A dúskeblű szöszi és a polipok 2.

Ben másnap hajnalban felvette csillogó díszegyenruháját, melyet csak a hivatalos föderációs ünnepeken hordott. A tükörben ellenőrizte, hogy minden klappoljon és újfent megállapította, hogy úgy néz ki, mint egy menő éjszakai lokál portása.
Hatra bement a hivatalba, hogy aláírja a papírokat. Soha nem értette, hogy a hiperűrutazások korában minek mindent papíron is rögzíteni, de hát a szabály az szabály…
A hangárban a luxusjachtot már előkészítették. Ben meglepetésére kisméretűt sporthajó volt, amiben épp csak egy lakosztály és néhány szolgálati kabin, pedig a kilövőállás csak úgy zsongott az újságíróktól. A miniszter exhibicionista örömmel magyarázta nekik, hogy milyen önfeláldozó és fontos küldetésre vállalkozik azzal, hogy személyesen ellenőrzi a Pókbolygóra vezető jeladókat.



Bennek szinte vérzett az ajka, annyit harapdálta, nehogy hangosan felröhögjön, amikor a miniszter arról beszélt, hogy a jeladókat tápláló napelemeket meg kell tisztítani a napszéltől. Ben nem volt híve a túlszabályozásnak, a drillnek, de azért elvárta volna, hogy legalább elemi iskolai műveltséggel rendelkezzen az, aki föderációs kormány tagja lesz; ugyanis a jeladókat a csillagoktól távol telepítették, hogy azok sugárzása ne gyengítse a jeleiket, ráadásul, az sem lett volna kívánatos, hogy egy hiperűrből kilépő hajót fogságba ejtsen egy nap gravitációs tere. Nem történne katasztrófa, de jó pár gramm üzemanyagot el kellene fogyasztania feleslegesen. Épp ezért a jeladókat vagy stabil csillagközi kisbolygókra telepítették, vagy gravitációs egyensúlypontokra, ahol csak atomtelepek biztosíthatták az energiaellátásukat.
- Ijesztő, nem? - szólította meg hátulról a főnöke.
- Az. Ezek vezetik a földet? – bólintott Ben.
- Pedig ez a legjobb. Ha szakértők lennének, vagy legalább az IQ-juk meghaladná kilogrammban mért testtömegüket, még elképzeléseik is lennének, és komolyan beleszólnának a munkánkba. Így viszont, ha szállítjuk nekik a sajtóban eladható sikereket és belül maradunk a költségvetésünkben, szabadon dolgozhatunk.
- Aha. Szóval az a jobb, ha egy politikus semmihez sem ért?
- Ez már jó, de az ideális esetben ezt tudja is magáról, ezért nem is szól bele semmibe – nyugtatta meg a főnöke.
- És mi van akkor, ha valami orbitális baromságot mond, és az újságírók lehozzák?
- Ez a veszély nem fenyeget. Nézd meg a titkárnőjét! – mutatott a hajó felé.
Ben ekkor vette észre, hogy a minisztert a titkárnője is elkísérte, s finoman szólva is nagyobb sikere volt, mint a hivatalos nyilatkozatoknak. A legújabb divat szerinti fémszínű tangát viselt, felsőtestét és combjait foszforeszkáló festékkel fedték be, míg kebleit, melyek nagy valószínűséggel a világűrben önálló gravitációs mezőt hoznak majd létre, csak egy-egy műanyag krizantém fedte (ha ennél  kisebb virágot választ, nagy valószínűséggel csak korhatáros híradóban jelenhettek volna meg tudósítások az indulásról). A szöszi, élvezte a rá irányuló figyelmet, egyfolytában pózolt a fotósoknak. Épp a rakéta egy segédhajtóművén lovagolva fényképeztette magát.
- Nem semmi, ugye? – nyugtázta Ben arckifejezését a főnöke. – Ezzel elérte, hogy több cikk jelenjen meg erről az útról, mint egész eddigi miniszteri tevékenységéről.
- És ezeket kell fuvaroznom a világűrben?
- Ne félj, ahogy elnézem, ki sem fognak jönni a lakosztályukból. Őszintén szólva, a helyükben én is így tennék… Gyere, bemutatlak a miniszter úrnak.

Nagy nehezen keresztülvágtak magukat a tömegen. Ben minden előérzete ellenére a miniszter közvetlen és kedves ember volt, rögtön felkínálta, hogy szólítsa csak Joenak és kifejezte mennyire örül, hogy ő vezeti majd a gépet. Mondott még pár dolgot, de Ben figyelmét a szöszi keblein megfigyelhető rezonancia és hullámjelenségek teljesen lekötötték. A nő is barátságosan nyújtotta neki a kezét:
- Viki vagyok.
Sajnos Ben a legnagyobb igyekezetével sem tudta úgy megfogni a kezét, hogy ne kerüljön érintkezésbe a fent említett mellekkel.
Végül nagy nehezen megszabadultak az újságíróktól és útra keltek. Mivel protokolláris járatról volt szó, a vámtiszt egy legyintéssel engedte őket tovább és kitárult előttük a végtelen űr – illetve az a keskeny útvonal, amit a polipok engedélyeztek nekik.