Cedarville 1.: Johnny és Lucy

1

2005. JÚNIUS 14-ÉN John Walley fütyörészve ballagott a Cedarville-i Apple Roadon. Egyenesen a Rouille Square felé tartott. Érezte arcán az enyhén fújdogáló szellőt, ami azonban képtelen volt lehűteni a nyárvégi este kellemesen meleg levegőjét. Johnny már messziről látta, milyen sok ember nyüzsög a városka főterén. A lemenő nap utolsó sugarai megcsillantak a tér közepén álló szökőkút által szétszórt vízcseppeken.

Johnny egy újabb dallamot kezdett dúdolni, de pillanatnyi habozás után meggondolta magát, és hangosan kezdett el énekelni. Rövid idő elteltével, mint mindig, annyira beleélte magát a dalba, hogy lóbálni kezdte kezében a gitárját. Cedarville lakói eleinte gyakran megbotránkoztak különös viselkedésén, de egy idő után kezdték úgy érezni, hogy a fütyörésző, éneklő és gitárlengető Johnny fiú tökéletesen beleillik a saját városukról alkotott, optimista és felhőtlen képbe. Vagy talán egyszerűen csak felismerték, mekkora jelentősége van neki és együttesének a város életére nézve. Cedarvill javarészt nekik köszönhette, hogy sok amerikai településsel ellentétben sikerült megőriznie hangulatát, hagyományait, és közéletére jellemző dinamikáját. A város fiatalsága számára új, nagyszerű életstílust teremtettek, és ezt előbb-utóbb a kétkedők is kénytelenek voltak elismerni. Ennek ellenére – és teljesen érthetően – még ma is sokan megmosolyogták, amikor Johnny szembejött velük az utcán.

Befordult a sarkon, és egy kicsiny vegyesbolt felé vette az irányt. Megszaporázta lépteit, nemsokára ugyanis a próbateremben kell lennie. Úgy döntött, vesz egy üveg vörösbort, hogy méltóképpen megünnepeljék másnap esedékes iskolai fellépésüket. A Moonlight együttes az évzáró fesztiválon fog játszani péntek este, a Benjamin Franklin High Schoolban.

A Moonlight alapítója Johnny volt, aki elsős gimnazista korában határozta el – akkor már két éve gitározott – Andrew Hartleyval egy együttes alapítását. Hartley lett a basszusgitáros, s rövidesen csatlakozott hozzájuk egy dobos és egy szólógitáros. Mindannyian rendkívül tehetséges zenészek voltak, és a kezdeti nehézségek ellenére hamarosan sikerült profivá válniuk. Igazi sikereiket elsősorban az utóbbi fél évben érték el; ekkor kezdtek el rendszeresen fellépni a helyi klubokban, éttermekben és szállodákban. Általában minden második hétvégén nyilvános koncertet adtak a Mississipi-parti Moonlight-sétányon, ahonnan az együttes a nevét is kapta.

Tavasszal több, nagyszabású fesztivált is rendeztek, ahol rajtuk kívül tucatnyi egyéb, amatőr együttes is zenélt velük együtt. Mindez persze hihetetlen mértékben felfrissítette a város vérkeringését, és ennek köszönhetően példátlan népszerűségnek örvendtek. Az utóbbi hónapok tekintélyes részét az előreláthatóan októberben megjelenő első nagylemezük előkészítésével töltötték, melyen 12 saját daluk szerepel majd. Ebből hármat tisztán Johnny írt, a többit pedig az együttes tagjaival közösen jegyzett.

A fiúk pedig, akik mostanra 18 évesek lettek, és idén végeztek a gimnáziumban, hirtelen azon kapták magukat, hogy gazdagokká és sikeressé váltak, s ha ügyesen folytatják, fényes karrier áll előttük. Mindez döbbenetes volt számukra, de mégsem ez volt a legkülönösebb az egészben. Hanem az, hogy valahogy képtelenek voltak örülni ennek. Amikor elkezdték a zenélést, az egész jó heccnek tűnt, játék volt csupán… legmerészebb álmaikban sem gondolták, hogy valaha eljutnak idáig. Tudták, rövidesen válaszúthoz érkeznek: merre induljanak tovább most, az érettségi után? Adva volt a legegyszerűbb, legtörvényszerűbb út, amelyet a zenészek 99 százaléka választana. Ez az út rövid volt, csábító, és nagy reményekkel kecsegtető. A fiúk mégsem voltak biztosak benne, hogy végig akarják járni. Az emberek nagy része természetesen értetlenül fogadta aggályaikat. De Johnny és a többiek valóban nem voltak biztosak a dolgukban – a nagy kérdést gyakran feltették maguknak, de egymás előtt soha: több oldalról is körbejárták, mint a forró kását, de választ nem találták rá; egyelőre még nem.

2

Johnny belépett az üzletbe, és nyugtalan gondolatokkal a fejében elindult az egyik polc felé, mely szeszesitalok palackjainak súlya alatt roskadozott. Szeme sarkából megpillantott egy csinos, szőke lányt, amint éppen az édességek közt válogat. Nem törődött vele, figyelmét a megfelelő italmárka kiválasztása kötötte le. Más körülmények között valószínűleg alaposabban szemügyre vette volna a lányt, most azonban máson járt az esze.

Leemelt a polcról egy üveg kaliforniai vörösbort, felöltötte jellegzetes, álmodozó arckifejezését, és elindult a pénztár felé. Útközben megakadt a szeme az egyik napilap címlapján. ÓRIÁSI POLIP FLORIDA PARTJAINÁL – hirdette a szalagcím. A fiú csendben felröhintett magában.
Johnny letette az üveget a pultra, és gondolatban már át is vette a blokkot és távozott.
A pénztáros lány furcsán nézett rá.
- Öt dollár lesz.

Johnny egyszeriben magához tért révületéből, és gyorsan előkotorta a pénztárcáját. A kassza mögött ülő lány mosolyogva figyelte.
- Itt van… tessék. Egy… négy…- Johnny bosszúsan méregette pénztárcája tartalmát. - A rosebb.
Zavartan rámosolygott a lányra. – Tíz cent hibádzik. Hajlandó lennél esetleg… - Johnny, aki a színpadon maga volt megtestesült önbizalom, megköszörülte a torkát. – Á, nem. Inkább kicserélem egy olcsóbbra.

A pénztáros lány már válaszolt volna, amikor Johnny érezte, hogy valaki a karjára teszi a kezét. Meglepetten fordult hátra, s látta, a szőke lány az, akit az előbb látott. Láthatóan mulattatta őt a helyzet, de az arcáról segítőkészséget olvasott le.
- Hagyd csak – mondta, és átnyújtott egy tízcentest a teljesen összezavart fiúnak. – Előfordul az ilyesmi.
Johnny átvette a lánytól a pénzt, és halkan duruzsolva megköszönte neki. Érezte, pír önti el az arcát. Micsoda ostoba helyzet! Gyorsan kiöntötte tárcája tartalmát az eladópultra, és hozzátette a tízcentest a nevetséges kis aprópénzkupachoz. A fenébe is, dollárezrei vannak a számláján! Csak szórakozottságában készpénzt felejtett el magával hozni.
Legszívesebben rohant volna a kijárat felé. De bármennyire zavarban volt is, nem tudta megállni, hogy ne vessen még egy utolsó pillantást a lányra. Mikor megtette, úgy érezte, szíve kihagy egy dobbanást.

A lány még mindig ott állt, farmernadrágos, fehér pólót viselő valójában, és olyan elvarázsolt, végtelenül édes mosoly ült az arcán, melyre Johnny később nagyon jól emlékezett. Az alkony mindent bearanyozó fénye ömlött be az üzlet kirakatán, és megcsillant a lány hosszú, szőke haján. Szemében ezüstös pontocskák csillogtak. Johnny nem értette, honnan az a túlfűtött érzelmekből táplálkozó melegség, amely a lány tekintetéből árad. Szinte megbűvölten állt ott, a türkizkék tekintet úgy vonzotta, mint a mágnes.
- … elnézést, vigyázna, kérem?

Johnny megpördült tengelye körül, és heves mozdulatával kiütötte az üzletbe elszántan benyomuló Mrs. Hammington kezéből a bevásárlókosarat.
Az öregasszony – akiről közismert volt, hogy a második világháború idején szívesen kínálgatta bájait a frontról hazatérő, hazafias lázban égő hadfiaknak – nem lepődött meg különösebben. Elég volt egy gyors pillantást vetnie a fiatalok arcára, hogy nagyjából tisztába jöjjön vele, mi is történhetett.
- Bocsásson meg… - Johnny kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal hajolt le, hogy felemelje az öregasszony kosarát, de sietségében jobb könyökével levert a pénztár mellett álló pultról néhány doboz cukorkát.

- Elnézést – motyogta. Akkor érezte magát ilyen hülyén utoljára, amikor a barátai meztelen fürdőzésen kapták Cathy Ellisonnal a folyóparton. Gyorsan felemelte a földről a kosarat, és összeszedte a szétszóródott édességet. Felállt, felkapta a bort és közben igyekezett kerülni a nők pillantását.
- Tessék, Mrs. Hammington – nyújtotta át a kosarat. – Még egyszer elnézést kérek. Johnny úgy érezte, kezd szinte dühbe gurulni önmaga iránt, amiért ennyire esetlenül viselkedik.
- Viszontlátásra! – Johnny átfúrta magát a Mrs. Hammington és az ajtó között, és lángoló arccal kirohant az üzletből.

Aztán önkéntelenül is visszapillantott. A szőke lány arcát kissé elmosódva látta a csillogó üveg mögött, de azért kivette, hogy rázza a fejét, és mosolyog. De ez nem amolyan mekkora-balfasz–vagy-te mosoly volt: nem volt benne semmi gúny, semmi irónia. Mosolya édes volt és gyöngéd, és a fiú kíváncsi lett volna, milyen érzelmeket takar. Jóleső, bizsergető érzés vett rajta erőt, olyasmi, amilyet Lindbergh is érezhetett, miután sikerült átrepülnie az Atlanti-óceánt.
Nagy nehezen erőt vett magán, és sikerült elszakadnia a látványtól. Lassú, bizonytalan léptekkel indult tovább, átvágott a téren, és bekanyarodott egy mellékutcába. Visszapillantott, s látta, hogy az Apple Street-i kereszteződésnél most robog el egy tehervonat.

3

Folytatta útját, és megpróbálta lecsillapítani a benne tomboló érzések kavalkádját. Hiába igyekezett megfelelő rálátást találni az előbbi eseményekre, sehogyan sem tudott világosan gondolkodni. Úgy érezte, mintha a Föld az ellenkező irányba kezdett volna forogni. Mindeddig nem hitt az első pillantásra fellángoló szerelemben, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy ilyesfajta képtelenség vele is megeshet. Fogalma sem volt róla, ki ez a lány, ami annyit jelentett, hogy nem Cedarville-ben lakik – itt szinte mindenkit ismert, legalábbis a fiatalokat. Nagyon remélte, hogy látni fogja még, függetlenül attól, megpróbálkozik-e majd az udvarlással, vagy sem.

Az egyik keresztutcánál balra fordult, és egyből megpillantotta az óriási átriumot közrefogó épület felcicomázott homlokzatát. Befordult a kapuján, és egy nagy, parkosított udvar tárult a szeme elé, nyírfákkal és csenevész bokrokkal. Az udvart átszelő kavicsos ösvény mentén itt-ott rózsabokrok és kerti törpék díszelegtek. A házat egy meggazdagodott európai bevándorló építette, aki elterjesztette a kerti törpék divatját az egész városban.

Átvágott a rövidre nyírt gyepen, és belépett a kertet körülölelő, ódon épületek egyikébe. Fülét egyből megütötték a jól ismert hangok. Hallotta, hogy Andy éppen a dobossal, Steve Creek-kel veszekszik, Roger McFord, a szólógitáros pedig hangszerét „járatja”.
- Nézd, Steve. Az a dobszóló teljesen idomtalanná tenné a verze utáni…
- Engem meg se kérdeztek? – Johnny letette a gitárját, és körülnézett. Gyakran érezte úgy, hogy az a havi 70 dollár, amit az együttes bérleti díjként fizetett ezért a helyért, haszontalan befektetés.

A „stúdió” három helyiségből állt, amelyek közös vonása volt a málló vakolat, az omladozó mennyezet, a sarkokban tanyázó rendkívül népes pók, - és csótánycsaládokról nem is beszélve. A legnagyobb szobában rendezték be magát a próbatermet, ahol a dalokat eljátszották, majd (már amennyire a terem csapnivaló akusztikája engedte) felvették. Egy asztal is állt itt, amit többnyire a kották lejegyzésére, és a zenei vonatkozású ügyek megbeszélésére használtak. Innen két szoba nyílt: az egyik volt a konyha, a másik a pihenő, négy ággyal. Ezek az ágyak olykor nem csak pihenőnek szolgáltak: az együttes lányrajongói tudtak volna mesélni erről. Johnny azonban kitűnt az együttes tagjai közül, már-már szerzetesi életével. Ezt a többiek nem nagyon értették; nem hitték, hogy homokos volna, arra tippeltek, nagyon helyes, hogy a fiú még keresi az „igazit”.

Mégis, bár ideálisnak nem lehetett mondani, e hely egyelőre megfelelt a fiúk igényeinek, főleg a külvilágtól való elzártsága miatt. Sok más rockegyütteshez hasonlóan a fiúk is éltek olykor ezzel-azzal, s nem szerették volna, ha nagyon szem előtt vannak „utazásaik” alkalmával.
- Hol a fenében voltál? – kérdezte Andy, és nyakába akasztotta a basszusgitárját. – Már húsz perce csak rád várunk!
- Fontos dolgom akadt – Johnny a barátjára sandított. – Szeretnék kérdezni valamit.

Andy türelmetlenül az órája pillantott, és a szemét forgatta. A többiek tudták róla, mennyire a pontosság híve.
- Nem tudod, költözött-e véletlenül a közelmúltban új család kies városunkba?
Andy elgondolkodott.
- De igen, azt hiszem. A múlt hónapban. Minnesotából jöttek, most abban a csinos kis házban laknak fönn a Greenvill Hill-en.
- Ó, igen, a Yanson család! Láttam a lányukat a iskola szépprózamondó versenyén, és bizony kétszer is megnéztem magamnak. Azt hiszem, Lucy-nek hívják – Roger a terem túloldaláról kiabált át Johnnynak.
- Aha – felelte Johnny elmélázva. Tekintete már valahol a távolban járt.

Andy szája széles vigyorra húzódott.
- Bármibe lefogadom, hogy a jó öreg Johnny barátunk összefutott a csajjal. Rog… ugye szőke haja van?
- Az – válaszolta Roger. Bizony hogy az.
Andy tovább vigyorgott. Tudta barátjáról, hogy bár szívesen tekint úgy magára, mint ügyeletes fenegyerekre, alapjában véve romantikus lélek, akinek ráadásul ez zenéjében is megmutatkozik. Tulajdonképpen ennek segítségével alakították ki maguk körül az image-üket.

- Megtöltöd a dalt egy kis élettel, nem igaz, öregfiú? – csipkelődött Andy.
- Hja. A Szőke Diáklány – sóhajtott, és kihámozta a tokjából hangszerét. A dalt ő maga írta néhány hónapja, szerepelni fog a nagylemezükön is. A kritikák szerint ez volt az addig írt legjobb számuk, s az együttes tagjai úgy tekintettek rá, mint pályafutásuk koronájára. És ekkor Johnnynak agyába ötlött egy váratlan, merész gondolat. Mi lenne, ha… hm. A siker nem garantált, de érdemes megpróbálni. Szemében derengő fény gyúlt, ahogy körvonalazódni kezdett benne a terv. Fantasztikus! Ha nem jön össze a dolog, az se baj, legalább egy jó bulit csináltak. Aki mer, az nyer. Végül is, eddig is ennek köszönhetett mindent.
- Ha jól látom, nem feledkeztél meg rólunk – szakította félbe gondolatait Andy. A fiú megforgatta kezében a borosüveget, és szakértő szemekkel az évjáratot kereste a címkén.
- Úgy gondoltam, van mit ünnepelnünk – Johnny figyelte, ahogy barátja gyakorlott mozdulattal kirántja a dugót a palackból, majd italt tölt mindannyiuknak.
- Helyesen gondoltad. Gyere már, Rog! Te is, Steve! Igyunk a holnapi fellépésünk sikerére.
Mind a négyen felemelték poharaikat, és kiitták őket az utolsó cseppig.
- Most pedig – rikkantotta el magát Andy, és újra töltött. – Kívánjuk Johnny-nak, hogy együtt kergethesse Lucyvel az égen a gyémántokat.

Újabb üdvrivalgás, melyet felszabadult röhögés követett. Az általános derültség közepette a fiúk felkapták gitárjaikat, Steve bevágta magát a dob mögé, és elkezdték a próbát. Háromnegyed 9 volt, és a próbaterem ablakain kiszűrődő világosság egybeolvadt a hold fényével, és a Szőke Diáklány felcsendülő akkordjai is belevesztek a tücsökciripelés, a természet örök szimfóniájának morajába.

4

Egyikük sem vette észre, hogy odakinn villámlani kezd, és sötét, fenyegető fellegek úsznak el Cedar Hill felett, mely ekkorra már lassan nyugovóra tért. Fél órával azután, hogy a fiúk az egész városra kiterjedő váratlan áramszünet miatt kénytelenek voltak félbeszakítani a próbát, szakadni kezdett az eső. Alig egy mérföldnyire tőlük egy szivarozó alak figyelte háza ablakából, miként nyílnak meg az ég csatornái, s hogyan sodorja tova a hömpölygő vízáradat a sötét utcák hordalékát.

Mr. Hampton, a gimnázium igazgatója volt az. Miután elnyomta szivarját, különféle, korhatáros magazinokat vett elő fiókja asztalából, és kényelmesen elhelyezkedett foteljében. Rövidesen hangos szuszogás töltötte be a szobát.