Történetek

Ám egy nap történt valami, ami mindent megváltoztatott. Az akkori emberek sokkal okosabbak voltak nálunk, de sokkal elővigyázatlanabbak is. Egy nap egy tudós kitalálta hogy állítsák az ember szolgálatába a természet egyik legpusztítóbb erejét a hurrikánt. Ám a természetet nem lehet leigázni. A pusztító hurrikánok elszabadultak...

Mikor Yelin hajnalban felébredt, a boszorkánymester békésen aludt. Azyer felült, a lány neszezését hallva.
- Ébreszd fel őket! Én eloldom a lovakat. A nyeregben eszünk. - folytatták útjukat, mintha kergetnék őket.
- Abban a hegységben lesz a völgy, ahol a karpántnak lennie kell! - mutatott előre Azúr. Hegység? Talán az.
De annyira mégsem, hogy nehezen mászható legyen. Könnyedén átkelhetnek rajta.
- Azyer... ha nem találkoztunk a boszorkánnyal az azt jelenti,...

- Sziasztok! Nadja vagyok. Oroszországból jöttem. Moszkvában éltem a családommal, de mivel anyám magyar és már honvágya volt, így hazajöttünk. - a végén egészen belejött a mesélésbe és örült, hogy nem sült fel a mondandójával.
- Köszönjük! - mondta a tanár - most pedig foglalj helyet az egyik üres széken.
Nadja hosszan keresgélt az ülőhelyek között, majd az Anna melletti ülőhelyre esett a választása. A többiek kis összesúgással jelezték, hogy (szerintük) nem jó helyet választott....

Tudta, hogy az anonban tanult varázslók képesek a legnagyobb harmóniában élni az esszenciával, ezáltal hatalmuk is jelentősen megnő. Viszont amit a fekete mágusokról mondott Azyer, egyáltalán nem bíztató.
- Azyer... mi lesz ha esetleg szembekerülünk majd azzal a boszorkánnyal?- kérdezte Yelin. Azúr elmosolyodott.
- Szerinted egy boszorkány békésen ideadja majd a karpántot, elköszön és visszamegy Rakunba? - kérdezett vissza a vándor, szintén mosolyogva...

Tisztelt Uram!

A baleseti jegyzőkönyv 3. rovatába írott válaszommal ("A baleset oka: átgondolatlan tervezés") kapcsolatos, a részletek iránt érdeklődő levelére válaszul, az alábbi - remélem kielégítő - leírást áll módomban közölni...

Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy...

- Ha bármikor, bármiben segíteni tudok, akkor számíthatsz rám!
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Mostmár boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal. Úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent...

...homályosan látok már, de így is tisztán kiveszek a ködből egy csillogó, fényes tárgyat… közelebb próbálok kúszni hozzá… egyre csak gyengülök közben… lüktet a fejem… a szemem… hangokat hallok… mellőlem… a hátam mögött… mindenhonnan… úgy magasodtak fölém a tárgyak, mint valami óriás...

- Mit tudsz a Pusztítás Torkáról? Halljam! - még az ajtónállók is összerezzentek a dühödt parancsra.
- Hatalmas varázsszer. - suttogta porszáraz torokkal a fogoly. Aki karjára húzza, képessé válik megnyitni valamiféle kaput, amin keresztül minden világok valamennyi fájdalma elpusztítja azt a lélekkel rendelkező lényt, aki a haszáló parancsol. De ennek a hatalomnak is ára van..

Két hét múlva hívta újra, hogy megkérdezze, akar e újra találkozni vele. A telefont nem vették fel. Soha többet nem hallott felőle. Nem értette, hogy mi történhetett. De egy idő után már nem is érdekelte. Az ember felejt. De inkább vár, mint felejt…