A dúskeblű szöszi és a polipok 6.

meghívót talált a postaládájában: a Föderációs Kormány hívta meg az expedíció eredményeit bemutató fogadásra. Miután a főnöke szavát vette, hogy az időjáráson és a hivatal dicséretén kívül semmit sem mond, elengedték.
A fogadás első fele olyan volt, mint amire számított: kiültették a pódiumon lévő asztalhoz, de mikrofont már nem raktak elé, nehogy véletlenül egyetlen őszinte és igaz szó is elhangozzék. Meghallgatta a prezentációkat, miközben csak arra tudott gondolni, hogy a vizespoharába igazán rakhattak volna egy kis alkoholt is. Vagy sokat. Mellette a hasonlóan némaságra ítélt szöszi ült, vadonatúj ezredesi egyenruhájában feszültek keblei.
Végtelennek tűnő időt követően véget ért a hivatalos program, a robotpincérek betolták az italokat. Ben feltűnés nélkül vételezett magának egy zöldes-kék koktélt, majd kiosont a palota erkélyére, hogy rágyújtson egy e-cigire.



- Szia! Adnál egy szippantást? – szólította meg Viki. Szemmel láthatóan, az ő nyilatkozataira sem voltak kíváncsiak a firkászok, ruházata meg túl konvencionális volt ahhoz, hogy fotózgassák.
- Persze! Parancsolj!
- Köszönöm! – szippantott a lány egy mélyet a műanyag rudacskából. – Az életemet mentetted meg.
- Ahogy te is az enyémet. Belegondolok, hogy te egyből megtaláltad a hajónak azt a pontját, mit nem védtek energiapajzzsal. Zseniális.
- A hülyék szerencséje – nevetett fel a nő.
- Nem igaz. Utána számoltam, olyan valószínűtlen volt, hogy helyes pontot adsz meg, hogy az már lehetetlen. Többnek kellett volna lennie, mint a hülyék szerencséje.
- Azt mégsem mondhatom, hogy szűz kéz szerencsét hoz, nem?
- Hááát… Azt valóban nem. De akkor is tudni szeretném, hogy találtad meg a gyenge pontjukat.
- Ide figyelj… Ha elárulom, akkor titokban tartod? – Ben észre sem vette, hogy a nő már nem a megszokott nyávogós hangján beszél.
- Persze. Nevezheted megszállottságnak, de nem hagy nyugodni a kérdés.
- Pedig nagyon egyszerű volt. Mi az, ami a polipoknak a legfontosabb egy hajón?
- Nem tudom. Az üzemanyag?
- Nem, üzemanyag nélkül még sodródhatnak addig, amíg egy mentőhajó rájuk nem talál. A sűrített víz. És mivel, a fizikai törvényei szerint, a vizet sűríteni sokkal nehezebb, mint az oxigént, a hajóikon hatalmas területet foglalnak el a tartályok. Erre ti is rájöhettetek volna.
- És?
- Gondolkozz! Hova érdemes rakni a tartályokat? Semmiképpen sem a tathoz, ahol átforrósodhatnak. De ugyanígy az orrba sem, ahol bármilyen baleset esetén megsérülhetnek. Hanem csakis a hajó közepére, közel a súlyponthoz. Keresnem kellett egy olyan pontot, ahol nincsenek ajtók és ablakok, hanem sima a felület.
- A csudába! Igazad van, erre én is rájöhettem volna! De valami nem stimmel. Ha ez a legfontosabb kincsük, miért nem vontak fölé fix energiapajzsot?
- Mert ha az kisül, fölforrnak és fölrobbannak a tartályok.
- És miért nem építettek köré hagyományos páncélzatot?
- Túl nehéz lett volna, a hajó képtelen lenne a gyors manőverekre.
- Ennyi volt az egész?
- Nem. Őszintén szólva, rájönni könnyű volt, de utána a kemény kobakotokba verni, hogy igazam lehet, sokkal nehezebb volt.
- Bevallom, amikor rámutattál, nem hittem neked, de utána arra gondoltam, amikor a függvényeink nem működtek, hogy mit veszíthetünk? Végtére is egy emberi agy sokkal bonyolultabb, mint bármilyen függvény…  Logikusan végiggondolva, már csak a te őrültnek tűnő ötleted maradt.
- A francokat! – mondta dühösen a nő.
- Tessék?
- Csak képzeled, hogy logikusan jutottál arra a döntésre, hogy kipróbálod az ötletemet. Valójában… Láttam, hogy kétségbeestek. Hogy már egyetlen értelmes gondolatotok sincsen, hogy legfeljebb ösztönből cselekedtek. Hát, amikor láttam, hogy épp felém nézel, elkezdtem matatni a mellbimbóimmal. Eszembe juttattam magamat neked… És pozitív gondolatot társítottál hozzám, már nem a buta szöszi voltam, hanem egy nő, akinek élnie kell, mert kívánatosnak tartod. Már nem volt képtelenség, hogy kipróbáld az ötletemet.
- Te egy zseni vagy – mondta elismerőleg Ben.
- Te vagy az első, aki ezt mondod nekem…
- Mert jól titkolod.
- Persze. Egy okos embert sohasem engednének a körön belülre, a politikában félnek az okos emberektől, konkurenciát látnak bennük. Egy szeretőt, egy gondolatok nélküli szexuális tárgyat nem tartanak veszélyesnek, így bárhol ott lehetek. Ott vagyok Joe mögött, amikor a leveleit átolvassa, szerelmes szavakat suttogok a fülébe. És úgy válaszol, úgy dönt, ahogy akarom. A kezemben tartom, nem mondom ki, minél fogva.
- És mi a célod mindezzel?
- Tudom, amit senki sem akar tudomásul venni: a polipok háborúra készülnek az emberek ellen. Milliószoros túlerőben vannak, létszámban, fegyverzetben, technikában. A föderációs kormány meg impotens barmok gyülekezete, kamarillapolitizálással foglalkoznak, a polipok helyett a tagállamok ellen harcolnak. És az a célom, ha kitör a háború, minden hatalom az én kezemben összpontosuljon. És tudom, hogy akkor lesz esélyünk ebben a küzdelemben. Nem sok, de valami azért mégis.
- Miért mondtad el mindezt nekem?
- Mert még jóval az út előtt kiszemeltelek. Azért akartam az egész utat, hogy jobban megismerjelek. Bevallom, Wadlabooval nem számoltam, de jól teljesítettél.
- Kiszemeltél? Mire?
- Hogy Joe szárnysegédje legyél. Mire kitör a háború, Joeból föderációs elnököt csinálok, és akkor te tervezheted meg a védekezést.
- Joeból elnököt akarsz csinálni? Nem alkalmatlan ő erre?
- Tökéletesen az. De a többi se jobb, azonban mi és azok, akiket még begyűjtök, mellette fogunk állni. Rendben, még le kell feküdnöm ezért a fél államapparátussal, de hidd el – húzta ki magát büszkén a szöszi – sikerülni fog.
- Ebben biztos vagyok – nyugtázta Ben.
- Akkor elfogadod a kihívást?
- Van más választásom?
- Van. Félreállsz és élvezed az életet. Emberi számítás szerint akármit is teszünk, a polipok elpusztítanak minket, akármit is teszünk. Kellemesebb élvezkedéssel tölteni a maradék időt, mint kemény munkával. De ha meg kell halnunk, akkor, ahogy te is mondtad, ott a jeladónál, jobb a hősi halál. Tudva, hogy mindent megtettünk.
- Én is így gondolom. Nincs más választásunk, ha szeretjük ezt a koszos bolygót és ezt a nyomorult fajt. Nekünk ilyen haza jutott.
- Pontosan. Még azt akartam csak mondani… - de a szöszi már nem tudta befejezni a mondatot, mert Joe kilépett az erkélyre:
- Kicsim, hát ide szöktél? Nem innál valamit?
- Hááát – váltott át Viki a jól ismert nyávogós hangjára – Nem is tudom, Prüncikém…