A dúskeblű szöszi és a polipok 3.

Az út első fele eseménytelenül telt el. Ben számára a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy Vikiről lekerült a tanga bugyi és a két krizantém is, amit melltartó helyett viselt, így tornázott és lebegett a hajó teljes területén. Ben kihasználva, hogy itt ő a kapitány, felnyitotta a gyógyszeres szekrénykét és bevett pár nemivágy-csökkentő IMPO tablettát.
Időnként megálltak egy-egy jeladónál, Joe és Viki felvette a szkafanderét és nagyon úgy tettek, mintha ellenőriznék a készülékeket. Viki készített pár fényképet, amit Ben átválogatott, mert volt, hogy a miniszter az önmegsemmisítő előtt pózolt, de hősünknek el kellett ismernie, hogy a leányzó tehetséges fotós. Aztán elküldték a képeket a sajtóosztálynak, s majd minden nap belekerültek valami híradóba.
A legjobban sikerült kép, amin Joe a Föderáció zászlaját tartja a magasba a fúvókák halvány fényében, még Federation Journal címlapjára is kikerült. Az utasok számolgatták a megjelenéseket (hiszen a valóság az, ami a sajtóban megjelenik és a siker az, amit az újságírók elismernek), Ben a plusz zsetont, amit ezért az útért kap, szóval mindenki boldog volt.
Éppen megérkeztek a 49. jeladóhoz, amikor beütött a krach. Éppen kiléptek a hiperűrből és a kisbolygóval való randevúra készülődtek, amikor megrázkódott a hajó és elment a villany. Ben gépiesen bekapcsolta a tartalék rendszert és bár nevetségesnek tűnt, a pajzsot is. A következő percben a rádión akarta jelenteni az eseményt a bázisnak, de a készülék néma maradt; még a fehér zaj sem sercegett a háttérben.
A miniszter idegesen jelent meg a pilótafülke ajtajában:
- Mi történt?
- Támadás…
- A polipok?
Ben legszívesebben káromkodott volna. Ugyan, ki más? De csak annyit mondott:
- Igen. És nem csak lőnek, blokkolták is a rádiót. Egyedül vagyunk.
Ebben a percben két hatalmas kebel úszott be a fülkébe, majd hamarosan a hozzá tartozó fej is:
- Baj van? – kérdezte Viki.
Bármilyen kétségbeejtő volt a helyzet, Bennek nevetnie kellett:
- Csak akkor, ha nem hiszünk Istenben és az örök életben. Mert ami életben most vagyunk, hamarosan véget ér.
- Tényleg? – szólt vissza a szöszi. Ben szívesen folytatta volna az eszmecserét, hiszen mi lehetne szebb annál, hogy az embert egy meztelen bombázó mellett érje a halál, ha már egyszer úgyis meg kell halni, de ebben a pillanatban megszólalt a fedélzeti rádió.
- Itt Wadlaboo kapitány beszél, a Galaxiánus Birodalom 689-es flotta Vascsáp cirkálójának a kapitánya. Önök letértek a Galaxiánus Birodalom által a Földi Föderációnak engedélyezett repülési útvonalról, ezért a hajót lefoglalom és önöket a Birodalom foglyainak nyilvánítom. A vádpont: galaxiánus térség okkupálása, amit igazol, hogy a hajón a Földi Föderáció minisztere is tartózkodik. 30 földi percet követően átszállunk a hajójukra és foganatosítjuk a letartóztatást. Vége.
És a rádió újra elhallgatott. Joe kérdőn nézett rá:
- Valóban letértünk a kijelölt útvonalról?
- A csudát. Szemmel láthatóan csak ürügyet kerestek arra, hogy megszerezzenek egy csúcstechnológiájú földi hajót, az már csak hab a tortán, hogy magas rangú delegáció is van rajta.
- De akkor mi ez a marhaság azzal, hogy okkupálni akarunk galaxiánus területet? Honnan vették ezt?
Ben fáradtan elmosolyodott.
- Azt hiszem, magától.
- Tőlem? – esett le a miniszter álla.
- Igen. A földi sajtó tele van azzal, hogy egy föderációs miniszter milyen fontos útra indult el. Ők azt hiszik, hogy valami hátsó szándékunk van…
- Pedig én csak egy pár hetes szextúrát szerettem volna…
- Prüncikém, nagy baj van? Miért nem mondjuk meg nekik, hogy mi csak pár hetet szerettünk volna eltölteni együtt. Akkor elengednének, nem? – szólt hozzá a szöszi is a témához.
- Nem – válaszolta Ben. – Akkor is kinyírnának minket, de előtte telekürtölnék ezzel a galaxist. Ha már meg kell halnom, akkor legalább hadd legyek hősi halott.
- Nincs semmi esélyünk a túlélésre? – kérdezte komoran a miniszter.
- Ahogy látom, nagyon kevés. Ha megadjuk magunkat, kínvallatásnak vetnek alá, majd, mint kellemetlen tanúkat feloldanak gyíkkoktélnak.
- És ha nem?
- A hajónkon van pajzs, de nem tűzfegyverek ellen tervezték. Talán néhány óráig bírja, aztán atomjainkra robbanunk szét.
- Akkor? Nincs más megoldás?
- Ellenállhatunk. Van egy meteorit-ágyúnk, nem kizárt, hogy azzal be tudunk vinni nekik egy találatot. Nem súlyosat, de fájót.
- És akkor mi lesz?
- Ez a Wadlaboo szemmel láthatóan a felsőbb parancsnokság tudta nélkül intézkedett, nem akarja kockáztatni, hogy a hajója sérülésekkel érkezzen vissza a bázisra, akkor kellemetlen magyarázkodásra kényszerülne. Talán akkor futni hagynak.
- Valamit nem értek – szólalt meg újra Viki. – Ha nekünk van pajzsunk, akkor nekik nincsen? Egy hadihajón azt hittem széria felszerelés. 
Ben elismerőleg nézett a nőre, nem várt volna tőle ilyen okos kérdést.
- Dehogynem. De egy ilyen hajónak a teljes védelme aránytalanul nagy energiát venne el, ezért csak a legsérülékenyebb részeit védik. Ráadásul az ágyúkat, a radarokat nem is lehet leárnyékolni a pajzzsal. Nézd! – mutattam a kivetítőre, amit teljesen betöltött a polipok hajójának a képe. – Középen van a radar, hátul a hajtóművek és elől az ágyúk.
- Akkor azokra kell céloznunk? – vetette fel a szöszi.
- Nem, mert azokon helyből olyan erős a páncélzat, hogy nem tudjuk keresztüllőni. A maradékot fedik le véletlenszerűen az energiapajzzsal. Ha szerencsénk van és olyan helyet találunk el, amit éppen nem védenek, akkor van esélyünk, hogy elmeneküljünk.
Mindhárman a cirkáló képét néztük. A miniszter idegesen, Viki az ujját szopogatva Ben meg számolgatva, hogy ugyan, mekkora az esélye annak, hogy eltaláljuk azt az egy pontot, ahol találatot vihetnek be…