Történetek

De jóslatunk nem vált be. Mielőtt tüzet raktunk, a bikák berontottak a barlangba. Mindenki feljutott, Danit kivéve, Feri fel akarta húzni, de ő is lebukfencezett a mélybe. A bikák szerencsére nem tapostak rájuk, de egy hegyes szikla beleállt a lábába Ferinek. Daninak szinte minden része sebesült volt, de feltápászkodott. Feri fél testével átfordult Dani felé, s nézte, mit csinál. Dani megfogta az íjat, és egy nyilat az izzó parázsba tuszkolta a kőhegyet...

Hol volt, hol nem volt - mint ahogy a mese törvényei megkövetelik - , élt valahol, valamikor az idők kezdete előtt Földapó és Vízanyó. Apó vigyázta a hegyeket, az erdőket, a tarka réteket, Anyó pedig gondoskodott számukra az életet adó vízről, amelyet a vígan futkározó patakoktól és az ezüstösen csillogó tavacskáktól kért. Nagy szeretetben nevelték fel gyermekeiket, a három lányt...

Későre járt, műanyagszékeken ülve, végsőkig felajzva néztük, ingereltük, kívántuk a másikat, kézzel, szemmel, szájjal, amennyire csak a nyilvános hely által megengedetten lehetett. Odakint vihar kerekedett, körülölelvén a hangulatunkat, a szél kicsapta az ablakot, papírlapokat fújt az asztalon, míg mi a szenvedélyt kutattuk a másik szemében, és olyanokat mondtunk egymásnak, amiket meg is akartunk tenni...

Mágusunk, mikor tanulmányait befejezte hazautazott és várta a megfelelő pillanatot, hogy az elméletet a gyakorlatba átültesse. Várt, mert félt. Igaz, csak ostoba szóbeszéd volt, ami miatt nem merte még a varázslatot kipróbálni. Azt mesélték, hogy aki a halottak testét a mágia hatalmával újra életre akarja sarkallni, az szörnyű műve láttán azonnal megőrül. Most azonban a varázsló hátat fordított az ablaknak, úgy döntött eljött a megfelelő pillanat...

De mért is élünk?
A sok szépségért, ami egész földi életünkben körülvesz minket, és egy pillanatért.
Az utolsóért.
Abban a pillanatban kapsz egy kortyot a mindentudás kelyhéből.
Mindent tudsz, mindenre emlékezel, jóra, rosszra egyaránt...

- Új vagyok itt. Szeretném, ha...
- Azt szeretnéd, ha megmutatnám a helyi szokásokat? - vágott közbe. Mike kizökkent a meglepődéstől, mivel pontosan ezeket a szavakat akarta mondani.
- Ami azt illeti...
- Vagy azt szeretnéd, ha igazán különleges fogadtatásban lenne részed? - azzal felemelte rövid szoknyáját, és enyhe terpeszben combja belső oldalát kezdte simogatni...

Nemsokára teljes fegyverzetben álltunk, és nyilainkkal hatot leterítettünk. Az ellenség dárdákat dobált, melyeket medencecsont-pajzsokkal vertünk vissza. Kinizsi jó pár találatot kapott, de izmait befeszítve, nagy erővel lődözte öreg íja, a Black Death nyilait. Csakhamar Feri is térden állva dobálta a késeket, de az ő testébe is beleállt egy, és én is véreztem már több helyen...

Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam...

Ijedten rúgkapáloztam, de ő térdével lenyomta lábaimat. És hátradöntött a kanapén. Így teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.
Ekkor közelhajolt az arcomhoz és ezt sziszegte: ”Elég a játékból!” Túl sokat kacérkodtál velem. Nap mint nap a cseten, hiszen csak ez kellett neked. Mi mást akartál volna tőlem? Te kis szajha! Most meg ellenkezel! Ne játszd nekem a kis ártatlan szüzet!”
Ledermedtem…nem tudtam gondolkozni, szabadulni akartam, de ez most lehetetlennek látszott...

Elolvasom »