Szakadás 2. rész

6.
Jane éppen magára vette az egyik beteghálóinget, mikor Mike belépett. A férfi ott ült az ágy szélén, és egy szót sem szólt, csak nézte a fiút és a karjaiban nyugvó kislányt. Mike legnagyobb megdöbbenésére ugyanazt a vörösesbordó színt látta a szemeiben, amit korábban a pénztároslányéban is. Jane elégedett vigyora mindent elárult.
Letette Hugit, és halkan a fülébe súgott.
- Maradj mindig közel hozzám, de magadra is vigyázz, ha tudsz! Gyere mindig utánam! - aztán Jane-hez fordult. - Hogy van a lábad?
- Gyógyulgat. - nevetett fel, és vele egyszerre a férfi is.
- Ő segít gyógyulni?

Jane felháborodott a kérdésen, mert Mike hangjából érezni lehetett, hogy nyíltan és sértően arra céloz, ami az eltelt idő alatt történt. A férfi is felkelt az ágyról ugyanabban a pillanatban, tekintete szúróssá vált, mint aki szerettei helyett sértődött meg. Jane pedig már aggódva nézett mindkettejükre.
- Mi a baj? - kérdezte végül.
- Elmegyünk. - mondta ki Mike, és pontosan az történt, amire számított. A férfi nekiugrott, de ő oldalra lépett, megragadta a karját, és lendületénél fogva nekivezette a Torony falának kemény kövezetéhez.
Mély, öblös morgást hallottak, valahonnan a távolból, mégis minden felől, mintha körülvenné őket. Hugi megint elkezdett bőgni, és Jane is megijedt.
- Mi folyik itt? - kérdezte.
- Azt most már én is szeretném tudni! - felelte Mike, közben felkarolta nővérét, majd Jane szorosan a nyakába kapaszkodott.

7.
Már majdnem a főtéren jártak, mikor a terv kezdett megbomlani. Akármi is munkálkodott a kisvárosban, jól láthatóan kollektív tudatot adott az embereknek, ami viszont ekkora mennyiségben lelassította őket. Mike nem zárkózott el az okkult ismeretektől, és emlékezett valahonnan arra, hogy egyetlen kollektívához minél több tudat tartozik, annál lassabban reagál, annál szórtabb a figyelme. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy előbb hozta elő a tömeget, és csak aztán irányította őket ellene.

A parancsot úgy adhatta ki, mint ahogy egy számítógép adna ki egyszerre több száz utasítást, így egyenként lelassul mindegyik olyan mértékben, hogy néha az sem látszik, hogy valamelyik dolgozna.
- Ne menj el! Maradj! Nem engedünk! - hallotta a suttogó hangokat, de egy sem sugallt értelmet.
Mike agya kereste a válaszokat, és minden hirtelen akart beugrani, melyek közül egyszerre csak egy dolgot volt képes felfogni. Tehát egyetlen tudat irányítja az összes többit, aminek nyilvánvalóan embertelenül hatalmas intelligenciája kellett legyen.
Nem szívesen találkozott volna a szellemi atyával.

A rájuk szegeződő összes szempár erőteljes vörösben izzott, és szépen egyenként kezdtek megfordulni az emberek. A számítógép bezárja a felesleges programokat, gondolta Mike. Ahogy lassan bementek a házakba, és a tömeg fogyatkozott, úgy minden más még kint maradt egyén intenzívebbé, aktívabbá vált, és a hangjuk is élesebbnek, fenyegetőbbnek tűnt.
Voltak köztük szép számmal olyanok is, akiknek esze ágában sem volt megfordulni. Égető szemeik egyre csak közeledtek feléjük, mint gépi irányítású zombik, akik maguk sem tudják, hogy miért teszik azt, amit tesznek.

Mike beültette Jane-t a hátsó ülésre, hogy minél előbb indulhassanak, amikor az addigiaktól különböző hangokat hallott az őket talán tíz méternyire körülölelő, már alig néhány tucat ember - vagy bármi - mögül. Apa és Anya hangját.
- Mikey, Janey, hová mentek? Hugi veletek van? - kérdezték.
- Igen! Elmegyünk! Gyertek ti is! Ez őrültekháza! - kiáltott vissza Mike.
- Nem mehettek! Azonnal gyertek vissza! - hallotta újfent.

Felágaskodott a szökőkútra, hogy lássa szüleit. A két jól ismert alak arcán messziről is látszott a vörösen fénylő szempár. Mike tudta, hogy nem várhatnak. Eszébe jutott Papa, akit azóta nem is látott, hogy Jane kizuhant a Toronyból, és fogalma sem volt arról, hogy merre lehet, maradni pedig nem maradhatott.
- Most rögtön gyertek vissza, ha mondom! Csúnya büntetés jár még nektek ezért! - kiáltotta Apa, mire Hugi berohant a tömegbe.
- Mondtam, hogy Apuék haragudni fognak! - kiáltotta hátra testvéreinek, majd továbbrohant. Eltűnt az emberek között, és azok nem bántották. Mike utánarohant.
Jane is kikászálódott a kocsiból és Hugi után botorkált. Fájdalom szúrt bele minden lépésnél, de hatalmas erőt szabadított fel benne az aggodalom.
- Mike, segíts! - szólt öccse után, aki már eltűnt az emberek gyűrűje mögött.

8.
A néhány emberre csökkent körben nem találta meg a szüleit, és a másik oldalon csak azt látta, hogy Hugi eltűnik a Torony első lépcsőkanyarulatában. Közelebb érve felnézett a magasba, és a legfelső emeleten látta Papát, ahogy üresen bámult végig az egész városon. Akkor ébredt rá, hogy a Nap már igencsak felhők mögé bújt, a levegő is lehűlt, az ég pedig teljesen beborult. Villámok törtek elő a Torony mögött, de a látvány kísértetiessége közel sem lepte meg annyira Mike-ot, mint az, amiről már sejtette, hogy mögötte van. Mit nem adott volna, ha sosem tudná meg a választ.
Elérte a Tornyot, és elindult felfelé a lépcsőn.

Újra hallotta a morgást, de sem erősebb, sem halkabb nem volt, csupán valamivel lágyabb, és… és rádöbbent, hogy érthetőbb is.
- Mikey! - mondta a hang. - Mikey! - ismételgette, majd egy nőies hang is keveredett bele.
- Gyere Mikey! - mondta, és Mike már nem tudta, hogy mi mást is tehetne. Nem úgy tűnt, mintha el tudna menekülni ebből a helyzetből, és Hugi nélkül nem is akart.
Hármasával szedte a lépcsőket, és másodpercek alatt az emeleteket, míg meg nem érkezett a nyolcadikra. Ott feküdt előtte Papa, arccal a föld felé, mintha akkor esett volna össze, amikor...

Le akart hajolni hozzá, pedig anélkül is tudta, hogy halott, de akkor a szeme sarkából látta, hogy a csigalépcsőben eltűnik valakinek a lába. Gondolkozás nélkül ment tovább, hiába tudta, hogy akit látott, az nem Hugi volt. Pár pillanattal később meg is érkezett a tizedikre.
Egy női alak állt háttal neki, hosszú haja talán ősz volt, talán fehér, földig érő szürke, szakadtas köntösben. Pont mint valami rossz horrorfilm, gondolta Mike. Biztosan ő a Torony boszorkája, vagy valami alapokba ágyazott ártatlan, aki az örökkévalóságban kísért.
Csak állt ott, a nőt bámulva, és arra várva, hogy történjen valami, míg az lassan el nem kezdett megfordulni.

Meglátta az arcot, és meglepődött. Arra nem gondolt, hogy ismeri a szellemet, és mégannyira sem gondolta volna, hogy pont a nővére lesz az. A haj nem stimmelt ugyan, de az arc eltéveszthetetlen volt.
- Mi ez? - kérdezte. Tudta, hogy ez sehogy sem végződhet neki megfelelően, de akkor legalább válaszokat kapjon.
- Nem biztos, hogy a válaszok jelentik a megoldást. - olvasta ki Mike gondolatait Jane. - És az sem biztos, hogy nem javíthatsz a helyzeteden. Mérlegelj, és én valamit elveszek!
- Miért? Miről kell döntenem? - kérdezte Mike.

- Keresztüljutottál egy Szakadáson, és ez megkeverte a dimenziókat. Az események veled történtek, egy oknál fogva. Ez lehet az egyik választásod! A tudás! De cserébe valamit elveszek!
- Mit választhatok még?
- A választások ismerete, a válaszok, maga a tudás! Ha meg akarod ismerni, akkor már nem választhatsz. Szóval emellett döntöttél?
- Nem, nem, nem!!! - vágta rá gyorsan Mike.

Törni kezdte a fejét, és rádöbbent, hogy amit kigondol, az most mindent megváltoztathat, hiába kell anélkül döntenie, hogy ismerné a lehetőségeit, és azok következményeit. Vissza tud forgatni mindent, csak arra kell vigyáznia, hogy a választása magába foglalja az árát is.
Egy hosszú perc telt el csendben, majd Jane megszólalt.
- Úgy, tehát döntöttél!

Mike teleszívta tüdejét levegővel, és utoljára ránézett szeretett nővérének elfehéredett arcára, melyet vörösen izzó pupillák torzítottak el.
Fájdalom nélkül érezte a mellkasán keresztülhaladó idegen testet. Lenézett saját magára, és egy kékesen világító végtagot látott, ahogy átdöfi hátulról, szemből megragadja a ruháját, és hátrarántja. Látta, ahogyan elhagyja a saját testét. Látta, ahogyan az a test szintén meglódul, és az azt következő is, míg az eredeti egyre halványabbá válik.
Ez hát az örökkévalóság!

Látta, ahogyan a többi test is újra meg újra átszakítja a Torony legfelső emeletének korlátját, és látta őket méterekkel lemaradva zuhanni saját teste mögött.
Az emeletek lassan haladtak el mellette, nem volt ijesztő, nem volt gyors, vagy gyomorkavaró. Az időjárás is lenyugodott, épp olyan napsütéses volt, mint mikor megérkeztek. Azért, amit cserébe kap, tökéletesen érthető volt minden, és büszke volt magára a választása miatt. Nyugodtan számolgatta az ablakokat, és mikor elért az első emeletre, akkor érezte magát először becsapva.

Valahogy mégis átverte az a rohadék, ha az első emeleten is be van szakadva a korlát.
Még néhány méter múlva eltűnt a föld szintjének rejtekében. Senki sem látta őt zuhanni, ő viszont a talajszint alól láthatta, hogy mit tudott elérni, mintha egy üvegpadló alól nézett volna a világra.

Látta Jane testét, ahogyan sajgó lábát masszírozza, és körülötte Anyát, Apát, ahogyan aggódva próbálnak tenni valamit érte. Látta Hugit, ahogy szűnni nem akarva sírt. Várta, hogy mikor jelenik meg Papa és saját maga a Torony aljában, de nem került rá sor. Látta, hogy Apa felemeli Jane-t és a kocsihoz viszi, amikor megjelent benne, a Halálban a remény.
Nem értette a dolgot, egészen míg nővérének a hangja utoljára meg nem szólalt a fejében.
- Nem csaptalak be, csak magasabbra szabtam az árat. Még így is elégedett lehetsz. Készülj fel az örökkévalóságra!

9.
- Jane, várj! Segítek! - emelte fel lányát Apa, és cipelte a kocsihoz.
Óvatosan beültette, a lány alig volt már eszméleténél. Kicsivel később el is ájult.
Apa visszament a Toronyhoz, és megegyeztek Anyával, hogy marad és jobban körülnéz, amíg ő Hugival elviszi Jane-t Southtonba, mivel se élő, se holt embert nem találtak az épületekben, de még a kórházban sem. Pár perccel miután Anya elment a kocsival, és Hugi is vele tartott, Apa elindult felfelé a csigalépcsőn. A nyolcadik emeletre érve torkán akadt a levegő.
Papa feküdt ott arccal a padló felé. Mikor a hátára fordította, rátört a hányinger a felakadt szemeket látva, de erőt vett magán, és újra ránézett. Mellkasán egy cetli nyugodott, mintha egy konyhai üzenet lenne rátűzve. Csupán egyetlen mondat volt ráírva: „Ennyi év nem volt elég, úgyhogy elvettem még párat!”

Epilógus.
Az elkövetkező hetekben folyt a nyomozás Mike Bowers után, végül mégis eltűntnek nyilvánították. William Bowerst, vagyis Papát, szívbetegség vitte el, legalábbis a szalagcímek ezt mondták. A család megmaradt tagjainak nyilatkozata ez ellen szólt, váltig állították, hogy Papa szíve mindig rendben volt, sohasem dohányzott, és egészséges életet élt, nem betegeskedett. Magyarázatot arra sem találtak, hogy a kisváros, melynek nevét szándékosan elhallgatták, miért vált tökéletesen kihalttá.

A Bowers család az eset első évfordulója alkalmával még visszatért Morsandbe elbúcsúztatni Mike-ot és Papát, aztán inkább távol tartották onnan magukat. Mikor letették kegyeletüket, és beszálltak a kocsiba, hogy örökre hátrahagyják a helyet, senkinek sem tűnt fel a kiszáradt szökőkút szobrán az ötödik kisfiú, ahogy arcát kezei közé temeti, ujjai közül sós folyadék csöpögött a középen lévő tálra.
Így könnyezett az örökkévalóságig.

Vége