Hogy Indiában milyen emberek élnek, hogyan telnek napjaik, miféle bánatok keserítik és örömök derűsítik arcaikat, azt leginkább akkor érzékeli a messziről jött ember, ha vonaton utazik. Ma már a legszegényebb indus is vonatra száll, ha nem a falvak között kószál, ott még mindig gyalogosan, szamárháton jár. A szerelvények általában zsúfoltak, ha pedig valamilyen ünnepre kel a lakosság, ami elég gyakori errefelé, akkor a kívül tágasabb helyet, a tetőteret is elfoglalják. A motoros mozdony európai kocsikat ráncigál a gyakori megállók között. Nem csak szent tehenek átkelőhelyén, a hegyekről lezúduló folyók hordalékánál, elkövesedett bálványok ülőkéjénél, hanem ezeknél ritkábban, állomásokon is megáll. Ilyenkor színes kavalkád zsúfolódik a tágas utazóterekbe. Dhutiba, kandárba, buggyos és csöves szárú nadrágharisnyába bujt férfiak, mezítlábas hindu nők száriba csavarva, lábukon vörös festékkel, csörömpölő műanyag lábperecekkel keresnek maguknak szabad helyeket. A módosabb utasok ilyenkor már mind a vonaton vannak, ugyanis minél távolabbról utazik valaki annál gazdagabb. Kisebb települések között kecskepásztorok és tehénhajcsárok, városok között utcai borbélyok, bazári mutatványosok, nagyobb városok között kézművesek, táncosnők és alkalmi tolvajok, indulástól végállomásig, katonatisztek, hivatalnokok, lámák és külföldiek utaznak. A kolkatai bazárban sem látni hasonló mesevilágot.
Guwaratiból Tezpurba az Assami teatermesztés központjába utaztam. Ram Svindadiari egy teaültetvényes fia, és Mohun az alkalmi inasom mellett szemléltem az előttem sorakozó tájat. Omladozó vályogviskók sorfala, lengő lemezfedeleivel szalutált a vonatablak mögött parolázó, idegen úrnak. Újabb kincsek felkutatása felé haladtam. A vágányok és a viskók között gyerekek játszadoztak a porban, milyen csenevész, ártatlan, balsorsra kárhoztatott lány és fiú örült még szerfölötten. Néhány év múlva, gyermekházasságba kényszerítve agyukat sorvasztja majd a korai nemi élet és a féktelen babona. Azt hiszem, ez csak a tudatlan fehér ember verziója. Ezeknek a gyerekeknek a vérében, szívében elpusztíthatatlanul él a hagyományok tisztelete és nem tudhatják, hogy amiben vakon hisznek, és amit vakon követnek, azt valahol nagyon messze, az idegen világból érkezett emberek erkölcstelenségnek és babonának tartják.
Útitársunk a pullman kocsiban egy magas, bő beszédű férfi, aki bánatában katonatiszté vált, barátságos társalgásba elegyedett velünk. Bánatosan kezdte mondókáját. Évekkel ezelőtt, ahol lakott Ragpura városában, csillaghullás volt, a hit szerint ilyenkor Ganésa isten vízsugarakat lövell ki a száján. A lehullott csillagok drágakövekké válnak, amik az emberi lelkekben keresnek menedéket. Amelyik asszonyba ilyen drágakő kerül, az a csókkal tovább adja urának és ezután sohasem hagyják el egymást. A feleségébe ilyen kő került. A csók után azonban ő maga, súlyos beteg lett, Manipurba került kórházba. A felesége ide nem követhette, ekkor Ganésa visszavette a drágakövet. Asszonya ezt rossz jelnek vélte, és amikor kiszakították melléből, levetette magát a „Khali szoknyájáról”. Felesége halála után, álmában, Párvati istennő megcsókolta és azt súgta a fülébe: lépjen be a hadseregbe! Azóta a burmai határnál szolgál. Most fia beavatási szertartásáról tér vissza állomáshelyére.
- A fiú tizenkét éves, nemrég kimentett egy magasabb kasztbeli kislányt a Ghali folyóból. A szülők mindjárt kezdeményezték, hogy a fiam kasztjukba tartozhassék. Nagyon ritka dolog az ilyen. A gyereket vörös ruhába öltöztették, szitára helyezték, aztán a tehén mellső és hátsó lábai között végighúzták, tőgyétől a szájáig és vissza. A Tehén melegének hatására új és jobb életre született a fiú. A lány szülei most feleségül is adják lányukat a fiamhoz, hatéves a menyasszony, igazából már vénlánynak számít. A fiú először húzódozott az egésztől, de a kislány szülei felajánlották neki, hogy a sarukészítő műhelyükbe felveszik inasnak. Mostanság sokszor gondolok arra, talán nem is figyelmetlenség miatt eset a lány a folyóba, lehet, hogy szülei lökték véletlenül a vízbe, pont ott ahol a fiam játszadozott.
A hallottak után nem csak európai észjárásom, de a vonat is megállt.
A fák sűrű lombjait ahol a mozdony félrehajtotta, tágas tisztáson a hegy oldalában nagy, sziklába véset szobor őrizte a vidéket. Háromfejű mellszobor nézet le a leugráló, hajlongó utasokra. Az arcok egy méternél is nagyobbak, az ajkuk érzékien duzzadtak, mégis művészi hatást keltettek. Ez volt a hindu trimurti, a háromság, Siva istenség három jellege. Az előrenéző arc Siva, mint Brahma, a teremtő, a bal oldali arc Siva, mint Rudra, azaz a romboló és a jobb oldali Visnu, a megőrző isten, aki lótuszt tart a kezében.
Amíg állt a szerelvény és tartott a kényszerű hálaadás, én is leugrottam és gyorsan az étkezőkocsihoz szaladtam, ott most találhattam magamnak üres asztalt. A fehérturbános pincér csak akkor került elő, amikor a vonat már jócskán elhagyta a szent helyet. Az asztaloknál hamar elfogytak a szabad helyek, hozzám egy pufók arcú, gömbölyű hasú férfi, felesége és fiatalos külsejű lánya tolakodott. Mielőtt elfoglalták volna helyeiket a férfi összetette kezét, fejét alázatosan meghajtotta előttem, felálltam, én is így tettem. A köszönésnek ez a hindi módja a namaskar. Van benne valami spirituális, két fej alázatos meghajlása, négy szem bensőséges pillantása, amit a kézszorítás testi érintkezése lerombolna.
Hosszú méla csend következett ezután. A férfin látszott az értetlenség: ez a külföldi mit kereshet ezen az istenhátamögötti vidéken, vajon miért nem Delhiben vagy Jaipurban mulatja az időt. Az asszony a fátyolán keresztül leselkedett, a gyereklány pedig szüleit nyaggatta kérdéseivel, ki fia borja lehetek.
Az étkezőkocsiban sokféle kedvemre való ételféleséget soroltak fel az étlapon.
A pincér végül gőzölgő, véres beefsteaket tett elém. Finom fűszeres illat csapott a kíváncsiskodók arcába. A férfi nagyokat nyelt miközben falatoztam, orrát csiklandozhatta a pirított hús és a worchester egyvelege. Megszólalása és mondanivalója meglepett, mert testméreteiből úgy gondoltam nem lehet az élő marhák barátja, csak tányéron sülve, főve ismerkedik velük.
- Szahib! Nálunk azt tartják, a sok véres hús evése fehéríti ki az európai ember bőrét.
- Nem Uram! Az én bőröm azért fehér, mert minden reggel tiszta vízben megmosakszom és minden este illatos vízben megfürdöm, önök ezeket a foglalatosságokat a Gangeszben gyakorolják.
- Ó! Kedves Szahib! Én nem akartam megsérteni csak a szent írásainkból idéztem!
- Allah nem irt ilyeneket!
- Miből gondolja, hogy az ő követője vagyok.
- A felesége lefátyolozott arcáról.
- Ön nagyon bölcs ember.
- Nem vagyok bölcs, csak sokat tanultam amióta Indiában tartózkodom.
- Tényleg nem az! Ugyanolyan ostoba, mint én. Azt hittem a tanulás segíti férfit és nőt megóvni a világ csalárdságaitól. De nézze! Itt van ez a lány, tizennégy éves, férjhez akartam adni, de nem sikerült. Mi lesz ezzel a szerencsétlennel?
Hosszasan mesélte lánya szomorú történetét.
- A Lányom Guwaratiban járt iskolába, kiválóan tanult, tornász lett belőle, közben egy harminckét éves testnevelőtanár elbolondította. Most elvittük a férfi unokanővéréhez lánykérőbe, az asszony elbeszélgetett a lányommal. Ez mohamedán szokás szerint a rokonok kiváltsága. A találkozó vége az lett, hogy a tornatanár unokatestvére közölte velünk, az asszonynak nem kell ilyen okosnak lenni, maradjon csak otthon, szeresse az urát, gondozza gyermekeit. A Korán engedelmes, szelíd nőket akar nevelni. Az ilyen tanult nőkből dacos feleség lesz. A nőnek nem kell nagyon sokat tudni, földrajzot, fizikát, kémiát, algebrát, ez csak tudósoknak, férfiaknak való. Allah különben is a nőknek kevesebb észt adott, mint a férfiaknak és, aki ezt nem fogadja el, az maradjon a szülei házában.
- Hm! - a körítés sehogy sem ízlett, de a marhasült elfogyott.
Közben a sült libacomb is megérkezett. A lány előzékenyen megigazította az apja terítékét, vizet töltött a poharába, a babot megsózta. Amikor már minden kényelmére volt, az apa vehemensen esett neki a szárnyas szétbontásának. Talán még is jobb egy okos, figyelmes nő a háznál!
A szerelvény csikorogva megállt. Nagy deodara fák mellett a vonat előtt kecskék legeltek és kérődztek a tehenek, a mozdony előtt egy kövérre hizlalt bika állította a szemafort. Ráérősen visszatértem a kocsimba, attól nem tartottam, hogy a bikát elzavarják. Megsértődne a szent állat.
Nagaon vasúti csomópont, innen indulnak különvonatok, a Laokhowa-i vadvilág szentélybe. India egyik nagyhírű vadasparkja, több száz madárfajta, emlősállatok, a rinocérosz és a párduc él itt, csak a látogatóktól zavartatva. A város állomása mindig zsúfolt, külföldi és India távolabbi vidékeiről ideérkező turistákkal. A nyomukba tóduló árusok, tenyérjósok, mutatványosok igen sokszínűvé és átláthatatlanná teszik a forgatagot.
Néhány kilométerre innen a vonat hirtelen megállt. Nem tellett bele sok idő, fegyveres katonák vették körül a szerelvényt. Az utasokat leszállították és hosszadalmasan átvizsgáltak mindent és mindenkit. Nem sokat tudtunk a miértről, csak katonatiszt társunk hagyhatta el a körbezárt területet. Kétórás veszteglés után a vonat újbóli indulása után arról tájékoztatott bennünket, hogy egy köpcös férfit, egy tizenegynéhány éves lányt és egy fátyolos nőt kerestek. A hatóságokhoz a vonatról mobiltelefonon bejelentés érkezett, hogy gyanús alakok tűntek fel az utasok között, akik családi köntösbe burkolóznak. A férfi hindunak adja ki magát, a lány állandóan az apját tapogatja, mindig körülötte matat, az asszony meg a fátyla mögül leskelődik. A hatóságok mikor megkérdezték a telefonálót miből gondolja, hogy gyanúsak, a bejelentő elmondta, hogy ő még ilyen kövér hindut nem látott, a lány feltűnően okos, a nő pedig láthatóan nem tiszteli az urát. A hatóságok ez alapján hamar megállapították: terroristákkal van dolguk. Hogy végül is elvittek e valakit, netán a terrorista családot és, hogy valóban fel akarták e robbantani a vonatot Nagaon állomásán, az csak jóval később derült ki számomra. Csak annyit jegyeztem meg Ramijának és Mohunnak.
- Lám, már a déli vasúton sem lehet biztonságosan utazni!
- Szahib! Ennek is a futball az oka. – szólt a katonatiszt.
- Uram! Hogy értsem ezt? – nem igazán értettem milyen összefüggés van a terrorizmus és a futball között.
- Amióta behozták a futballt Indiába, rizsföldjeinket sorra futballpályává alakítják. Semmi másra nem jó, minthogy leckét vegyünk az európai küzdelemből és politikából.
- A sporton kívül technikát és tudást is hoztak Európából. – vetettem közbe.
- A tudás csak arra jó, hogy elterjessze az érvényesülés baktériumát a lelkünkben és elvonja figyelmünket a föld szeretetéről. A gyárak pedig az emberek temetői, csábít a városi örömökre. A gyári munkás azt hiszi, a munkabére szabaddá teszi, de rabszolga lesz belőle. India gyilkosa a város és a gyár!
- Drága Uram! Régen, ha lebukott a nap, sötétben voltak, ma villany ad világosságot. Faeke helyett traktorral művelik a földet. Hajdan a szárit és a dhuti reggeltől estig fonták, nem maradt idejük semmire sem. Ma a gyárakban készítik a ruhákat, a munkásnak marad ideje szórakozásra. Most vonaton, repülőn utazhat, gyalog mikor jutott volna idáig. Amit Indiából eddig láttam abból úgy gondolom az önök jövője a haladásban van, nem a csalóka falusi idillben, tudatlanságban.
- A gépek mindent gyorsabban állítanak elő, mindent gyorsabban kell elfogyasztani. A gépek nem állhatnak meg soha, amit mi nem tudunk elfogyasztani más országokba visszük eladni. Azoknak más a divatjuk, mások a tárgyaik, minket is rákényszerítenek, hogy átvegyük őket. A kézművesség nem harcolhat a tömeggyártással, a falusi lakosság teljesen megnyomorodik. Téglagyárban is dolgoztam csak a téglákat láttam, de abból lehet templomot és fegyházat is építeni. Az élet értelme az egészben van, ezt a gyári munkás nem láthatja, nem örülhet neki, kedv nélkül végzi a munkáját. Csak a bért lesi az élettelen pénzt, elrabolták tőle a munka lelkét.
Figyelmesen hallgattam a katonatiszt érvelését és úgy véltem ez az ember nem téglagyárban dolgozott és nem is katonatiszt, talán filozófus magán tanár, de inkább anarchista lázadó. Ha a hatóságok hallották volna okfejtését, inkább őt keresték volna nem az elhízott hindut. Mindazonáltal megállapítottam, igen értelmes emberrel vitázom. Valószínű a fülkében utazók is két pártra szakadtak, volt, aki szerette volna, ha nagyvárosaikban kémények ontanák a füstöt és termékeikre büszkén írnák „Made in India”. A másik párt félve gondolt erre, mert elszakítja az utolsó szálat is, ami a szüleihez, falujához, kasztjához köti. Nem kétséges, az ilyen vitában az európai ember a vagyonosodásra, az indiai a kézműves falvaira gondol. Végül kompromisszumot ajánlottam.
- Azt hiszem az a helyes, ha a kultúra és a jólét egymást támogatja!
Valamennyien helyeslően bólintottak. Bennem azonban továbbra is motoszkált annak az igénye, hogy magyarázatot találjak az ellentmondásra: India rohamléptekkel fejlődik, és közben mégis fojtogatja múltja. Sokan a kasztrendszer meggyökeresedésében látják az okot. Kialakulását a foglalkozások örökletességéből, faji előítéletekből, vallási hiedelmekből és azok társadalmi gyakorlatából, az újjászületésben való hitből, az eleve elrendelt sorsból, törzsi-nemzetségi különállásból eredeztetik. A kasztrendszer lényegi része a hinduizmusnak, az pedig egy tudatforma. A kaszt nem más, mint rokoni szövetség, végső menedék, klub, céh, kereskedelmi társaság vagy akár bűnszövetség.
A független India politikai vezetése mindenfajta megkülönböztetés ellen harcot hirdetet. Ma már nem kell az alacsonyabb kasztbeli gyerekeknek az iskola folyosóján tanulni, mert nem léphet a magasabb kasztbeliek által elfoglalt osztályterembe. A kasztok örökös harca a társadalmi hierarchiában betöltött szerepükért is mérséklődött. Ma már olyan állások is hozzáférhetővé válnak, amelyek a kaszttól független megélhetést biztosítanak. A modernizáció miatt, a gyárakban, hivatalokban és az üzleti életben nem azonos kasztbeliek szükségszerűen folyamatosan érintkezésbe kerülnek. Az előítéleteket így betartani és ellenőrizni sem lehet. Az éttermekben sokan tiltott ételeket fogyasztanak, alkoholtartalmú italokat isznak, olyanokkal ülnek egy asztalhoz, akiknek kaszthovatartozásukról fogalmuk sincsen. India fejlődése megállíthatatlan, előbb utóbb felfalja múltját, de addig is sok víz lefolyik a szépséges Brahmaputrán.
A katonatiszt büszkén vetette tekintettét a vonatablak előtt futó vidékre, az anyaföldjére, csak a szeretet, a mérhetetlen aggódás sugárzott róla.
Úgy láttam ez a katona még sokáig úgy fog cselekedni: hogy amikor otthonából az állomáshelyére indul, felveszi a katonaruháját, amikor pedig újra hazaérkezik, leveti egyenruháját és felveszi kasztját.
