Mumus

A nagy íróknak megvan az a hatalmuk, hogy ott kezdjék és fejezzék be a történeteiket, ahol csak akarják.
Sajnos én ezt nem tehetem.
Ezért ott kell kezdenem a történetem, ahol az tulajdonképpen kezdődött.
Azon a bizonyos szombat délelőttön, amire egész életembe emlékezni fogok.
17 éves voltam, sokak úgy gondolják, hogy egy nő életében a negyvenes évei a legszebbek, de nekem ez volt a legcsodálatosabb időszakom volt, páromnak köszönhetően, akiben a világon a legjobban megbíztam. Szerelmünk ekkor ért a tetőpontra, csak úgy izzott körülöttünk a levegő.
Nem voltunk Hollywood-i tökéletes pár, sokat veszekedtünk, de egészen apró dolgokon kaptunk össze, amin utólag nevettünk, és a veszekedéseink egytől-egyig szerelmeskedéssel végződtek.

Na de most e kis kitérő után térjünk vissza az eredeti történethez.
Tehát miután hazaértem, bekapcsoltam a számítógépemet. Egy ideig csak szörfölgettem, és e nemes vízisportban egy felpattanó kis ablak állított meg, halihó! felirattal. Meg se néztem, ki volt a beszélgetés kezdeményezője, csak úgy a szemem sarkából pillantottam oda. Semmi kedvem nem volt most senkivel beszélgetni, éppen egy üzenetet fogalmazgattam magamban, amivel minél előbb véget vethetek a csevejnek, amikor megláttam az üzenet küldőjének nevét. Mumus.

Mumus, az én kis ’kedvenckém volt’, igazi neve Szilágyi Zsolt.
Rendes, okos, és jóképű srác (kaptam fényképet) volt, aki 1 hónapja folyamatosan kérte, hogy találkozzunk.
Én megannyiszor nemet mondtam neki.
Nehéz megmagyarázni mért… nem… nem a félelem miatt, nem féltem a csalódástól, s hogy teljesen más lesz a valóságban, mint a chaten, hogy az egészet csak megjátszotta.
Ami azt illeti soha nem találkoztam egyik csetes ismerősömmel se. Valójában nem volt rá konkrét magyarázatom. Viszont ki kellett találnom valamit, így hát, mivel a legtöbbjük (neeem… mindegyik) férfi volt, azt mondtam nekik, hogy annyira még nincs férfihiány körülöttem, hogy rájuk legyek szorulva, igaz nem mindnek volt udvarlási szándéka.

Gyorsan visszaköszöntem Mumusnak, nehogy azt higgye, hogy nem vagyok itt, vagy nem veszem őt figyelembe:
„Szia”
„Na csak hogy végre köszönsz, mi van veled mostanában ide se dugtad az orrod?”
„Előled menekülök”
„Tudtam én… Apropó mikor találkozunk végre?”
Felsóhajtottam… tudtam, hogy ez is jön,nah most magyarázhatom ki magam megint:
De megelőzött:
„Nehogy megint azt mond, hogy nincs körülötted férfihiány annyira hogy rám fanyalodj. Ezt már nem fogadom el! Várlak du.2-kor a westend előtt.”
„Rám aztán várhatsz”
„Vagy eljössz vagy én, megyek el érted”
„Van egy kis bökkenő: Nem is tudod a címem”
„Jah elfelejtettem említeni, hogy találkoztam egy régi osztálytársaddal, Jocóval, vagy ki a franccal. Tőle tudtam meg a címed. Tehát választhatsz: Vagy te jössz, vagy odamegyek, és ha kell, erőszakkal elviszlek.
És berakott egy smileyt.

A szemét - gondoltam. Nem is tudom kire értettem,
Jocóra vagy Zsoltra.
„Rendben”
„Nah azért, indulj kajálni és az ég szerelmére öltözz már fel!”
Vigyorogva nézegettem a macis pizsamámat, még egyszer mondtam neki hogy van ez a rossz szokásom. Látom nem felejtette el.
Ránéztem a faliórára. Pontosan dél volt.

Megebédeltem, amilyen gyorsan csak tudtam, aztán felöltöztem, ami nálam azt jelentette hogy felkaptam a legelső kezem ügyébe eső dolgot.
13: 50-kor ott ácsorogtam a Westendél, és bőszen szidtam magam. Legalább megkérdeztem volna, hogy pontosan hol!
Már épp indultam volna keresésére, de egy gondolat megállított.
Minek keressem meg?
Majd azt mondom nem találtam, és meguntam a sok várakozást.
Vigyorogva indultam haza, oda se figyeltem hova lépek.
Amikor feleszméltem, már késő volt.
Bumm! - belecsapódtam egy mellkasba.
„Igazán sajnálom, nem figyeltem merre megyek” - hadartam.
„Igazán figyelhetnél te buta liba!”
„Mondom sajnálom!”- csattantam fel. ”igazán maga is….-de a mondat közepén elhallgattam.
A fényképről jól ismert Zsolti állt velem szemben.

Káromkodva porolta le a ruháját.
Kitágult szemekkel néztem.
„Mit bámulsz?” - kérdezte mogorván, észrevéve különös viselkedésemet.
Kedvesebbnek képzeltem, de lehengerlően szép volt az arca.
„Zsolti?”
„Igen” - gyanakodva vizsgálgatott. - Honnan tudod a nevem?
Miután megmondtam neki az enyémet, felderült az arca.
Azonnal mentegetőzésbe fogott.

Megnyugtattam, hogy nincs semmi probléma, megértem mogorvaságát, az egészet a rossz idő számlájára írhatjuk.(Szeles, ködös nap volt, gyülekeztek a viharfelhők).
Eleredt az eső, kis cseppekben hullott az aszfaltra.
Javasoltam hogy menjünk be a bevásárlóközpontba, de ő egy határozott nemet intett a fejével. Kérdően néztem rá.
„A lakásom egész közel van” - olyan tekintet vetett rám, amitől megborzongtam.
Furcsálltam határozottságát, és hogy meg se kérdezi, hogy ÉN mit akarok, azonkívül a tekintete túl komoly volt. Sehol se találtam azt a játékos, évődő hangot amit általában a chaten, egymás között használtunk.

De azért megpróbáltam elviccelni a dolgot:
„Te most arra készülsz, hogy felcsalsz a lakásodra megmutatni a bélyeggyüjteményed?”-és mosolyt erőltettem az arcomra.
„Mért lenne esélyem?”
Valamit dadogtam arról, hogy csak álmaiban.
Most jöttem rá mit találtam olyan furcsának a tekintetében. Úgy nézet rám, mint vadász a nagyvadra.
Idegesen körülnéztem és leléptem a járdáról, egy-két lépést tettem előre.

Visszafordulva megkérdeztem tőle:” Nah, nem mutatod az utat? Kocsival vagy?”
„Igen”-bizonytalanul az áruház földalatti parkolólejárata felé intett.
Hamar megtaláltuk a kocsit, egy citromsárga Skodát.
10 perc múlva megálltunk. Nem épp a legelegánsabb környék volt.
Nem voltam túlzottan finnyás, de ez nekem is sok volt. Láttam egy lerobbant kis ABC-t az utca sarkán, mindenhol kutyagumi, szemét és mocsok ,egy tipikus Budapesti belvárosi utca.(Csak azért nézek így a fővárosunkra, mert egész életemben szép környéken éltem, Magyarország egyik legszebb városában).

Biztos voltam benne hogy észrevette a nézésemet, de nem szólt semmit.
Szótlanul baktattunk fel a lépcsőkön (lift nem működött, de ahogy kinézett szerintem soha nem is fog, és nem is működött az utóbbi 20 évben).
A lakás ajtaja előtt megállt, és egy Szezám tárulj felkiáltással, beledugta a kulcsot a zárba, jó sok ideig vesződött a vele, folyamatosan viccelődve.
Úgy látszik visszanyerte a jókedvét, amitől én is felvidultam.
Végre kinyitotta.
Nem szoktam hozzá ilyen mennyiségű gyalogláshoz, így körül se pillantva leroskadtam a legközelebbi fotelbe.

(Később, amikor körülnéztem, nem láttam mást, mint egy hanyagul berendezett nappalit, hiányoltam belőle valamit…Személyes tárgyakat…családi fotókat, vagy bármit, ami mutatna valamit az érdeklődési köreiről.)
„Kérsz inni?” - kérdezte. Szemlátomást nagyon örült valaminek, úgy pattogott körülöttem, mint egy labda. Ez bőven kárpótolt az eddigi modortalanságáért.
„Jah, jól esne valami hideg és folyékony”
Nemsokára visszatért egy pohár narancslével és csokival felszerelve.
„Látom, készültél rám”, vigyorogtam a csokira pillantva.
„Mindig jól tartom a rabjaim”
„Rabjaid?”
„Perszeeeeeeeee…most hogy végre kicsalogattalak az odúdból, nem engedlek vissza soha többé.”
„Ez ellen lesz némi ellenvetésem”

És türelmetlenül a csoki után kaptam.
„Nana”, úgy mosolygott, mint egy cápa. „Majd csak akkor, ha én is megkaptam ami nekem jár.”
„És mi lenne az?”
„Egy kis szívesség…”
Eddig körülbelül félméterre állt a kanapétól ahol ültem, de most közelebb lépett. A lába súrolta a csupasz térdem.
Végigsimította a nyakam, és végigmért.

Az eddig kedvesnek tűnő szem most ijesztően kidülledt, és valamiféle hidegség áradt belőle.
Ideges lettem, és eltoltam a kezét, mire megvillant a szeme. Nem figyeltem erre az intő jelre.
„Nemááár… ne csi - de elakadtam a mondat közepén.

Zsolt megfogta a kezeim, erősen szorította és hátranyomta.
„Hagyj békén!” - kiabáltam.
Ijedten rúgkapáloztam, de ő térdével lenyomta lábaimat. És hátradöntött a kanapén. Így teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem.
Ekkor közelhajolt az arcomhoz és ezt sziszegte: ”Elég a játékból!” Túl sokat kacérkodtál velem. Nap mint nap a cseten, hiszen csak ez kellett neked. Mi mást akartál volna tőlem? Te kis szajha! Most meg ellenkezel! Ne játszd nekem a kis ártatlan szüzet!”

Ledermedtem…nem tudtam gondolkozni, szabadulni akartam, de ez most lehetetlennek látszott.
Szinte már köpködve folytatta, az arcát csak néhány centi választotta el az enyémtől. Amit mondott megdöbbentett: ”Már az elején tudtam, hogy csak egy kiadós dugásra van szükséged, mert attól a kis pöcstől nem kapod meg. De majd meglátod, mit kapsz tőlem, szétkúrom úgy a pinádat, hogy nem állsz lábra egy hétig.”

Felröhögött. A hangján is érződött hogy teljesen megőrült.
Amíg beszélt eldöntöttem magamban, hogy addig tartom szóval ameddig csak tudom. Bár nem volt sok értelme…tudtam hogy mi fog történni.
„Te teljesen őrült vagy”, a fenébe nem gondoltam hogy ennyire remeg majd a hangom.
„Beismerem”-vihorászott,” de nyugi annyira még eszemnél vagyok hogy tudjam mit hova kell dugni.”

Kéjesen röhögött, a fenekemet és a melleimet markolászta.
Úgy látszik neki ez megtette előjátéknak.
Elkezdte leráncigálni rólam a ruháimat. Ehhez azonban testhelyzetet kellett változtatnia.
Mivel a térdével és egész testével már nem tudott rámhelyezkedni (valahogy csak le kellett vetkőztetnie),megkíséreltem megszökni. Eredménytelenül. Még csak nem is bosszankodott rajta….sőt mintha mulattatta volna a dolog.
„Előlem próbálsz menekülni édesem?”, teli torokból nevetett, mintha valami viccet hallott volna.

Miután megszabadított minden ruhámtól, hozzámfordult: Maradj itt szépségem…jobban teszed, ha nem mozdulsz, akkor talán nem OLYAN NAGY bajod.
Elment, kulcscsörgést hallottam.
Be vagyok zárva.
Egy pszichopatával.
Megtehettem volna, hogy mielőtt visszajön, felkapok valamit, és azzal felfegyverkezve rontok neki.
Csak egy bökkenő volt: A szobában nem volt semmi mozdítható.
Megértettem hogy mért rendezte be így a lakását: A bútorok mind nehezek voltak, sehol egy fából készült, könnyű szék, sehol egy váza, kép vagy virágcserép. A konyha ajtót pedig bezárta kulcsra. Hallottam, ahogy a többi szoba ajtaját is bezárta, nehogy elbújhassak az egyikben és segítséget kérjek telefonon. Igyekeztem gondolkozni, mielőtt visszajönne, tutam hogy hiába probálnék menekülni. Hova?

Visszatért. Valamilyen kötéllel összekötötte a bokáim. Nem ellenkeztem, nem tudtam.
És megtörtént, ami sok lánygyermek és szülők rémálma.
Megerőszakolt.
Nem tudom leírni egyrészt, mert fájnak az emlékek, másrészt meg nincs gyomrom hozzá.
Miközben durván magáévá tett, kiszállt belőlem minden élet. Teljesen érzéketlenné váltam a fájdalomra és külvilágra.
Néha hallottam szidalmazásait, éreztem ütéseit, de már nem érdekelt. Csak arra vágytam hogy végezzen velem.
Nem gondoltam hogy csak úgy egyszerűen elenged.

Láthatóan a legfőbb célja az volt hogy szenvedést okozzon. Nem csak a testemet, hanem a lelkemet és szét akarta marcangolni. Megalázott, kényszerített, hogy térden álljak előtte, olyanokat mondatott velem, amik előtte még nem hagyták el a számat.
Ebben a pillanatban megéreztem hogy elment. Kicsit enyhült szorítása, de nem láttam őt, mert köd volt a szemem előtt. Ekkor megragadta a karom, felrántott de nem hagyta, hogy összeessek. A karjára vett és elindult velem. Kulcscsörgés. Letett a hideg padlóra.

Víz zubogása.
Nem volt erőm kinyitni a szemem.
„Tudod milyen jó kis történetet találtam ki?
Feljöttél a lakásomra, teljesen kétségbe voltál esve. Szerelmi bánat gyötört, én minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassalak. Mondtam, hogy ülj be egy kád forró vízbe, az majd segít kitisztítani az agyad. Közbe lementem kajáért, és itt találtalak. Elvágtad az ereidet.”
Még hallottam, ahogy gonoszan felröhög.
Hát itt a vég, és ami a legszörnyűbb, ez megússza, és csak az ég tudja hány lánnyal fogja még ugyanezt művelni.
Nem szabad megúsznia, nem szabad megúsznia! Ez a mondat járt a fejemben.
Nem engedhetem!