A Lótuszbimbó illata 15.rész

Nem telt bizonytalanságban annak a férfinek a sorsa, aki If várának toronycellájában hosszú évekig raboskodott, míg szerelmét újra láthatta. Bár az én toronyszobám össze sem hasonlítható Cristhóéval, a kínoktól penészes falak, a koncon visítozó patkányok, a vizelettől kivájt, pocsolyás mészkőpadló helyett alabástrom, fülemüle fütty, illatos tengervizű márvány medence szolgál kényelmemre. Szeretőmet is minden pillanatban karjaimban tarthatom, és még csak néhány órát töltöttem a szerelem sűrűn ismétlődő, de micsoda önként vállalt rabságban! Délelőtt fürdővízben ölelkezem, délután tollas párnák közt élvezkedem, este a koronás erkélyen csillagokban gyönyörködöm, sorsomat mégis homály fedi. Amikor megjegyeztem Ashianak amit a lányától hallottam, hogy tudniillik csak egyszer lehet a toronyba belépni, mosolyogva mondta
- De Kedvesem, ne nyugtalankodjon, hiszen még ki sem léptünk belőle!
A szerelmes párszi nő nem értette az európai férfi viccet, nem is a ki vagy a belépés nyugtalanított, sokkal inkább a mézesgombóc hiánya.
Egyik alkalommal, amikor kart karba öltve, a felhők fölé nyújtózkodó torony erkélyéről néztük, ahogy hajnaltájt a hold sarlója elöl menekültek a csillagok, Ashia megszólalt
- Kedvesem, úgy tudom az üzleti ügyeit már elintézte! Talán el is hagyhatná már Tezpurt, de egy valamit még el kell intéznünk. Be kell mutatnom anyámnak, meg kell, hogy ismerje önt. Minden asszony bemutatja anyjának azt a férfit, akivel a Boldogság Tornyában hált. Ez nálunk hagyomány. Családunk minden nő tagjának, aki a toronyban járt, ismernie kell minden kiválasztott férfinak a lelkét, hogyha majd a mennybe szállunk ott is rátaláljunk a szerelmesünkére.
- És ezért hova kell utaznunk?
- Manipurba!
- Ó, egek! Kedves Ashia, hiszen ez egy örökkévalóságig fog tartani!
- Hát nem szeret már, nem akar a kéjes vonaton utazgatni velem? Különben is, az időt nem lehet sietetni!
A vonattal kapcsolatban nem voltak kétségeim, valószínű egy perzsa utánfutót is hozzákapcsolnak majd, de mintha már hallottam volna ezt a helybéli igazságot. Mohun az inasom mondta ezt amikor Ramija anyjáról kérdeztem. Ezek okán kissé zavartan és félénken jegyeztem meg
- Nem szállhatnánk mégis repülőre?
- Csak vicceltem! Vonat nem is jár arrafelé.
Sorsom tehát a Boldogság Tornyából Manipur felé elrendeltetett. Most már megértettem miért került terveim közé ezen utazás. Ennek ellenére gondolatban már inkább az Indiából való hazaindulásom foglalkoztatott, úgy éreztem, Ashia az előbbi mondandójában már úgyis kiadta az utamat.
A tezpuri repülőtéren bérelt kétmotoros repülőgép várt ránk. Ashiaval mire oda értünk, útitársaink, Májá az öreg süketnéma szolgálóasszony és Mohun brahmin volt inasom már mindent előkészítettek. Több dolgon is meglepődtem, először is inasom hirtelen előkerülésén, napok óta nem láttam, másodszor a repülőre szerelt úszótalpakon, úgy véltem ingoványos talajra érkezünk.
Manipurról csak annyit tudtam amennyit az útikönyvek írnak róla, keveset. Assamtól délre a burmai határnál fekszik. Egykor távoli fejedelemség volt, ma a delhi kormány alá tartozik. Sajátos életmódja a nők kitüntetett szerepét is jelenti, kiemelt társadalmi helyzetük Indiában páratlan. Leginkább burmaiak élnek itt, és kevés hindu.
Mohun szerint nagy környezeti katasztrófa készülődik, mert az indiai kormány atomhulladék temetőt létesít az államban, azon kívül amióta drágakőre bukkantak rengeteg hívatlan orvbányász túrja fel az erdőket, a megnövekedett koka termesztés pedig az őserdők megtizedeléséhez vezethet.
Miután befejeződött a rakodás, egy hirtelen jött zápor közepette indultunk, és fekete viharfelhőkön át emelkedtünk óvatosan felfelé. Még ilyen viharos időben is a kis repülőgépet szeretem jobban. A nagy Jumbók mindig hordanak magukban valami óriás félelmet. Teljesen manőverképtelennek látszanak. A kis gépekkel más a helyzet, azokban az sem zavar, ha fejük tetejére állnak. Azonkívül még az is megnyugtat, hogy ha a helyzet veszélyessé válna magam is el tudnám vezetni. Egy 747-esen ilyen megnyugtató gondolata nincs az embernek.
Tezpur és Imphal a Manipuri tartomány fővárosa között jó négyszáz kilométer a távolság, így háromórás útra számítottam. Körülbelül egyórai hullámvasutazás után addig emelkedtünk, amíg majdnem elértük a napot. Ezután kizöldült minden alattunk, elértük a világ egyik legnagyobb őserdő területét, ami Ázsiában Burmától Malaysián, Indonézián és Új-Guineán át az ausztráliai Queenslandig tart. Ezeken a területeken több napfény és több nedvességet tartalmazó forró levegő van, mint bárhol másutt a földön.
A gyönyörködés közben arra lettem figyelmes, hogy útitársaim számomra érthetetlen nyelven meg mindenféle jelbeszéddel folytattak élénk társalgást. A mutogatásukra az dzsungel közepén egy kis várost vettem észre, alig több mint egy kis pont volt a tájban. Alacsonyan körözni kezdtünk, majdnem elértük a házak tetejét a gép szárnyával. A pilóta végre talált egy kis tenyérnyi, a leszálláshoz alkalmas lapos talajt, és baj nélkül földre tette a gépet. Egy ócska gépkocsi száguldott felénk vad tempóban. Nem volt más csak egy guruló roncshalmaz, lapos kerekekkel, letörött sárhányóval. Először taxi félének néztem, mert a sofőrnek úgy sugárzott az arca mintha mi utasok valóságos szenzáció számba mennék errefelé. Előzékenyen ki is nyitotta az ajtót, sajnos a kocsi már foglalt volt. A hátsó ülés közepén egy csótány ücsörgött, meglehetősen nagy példány volt, alighanem a sci-fi filmekből lépett elő. A vezető mikor látta megrökönyödésemet, biztos kézzel megragadta és kipenderítette. A város felé vezető zötyögős úton haladtunk. Ami a várost illeti, rozoga házak és kunyhók összevisszasága, amelyek az átmenőút mentén álltak görbén, ferdén. Néhány Bár is feltűnt - a mi fogalmaink szerint falusi kis kocsma. Úgy láttam gyorsan és célirányosan robogunk, végül egy az előbbieknél modernebbül kinéző vendégváró előtt megálltunk. Kívülről nem nézett ki rosszul, belül viszont minden préselt műanyag, mint a nyolcvanas években, de mégis: a sör hideg, a szendvics friss. A sörivó vendégek arcvonásai olyan Burmaian malájosak voltak, mint a világ hét csodájára úgy bámultak, de csak engem, társaim már nem keltettek ekkora érdeklődést. Mohun leültetett egy asztalhoz, őrizetemet Májára bízta, ő és Ashia-Bhakti Svindadiari pedig eltűntek egy másik helységben. Néhány elszánt figura közelebb jött hozzánk, csillogott rajtuk a sok arany, óra, karperec és a pisztoly. Az egyik alak kis zacskót vett ki a zsebéből benne sok drágakő csilingelt. Be kell vallanom, a drágakövek rám semmilyen varázslatos hatással nincsenek, nyomatékot is adtam neki, jókorára nyitottam a számat és nagyot ásítottam. Tárgyaljanak a fickók csak úrnőmmel, vezérűk talán már meg is egyezett vele.
Vannak álmok, amelyek túlságosan valóságosak. Olyan intenzívek, hogy az embernek úgy tűnik, az élet csupán egy váróterem, amelyet addig kell elviselni, ameddig vissza nem térünk az álmokhoz. Ilyen álom volt nekem Ashia-Bhakti Svindadiari a szépséges párszi nő, a tezpuri teaültetvényével, titokzatos lelkével és a szerelem lakta toronyszobájával. Itt az indiai Manipur és Nagaföld határán ebben az istenhátamögötti csehóban azonban úgy éreztem, amióta Indiába tettem a lábamat a szépség, a csábítás, a titkok, az ámítás és a naivitás összeesküvésének áldozata vagyok. Ahogy vendéglátóim hirtelen magamra hagytak egy vénséges satrafával – aki még védelmezni sem tudna – és kitettek a helyi martalócok kénye kedvének, barátságtalan lépésnek tartottam. Ebben az országban még a legalacsonyabb kasztbeli páriák sem viselkednek így vendégükkel. Abban a bizonyos váróteremben éreztem magam.
Azt, hogy Ashia kivel és mit tárgyalt azt nem tudhattam, legfeljebb csak sejthettem, erről azonban jóneveltségem és a vendéglátóim iránt érzett tiszteletből nem beszélhetek. Szerencsére Mohun az inasom hirtelen megjelent és Májával, a süket-néma öregasszonnyal a különszobába tessékelt bennünket. Ebédhez készülődtünk, Ashia most is ugyan olyan szigorú ábrázattal meredt a szemközti ablakra, mint tezpuri fogadásomkor. Valamilyen halat és rizst tálaltak fel, finom ízletes volt minden. Ezután Máját magához intette és megparancsolta neki, készítse elő számára a fürdőt. A szolgálónő a gépkocsi vezetőjének hadonászott valamit az orra előtt, aki a gépkocsiba tessékelt bennünket, ezután jó két kilométert zötyögtünk az ingoványos úton. A dzsungelben vöröslő cserjék között kanyargó kis folyó partjához érkeztünk. A sűrűben kis vityilló bujt meg a lombok között, a nők mindjárt ki is sajátították maguknak. Furcsának találtam, hogy nekünk, férfiaknak csak a folyó sodrásában jutott víz. A nagy hőségben a forró párás levegőben én is szaporán vetkőztem, egy szál kevéske rövid gyolcsnadrágban szökdécseltem a vízhez. Mielőtt belevetettem volna magam, a sortot is lerúgtam, ekkor a sofőr megszólalt
- Csak ne olyan hevesen! Krokodilok csak páran vannak, de a veszélyes halak annál többen. Bele ne pisiljon a vízbe, mert egyikük egy apró szemtelen halacska rögtön ott terem és a fütykösébe furakszik. Onnan aztán el nem lehet távolítani. Csak a nyissz segít.
Bátorságom és lelkesedésem ezután hamar elpárolgott, kértem inasomat a gépkocsi szerszámosládájával locsolgasson. A nem mindennapi zuhanyozás közben észrevettem, a folyón úszó kenuban fegyveres férfiak közeledtek. A gépkocsivezető szerint Nágá harcosok, de azt még nem tudni ki ellen harcolnak, India vagy Burma ellen lázadoznak-e, ez ugyanis nem lesz mindegy, ha ideérnek. Ha indik az ellenségeik, lelkünk máris a mennyekbe, fejünk a derékcsatjutra jut.
A hideg borsózott a hátamon, amíg partra nem léptek, amikor pedig körbevettek, mint egyetlen idegent és a bokrok felé, a ruhámhoz taszigáltak, babszemek sarjadtak bőrömön. Gondolatban már a nedves levelek alatt leskelődő kis gyíkocskába készülődött a lelkem, de váratlanul megjelent Ashia fehér törölköző kendőbe takarózott fenséges alakja, a redők, mint mély szurdok völgyek és meredek hegygerincek fonták körbe. Haját dúsan, lazán fejére halmozva turbánként viselte. Kétségtelen a perzsa Stateira leszármazottja volt olyan méltóságteljesen közeledet. Emelt hangon néhány szót váltott a Nágákkal majd hozzám lépett és megcsókolta a homlokomat. A fegyveres férfiak erre egymás között társalogni kezdtek és végül szabaddá tettek. A folyópartján letelepedtek, rövid idő telt csak el, amikor magukhoz integettek bennünket. Mi férfiak is leültünk és mintha mi sem történt volna barátságos beszélgetésbe kezdtünk. Bevezetőként elmondták, a folyó túlpartján nem rég tizennégy favágót ütöttek agyon, fejét mindegyiküknek levágták. Majd rólam kérdeztek, Mohun közvetítette válaszaimat. Ezután magukról, a harcukról győzködtek, szinte egymás szavaiba vágva sorolták sérelmeiket. A burmai kormány fennhatósága ellen küzdenek. Számukra idegen szokásokat, törvényeket kényszerítenek rájuk. Fiaikat kíméletlenül besorozzák katonának, azok így nem segíthetnek szüleiknek. A kincsbányászatot is szorgalmazza a kormány, hogy minél nagyobb hasznot hajtsanak, amiből aztán fegyvereket vásárolnak Indiából. Repülőgépekről szórják házaikra a bombákat, gyermekeikre a vírusokat. Kalandor bérenceik kiirtják az erdőt, az orvbányászok felégetik otthonaikat. A mocskos pénz miatt ellopják ennek a földnek minden szépségét, vörös sivataggá változtatják szülőhelyüket.
Meg kellett, hogy értsem, itt háború zajlik, mindenkinek szint kell vallania. Minél többet megtudtam az itteni emberekről, annál jobban közeledtem feléjük. Ha kiirtják az őserdőt és őket, mi is velük bukunk, mint a dominókockák.
A keserű panaszoknak a folyón feltűnő kis motorcsónakban egy férfi integetése vetett véget. Újdonsült Nágá barátaink felugráltak, kenujukba szálltak és láthatóan vezérük után eveztek.
Amikor magunkra maradtunk Mohun megjegyezte, csak úrnőjének köszönhetem, hogy nem ütöttek agyon és fejemet most nem övcsatjukon vitték el. Mint megtudtam: Ashia férjének vallott. A Nágák ugyanis úgy tudják: Indiában egyetlen nő sem csókol meg idegen férfit, férjét nyilvános helyen pedig csak akkor, ha várandós és leánygyermeket vár. Ezután megtudtam még néhány dolgot e különös népről.
A Nágák magas hegyek között elzártan élnek, India és Burma határvidékein. Az elzártságukhoz nagyban hozzájárult az angol gyarmatosítok intézkedése, a megzabolázhatatlan népet szabályos karanténba kényszerítették. Egy bölényszerű állat a Mithun a mindenesük, háziállatuk, élelmük. Házaikat magas dombtetőre építik azért, hogy jobban megvédhessék magukat a vadállatok és egymás ellen. Összecsapásokra gyakran kerül sor, elég egy fát kivágni vagy visszautasítani egy baráti meghívást – máris fenik a lándzsákat, késeket. A puskagolyót tartalékolják, csak a katonák ellen használják. Különös kulturális szokásuk, hogy a pubertáskort elérő lányok és fiúk elhagyják szüleiket és közös otthonokban élnek. Napközben szüleiknek segíthetnek, de az éjszakát kötelesek a közösségi házban tölteni. A fiúk és a lányok között teljes szexuális szabadság van s a fiatalok a közös otthonokban választják ki élettársukat. Nem egy indiai és kínai tudós a születésszabályozás nesztora kutatta már: mi lehet az oka annak, hogy a korlátlan nemi élet ellenére ezekből az otthonokból alig születik gyermek.
A Nágá harcosok már összeszedhették a drágakövekre áhítozó favágók koponyáit, amikor útnak indultunk eredeti célunk felé. Későre járt, megkellett érkeznünk még sötétedés előtt, hiszen ott ahova igyekeztünk nincs kivilágított leszállópálya, és nincs számítógépes repülésirányítás, kizárólag a pilóta szemére támaszkodhatunk. A gomolyfelhőkön nagy nehezen áthatolva följebb kerültünk, a dzsungel vad szépsége terült el alattunk titokzatosan és mindennek fittyet hányva. Csak egy kis mértani alakzat tűnt ki a zöldből, egy futballpálya. Úgy látszik a Nágák is megalakították saját futballcsapatukat.