgymond nőgyógyászati kísérleteket végeztek. A műszereikkel naponta erőszakoltak meg. Csoda, hogy még születhetett gyerekem. Ezért szorítom össze a fogaimat, és hunyom be a szememet, ha éjszakánként közelítesz hozzám. És gyűlölöm magam, hogy ezt nem mondtam el, hogy amikor megkérted a kezemet, képtelen voltalak figyelmeztetni, hogy már csak egy üres test vagyok, nem nő.
- Köszönöm, hogy elmondtad…
- Szeretsz még? – nézett Sarah a szemébe.
- Igen. És ígérem, egész életemben azt fogom szolgálni, hogy ezt elfelejtsd.
- Akkor hagyd ott a munkádat.
- Tessék? – lepődött meg a férfi.
- Hagyd futni ezeket a nácikat. Minden büntetést megérdemelnek, tudom, de mi, akik túléltük, nem érdemeljük meg azt a büntetést, hogy emlékeznünk kelljen.
- De ők ölték meg a nagyanyádat és az anyádat.
- Nem. Csak a nagymamámat – mondott ellen Sarah.
- Azt mondta, anyádat a szemed láttára gyilkolták meg.
- Ez csak az igazság fele… Szégyelltem elmondani, hogy anyámat a szelektálásnál a bordélyházba osztották be.
- Mint…? – harapta el Avraam a kérdést.
- Igen. Mint egy prostituáltat. Hivatalosan az SS tagoknak nem volt szabad zsidókkal nemi kapcsolatot létesíteni, de a koncentrációs tábornak saját törvényei voltak. Berendeztek maguknak egy tábori kuplerájt, ahol a csinosabb nőkkel elszórakoztak… Egy kicsivel jobb szállásuk volt, tisztálkodhattak, kicsivel több ennivalót kaptak, gondolom, hogy legyen mit fogni rajtuk. Hogy legyen rajtuk hús, amin kiélhetik a vágyaikat.
- És mi történt vele?
- Túlélte a nácikat… De amire jöttek a felszabadítók, akkorra a nácik, akik mindenért felelősök voltak, elmenekültek. De ott maradtak a kápók, az őrök, a „szajhák” – nyomta meg alig észrevehetően a szót Sarah. – Hát rajtuk tettek igazságot. Az anyámat a szemem láttára ölték meg, és én csak álltam és néztem és azért imádkoztam, nehogy valaki is rám mutasson, hogy nézzétek, ő volt a lánya!
- Sajnálom… - a férfiból csak ez a banális mondat jött ki.
- Én gyűlölöm magam ezért. Soha nem tudok megbocsátani magamnak, hogy én túléltem, ráadásul pont azoknak köszönhetően, akik megölték őket! Érted? Mert én nem. És azóta csak gyűlölet van bennem.
- Gyűlölet? Azt mondtad, nem akarsz bosszút, felejteni akarsz.
- Igen. De nem csak a nácikat gyűlölöm. Gyűlölöm a felszabadítóinkat is, azok sem szerettek minket jobban, legfeljebb, mint az ellenségeik ellenségét fogadtak el. Aztán ’45 után ők is belénk rúgtak. Akkor határoztam el, hogy az a világot magam mögött akarom hagyni, nem akarok azon a földön élni, amin a barnák és a vörösök marakodtak. Gyűlölök mindenkit.
- Magadat is?
- Igen, magamat is. Gyűlölöm azt, hogy zsidó vagyok. Nem akarok zsidó lenni. Egyszerűen csak élni akarok, hagyjanak békén! – mondta ki Sarah.
- Mégis, Izraelbe jöttél… A zsidó hazába. Azt mondtad, amikor megérkeztél, a kibucban boldog voltál.
- Igen. Mert végre élhettem, végre hagytak élni. De most ezzel az emlékezéskényszerrel ti visztek vissza a koncentrációs táborba. Miért nem értitek meg, te, David és a többiek, hogy elegem van? Felejteni akarok.
Avraamnak kicsit gondolkoznia kellett a válaszon.
- Mert azt akarom, hogy a fiunknak ne kelljen félnie. Hogy ő már szabad és boldog emberként nőhessen fel.
- Avraam… Mikor fogadod el végre, hogy a fiunk nem fog felnőni? Haldoklik.
- De nem… Nem szabad feladni a reményt – próbált tiltakozni a férfi.
- Persze, történhet még csoda. Az Örökkévaló elküldheti az angyalát, hogy megmentse, de te nem hiszel Istenben – mondta az asszony, és mintha valami keserű gúny bujkált volna a hangjában.
- Akkor is… Mindig történhet valami.
- Akkor nincs remény. Csak egy haldokló gyerek és az emlékek, amiktől nem tudok szabadulni. Gyűlölöm az egész világot, amit otthagytam, amiben meghalt az anyám, és amiben ott ragadt az apám.


* a német csapatok 1944. március 19-én szállták meg a Magyar Királyságot
** Josef Mengele
*** a Kék Duna keringő