Örökség II. fejezet - A kalandozások kezdete 4. rész

Tudták, hogy mihamarabb el kell jutniuk Tardunba. Sürgette őket az idő. Mindtketten szerettek volna már túl lenni az erdőn. Attól a fajtól féltek, amely mind között a legbölcsebb és legbékésebb.
Qwâmbii soha nem találkozott még tündékkel. Kíváncsi volt, hogy milyenek lehetnek valójában, bár tudta, hogy most nem úgy látja őket, mint amilyennek szoktak tűnni békésebb körülmények között. Sajnálta őket.
Már délfelé járt az idő. A nap ragyogása bearanyozta az utat. A táj és az utazók fürödtek a napfényben, és miközben gyönyörködtek a környezetben, nem is érezték megerőltetőnek az utat, pedig hát ugyancsak kiléptek. Egy dombtetőre értek. Qwâmbii leült. Pihennie kellett, mert még ez a szebbik arcát mutató borzalmas világ sem tudta elmulasztani a négyórás gyalogútnak a fáradalmait. Horiq csak állt mellette. Nem mozdult ő sem. Egész úton nem szóltak egymáshoz, most sem beszéltek, csak néztek, néztek a messzeségbe. Távol, a látóhatáron, egy hatalmas zöld folt választotta el az eget a földtől. Az erdő!
- Estére érünk oda. - mondta Horiq rosszkedvűen.
Qwâmbii feltápászkodott. Nyújtózott egyet, ízületei nagyokat reccsentek. Rövid ideig álltak csak meg pihenni, de neki ez is jó esett. Felfrissült és újult erővel indulhatott útnak.
- Akkor menjünk! - mondta.

Nagy üggyel-bajjal összeszedte batyuját, és elindult. Mire körbenézett, Horiq már lent volt a domb lábánál. Futva bár, de hamar utolérte a mágust. Egyenesen haladtak, ha akarták volna se tudták volna szem elől téveszteni az utat.
- Miért fáradtam el? - tette fel a kissé értelmetlen kérdést Qwâmbii.
- Mert sokat gyalogoltunk. - hangzott a rövid válasz.
- Akkor te miért nem fáradtál el?
- Qwâmbii! Én mágus vagyok. Jobban bírom a fáradságot mint egy ember.
- Nem sok mindenre vagyok jó, igaz?
- Ezt honnan vetted? Nélküled lehetetlen lenne véghezvinni a küldetést. Lesznek furcsa dolgok még az utunk során. Ne csodálkozz, és ne hidd azt, hogy haszontalan vagy. Igenis fontos vagy! Ha meg kell állnunk tíz percenként, hogy pihenj egy órát, akkor megállunk! Ezen ne rágódj, és ne légy kishitű. Tudod, hogy mire vagy képes és aszerint cselekedj! Mindig próbálj több lenni, de a lehetetlenért ne ácsingózz! A földön járj, úgy ahogy azt eddig tetted.
- Rendben - mondta a fiú, megnyugodva, és megfogadva a mágus tanácsát.

Ránézett a mágusra. A mágus mosolygott, tekintete megértést sugárzott. Qwâmbii három nap alatt úgy megszerette Horiqot, mintha örök életében ismerte volna. Számára ő volt a legbölcsebb ember, akivel valaha is találkozott.
- Horiq? - szólt végül.
- Tessék?
- Ha bármikor, bármiben segíteni tudok, akkor számíthatsz rám!
- Tudom, ezért vagyunk itt. Mi nem utazótársak vagyunk, hanem szövetségesek és barátok!
Ezek a szavak olyan jól estek Qwâmbiinak, mintha azt mondták volna, hogy Dareth rémuralma megszűnt. Úgy érezte, hogy apja szelleme tért vissza a mágus testében. Mostmár boldogan, tiszta szívvel gyalogolt a mágus mellett. Megtöltődött önbizalommal. Úgy érezte, olyan lendületet kapott, amellyel bejárja egész Tirunent.

Lassan közeledett az erdő. Habár széle még mindig nagyon messze volt, már tisztán kivehetően magasodtak gyönyörű fái. Az út itt kezdett kopottabbá válni, végül már nem is kőúton, hanem egy göcsörtös földúton haladtak. Egy elágazáshoz értek. Az út egyenesen, valamint jobbra folytatódott.
- Akkor abba maradtunk, hogy az erdőn megyünk keresztül, igaz? - kérdezte Horiq.
- Igen. - felelte a fiú.
Elindultak hát egyenesen. Az út egyre homokosabbá vált. A körülötte növő mindenféle gaz egyre magasabb lett. Innen már nem téveszthették el az erdőt, de mégis nyomasztóbb volt így gyalogolni, mintha az úton mentek volna. Ráadásul esőfelhők is gyülekezni kezdtek a hátuk mögött, és eltakarták a lenyugvó napot. Így csak a felhők mögül kisütő vörös napsugarak világították meg a mezőt. A szél felerősödött, annyira, hogy Qwâmbii fejéről lefújta a sapkát.

Qwâmbiinak hirtelen hiányérzete támadt. Valami ismeretlen dolog arra késztette, hogy megszólaljon.
- Horiq? Miért kell nekünk összeszedni az összes medált? És, ha összegyűltünk mi, medálok viselői, mit kell tennünk? És hogy találjuk meg a negyediket?
- Vártam már, hogy mikor kérdezed meg. Nem hittem, hogy nem érdekel, ezért Szándékosan hagytam ki. Szóval... Kanyarodjunk vissza a történet elejére, amikor Vrégót elpusztították, és elkészítették testéből a medálokat. Volt abban az időben egy nagyon öreg mágus. Hwerwennek hívták. Közel járt az ezredik évéhez. Nem sokkal Istenünk elpusztítása után megbetegedett, és annyira legyengült, hogy nem tudott kikelni az ágyából. Mindenki tudta, hogy nincs sok hátra az életéből. Egy nap lázálmai lettek, kiabált, vergődött az ágyban, aztán végül elernyedt a teste. Később már meg sem mozdult, mert betegsége annyira elhatalmasodott felette, hogy erre teljesen képtelenné vált. Odahívott magához egy írnokot, akinek lediktálta, hogy mit látott álmában. A jegyzetek szerint egy oltárt látott. Kőből faragott, magas oltárt, amit Vrégó tiszteletére emeltek. Mikor lediktálta, és látta a tervrajzot, szép csendben meghalt. Az ő emlékére felépítették az oltárt, és oda temették el. Teste állítólag - és miért ne lenne igaz - mágikus hatalmat kölcsönzött a szentélynek.
- Milyen hatalmat? – kérdezett közbe Qwâmbii.
- Ne türelmetlenkedj! - folytatta Horiq - Mivel az oltár Vrégónak lett felszentelve, őt lehet feltámasztani.
- Hogy? – ámult nagyot az ifjú.
- Ehhez kellünk mi! Vrégót úgy lehet feltámasztani, ha a medálokat berakjuk az oltárba. Így teste újra egyesül.
- Akkor nem is kell megölnünk Darethet?
- Nem. Sose mondtam, hogy el kell pusztítani.
- Akkor hogy szüntetjük meg?
- Vrégó, ha visszatér - mivelhogy Oredzabur már nem létezik – egyedüli isten lesz. Ő már könnyen rendet tesz Tirunenen. Hiába van Darethnek hatalmas zombiserege, ha egy istennel kell szembeszállnia, a legerősebb harcosa sem ér majd semmit..

Qwâmbii most már megértette a küldetésük valódi célját, amivel eddig igazából nem volt teljesen tisztában. Belátta, hogy a legjobb megoldás nem feltétlenül mindig az, ha közvetlenül a problémával foglalkozik. Úgy érezte, a mágus mellett rengeteg dolgot tanulhat még.
- És merre fogunk menni? - kérdezte.
- Először elmegyünk Tardunba, onnan áthajózunk Irgunonba, hogy kiderítsük, hogy Ametÿs hercegnőnél van-e a harmadik medál.
- De ez még mindig csak három. Hol a negyedik. Hogy találjuk meg? Lehetséges, hogy még nem találta meg senki?
- Igen, de emlékszel, amikor arról beszéltem neked, hogy a medáloknak van önálló akaratuk?
- Igen.
- A negyedik medál akarata érvényesülni fog, amikor három Örökös együtt lesz. Vonzani fogják egymást. Előbb-utóbb összefutunk a negyedik Örökössel. Olyan lesz, mintha véletlen történne. Ha nem találta még meg a Negyedik, akkor, amint mi összegyűltünk, meg fogja találni.
- És, ha mondjuk ez egy kisgyerek? Hogy jönne velünk?
- El kell vigyük magunkkal. Csak az Örökös hordhatja az Örökségét.
- Miért?
- Mást megölne. Amint nyakába akasztja, végez vele.
- Az kegyetlenség lenne.
- Igen. De, ha nem visszük magunkkal, előbb-utóbb megölik a zombik.

Mire mindent megbeszéltek, besötétedett, és eleredt az eső. Hatalmas cseppekben esett, és olyan sűrűn, olyan gyorsan, mintha öntötték volna. Viszont a szél elcsendesedett. Az Utazókat nem nagyon zavarta a vízáradat. Nyugodtan gyalogoltak tovább. A beszélgetés közben észre sem vették, hogy mennyit haladtak előre. Felmentek egy kisebb emelkedőre, visszanéztek, de már nem látták a falut. Fáradságnak egy szikrája sem volt bennük. Az eső még jobban felfrissítette őket, és új lendületet adott nekik. Horiq nem ázott meg, ruhája megvédte testét az esőtől, csak haja és arca lett vizes. Qwâmbii teljesen átázott, de boldog volt. Fázni nem fázott, valami fűtötte bentről. Nem tudta eldönteni, hogy mi. Annyi furcsaságot érzett, tapasztalt az út során, hogy szinte már biztosra vette, hogy a medál hatalma tartja melegen.
Miután ezen elgondolkozott, eszébe jutottak azok a dolgok, amiket Horiq az előbb mondott. Elképzelte, hogy milyen lett volna, ha kilenc éves korában megjelenik egy mágus és egy harcos és elviszi magával. Elszakítja szeretett szüleitől. És itt megtorpant.
- Mi a baj? - kérdezte Horiq.
- Semmi, mehetünk. - válaszolta Qwâmbii.

Ez persze nem volt igaz. Eszébe jutottak a szülei, legfőképpen a drága édesanyja, akitől el sem búcsúzott, és aki azt sem tudja, hogy eljött bejárni a világot. Eddig ugyan nem is hiányzott neki, mert nem emlékeztette rá senki és semmi, de most teljes szívéből hiányolta. Már-már szólni akart a mágusnak, hogy forduljanak vissza, de végül erőt vett magán, és folyton figyelmeztette magát arra a súlyos dologra, ami miatt elment otthonról. De nem tudott szabadulni ettől a kellemetlen érzéstől. A szorongás nem hagyta békén egészen addig, amíg a távolban meg nem pillantottak egy kis embercsoportot.
- Ez nem lesz jó. - mondta Qwâmbii és Horiq szinte ugyanabban a pillanatban.
Egymásra néztek, tekintetük elkomorult. Ha nem is tudták biztosan, de mégis érezték, hogy akiket láttak, útonállók lesznek. Bár Qwâmbii tudta, hogy ez a néhány ember valószínűleg nem lesz ellenfél, mégis ideges volt egy kicsit. Eddigi élete folyamán ugyanis kizárólag élőhalottakkal küzdött, embertársaival mindeddig nem került összetűzésbe.

Mikor már odaértek a szemmel láthatóan felfegyverzett és rongyos csapathoz, a mágus már tudta, hogy itt békés úton nem fognak áthaladni. Mivel mindig is bízott abban, hogy a szép szó többet ér a kardnál, megpróbált békésen továbbhaladni.
- Álljatok meg! Ez a mi területünk! Adjátok ide minden vagyonotokat, és mi nem bántunk titeket! - mondta az egyik martalóc fenyegető hangsúllyal.
Horiq leintette Qwâmbiit, aki már mozdult volna, és megszólalt:
- Mi szegény és békés utazók vagyunk, nincs semmink, amit odaadhatnánk. De látom, ti jól felfegyverzett, erős emberek vagytok. Miért nem küzdtök inkább a zombiseregek ellen? Hazánknak szüksége van ilyen bátor és ügyes harcosokra, mint ti. - próbálta még mindig nyugodtan Horiq.
- De a zombikon nincs hasznunk. Márpedig nekünk csak a pénz számít, mert ingyen nem adnak semmit. - közölte nézetét az az ember, aki – ezek szerint – a bandavezér volt.
És még mielőtt a mágus tovább próbálta volna meggyőzni, kardot rántott, és egyenesen nekitámadt az addig csendben és nyugodtan várakozó Qwâmbiinak. Ám nem számított arra, hogy ellenfele sokkal fürgébb, és a szakadó eső és a félhomály egyáltalán nem zavarja. Qwâmbii hárította támadását, és kardja lapjával nagyot súlytott ellenfele hátára, amitől az a földre esett.
- Én nem akarok csetepatét, – kezdte – és hiszem, hogy békésen is meg tudunk egyezni. Engedjetek minket tovább!

Az ifjú úgy gondolta, hogy ha Horiq is a békés úttal próbálkozott, akkor ő is megpróbálkozik vele. Bízott abban, hogy a vezetőnek tűnő alak az első kudarca után jobb belátásra tér. De csalódnia kellett. A rablóbanda vezetője feltápászkodott és vicsorogva ismét rátámadt, közben pedig hátrakiáltott az embereinek is:
- Gyerünk, legények, támadjatok! A rajtam esett sérelem bosszút kíván!
Qwâmbii rápillantott a társára, és azonnal tudta, mit kell tennie. A zombikkal való küzdelem során megtanulta, hogy ha az ellenség gyűrűjébe kerül néhány társával, akkor a legjobb védekezés, ha egymásnak háttal állva védik magukat. Mint várta, az útonállók egyszerre rohantak rájuk, és nem gondolták, hogy ez a két ember akár csak egy percig is ellenfél lehetne.
De számításuk – úgy tűnik – téves volt. Amint az első rabló elérte Horiqot, az varázsbotjával olyan erővel vágta fejbe, hogy amaz kettőt bukfencezett és beesett a bokrok közé.
Qwâmbii már nem akart kegyelmes lenni. Most háború volt, s bár ez csak két kis csapat között dúlt, a harcos mégis elemében érezte magát. A reá támadó két ember csapásai elől ügyesen félreugrott, s könnyű kardjával lesúlytott a hozzá közelebb álló mellkasára. Ellenfele összecsuklott, és eldőlt, mint egy zsák. Az ifjúnak annyi ideje maradt, hogy kitérjen a másik pengéje elől, de már rögtön visszatámadt. Egy remekbe szabott mozdulattal levágta ellenfele fejét. Ezen elcsodálkozott, hiszen ezt soha nem szokta megtenni, és mégis, teste automatikusan mozdult, mikor a támadást elindította.

- A medál ereje velem van! - kiáltotta.
De ezt nem csak kiáltotta, hanem érezte is. Ismét átadta magát annak az érzésnek, ami akkor szállta meg, amikor a zombikkal harcolt utoljára.
A támadók – látva az első rárohanás eredménytelenségét – új módszert választottak: mint ahogy azt Qwâmbii várta, kezdtek gyűrűvé záródni a két utazó körül.
Horiq nekitámasztotta a hátát a társának, és ezt mondta:
- Kitartás, barátom. Nem szívesen mondom ezt, de most már tényleg ölnünk kell, vagy pedig minket ölnek meg. Csak arra figyelj, hogy mindig arccal legyél az ellenfeleid felé, bár talán ezt te jobban tudod nálam, hiszen te vagy a harcos...
- Amíg egy csepp levegő is szorult belém, nem hagyom, hogy bennem vagy benned kárt tegyenek ezek az útonállók. - jött a válasz a háta mögül.
A gyűrű pedig egyre szorosabbra fonódott körülöttük. Időközben visszatért a bokorba esett ember, és – a gyűrűvel mit sem törődve – ismét nekik rontott. Qwâmbii felé szaladt, de támadó karjának mozdulatát megakasztotta a bordái közé hatoló acél, és hörögve a földre esett. A martalócok még dühösebbé váltak, és akik odafértek, nekitámadtak a két utazónak.

Horiq úgy döntött, nem fogja mágikus hatalmát felhasználni, tartogatta erejét a Fehér-erdőben felmerülő esetleges problémákra. Négyen támadtak rá egyszerre. Erős botjával védekezőleg suhintott egy nagyot, ami által egy félkörben szabad terephez jutott. Kihasználva a kedvező alkalmat, a következő mozdulatával a kicsit lassabban mozgó, sebhelyes arcú ellenfelére csapott le. Ütése pontos volt. Halálosan. A rabló megingott, kardja kiesett a kezéből, és ráesett arra a társára, akivel Qwâmbii végzett az előbb.
De Horiqnak egy pillanat ideje sem maradt, máris védekeznie kellett. Botját szinte szemmel nem is követhető gyorsasággal forgatta, ahogy három ellenfele támadásait hárította. Az útonállók tapasztaltak lehettek, mert nem egyszerre támadtak, hanem felváltva, mindig úgy, hogy a mágusnak ne legyen ideje egy ellencsapás elindításához.
Qwâmbii szintén nehéz helyzetben volt. Ő öt ember ellen küzdött, de ugyanolyan elszántsággal és fegyelemmel, mintha több százan vennék őt körül. Tudta, hogy itt a szinte sötét és esős időben a józan eszére és normális reflexeire nem hagyatkozhat, így teljesen átadta magát a medálja irányításának, amiben még ebben a szorult helyzetben is teljesen megbízott. Mozdulatai ismét fürgék és ruganyosak voltak, külső szemlélő számára mintha valami fegyveres táncot lejtett volna. Mozgása amilyen szép volt, épp annyira veszélyes is. Ügyesen hárította a szívére irányuló támadást, és egy váratlan szúrással ellenfele nyakába mélyesztette pengéjét. Amint kihúzta, már védekeznie kellett a többi támadója ellen, így nem maradt ideje közölni Horiqqal, hogy újabb hat martalóc érkezett oda a zajt hallva, és akiket épp az előbb pillantott meg, ahogy kiléptek a bokrok mögül.

A mágus úgy küzdött, mint egy oroszlán, amit körbevesznek a hiénák. Bár időközben ismét harcképtelenné tette egyik ellenfelét, csalódottan tapasztalta, hogy három új rabló csapásai ellen kell kitérnie. Remélte, hogy Qwâmbii tartani tudja magát, és nem kell aggódnia miatta, bőven elég problémát jelentett neki az az öt ember, aki most az ő életét fenyegette. Habár Horiq már sokat csatázott, mindig mágikus erejét használta, és bár nem volt rossz harcos, fegyverében mégsem tudott annyira megbízni, mint a varázserejében. “Legjobb védekezés a támadás” - gondolta, és egy gyors tempóváltással átverekedte magát három támadója között, és miután már a hátuk mögött volt, kegyetlenül lesúlytott az éppen előtte állóra, majd egy gyors fordulattal végzett az időközben oldalról támadó haramiával is. Vett egy gyors, de mély lélegzetet, és megpróbált közelebb kerülni Qwâmbiihoz, aki időközben távolabb sodródott tőle.
A harcos ebben a félálomszerű állapotban nem érzékelt sem teret, sem időt, sem sötétséget, sem fájdalmat. Tudata egyetlen ponttá zsugorodott össze, teljesen átadta magát a harcnak. Ismét elhajolt egy csapás elől, és ismét kiosztott egy halálos döfést. Olybá’ tűnt neki, hogy ellenfelei száma nem csökken, de inkább emelkedik, és ez azokra a csatáira emlékeztette, amikben a zombik által elesett katonák élőhalottként feltápászkodva a földről azok ellen támadtak, akikkel együtt néhány pillanattal előbb még elkeseredetten védték a hazájukat. Qwâmbiiban felizzott a düh, és szeretett volna minél gyorsabban végezni ellenfeleivel. Kardja pengéjének csengése betöltötte az egész mezőt, de ez a hang elmosódott a sorozatos halálhörgések között, ami újult támadása nyomán keletkezett.

Qwâmbii rohanni kezdett, s futás közben le-lecsapott áldozataira. Úgy cikázott a rablók között, mint egy démon. Félreugrott minden csapás elől, de az ő szúrásai védhetetlenek voltak. Hihetetlen tempóban kaszabolta le a már kifejezetten idegesen és bizonytalanul küzdő martalócokat, és szemével a mágust kereste. Amint meglátta, hogy társa még mindig nem boldogul ellenfeleivel, gondolkodás nélkül mellé ugrott, és még ugyanazzal a mozdulattal keresztülhasította a legnagyobb útonállót, aki nem volt elég fürge ahhoz, hogy kitérjen előle.
Most, hogy már egymás mellett voltak, a két utazó belekezdett az utolsó rohamba. A kard és a bot szélsebesen mozgott, nyomukban sorra hullottak el a rablók. Qwâmbii utoljára még lendített egy nagyot, és kardjával elvágta a torkát az utolsó útonállónak is, akit még látott.
Mindketten kifújták magukat, és körbenéztek újabb támadók után kutatva. Horiq szomorúan tekintett le a megölt banditákra. Nem sajnálta őket, de sohasem ölt meg szívesen senkit. A hosszú csata kimerítette, és látta, hogy a társa is elfáradt a kemény küzdelemben. Közben teljesen besötétedett, így jobbnak látta, ha ma estére már nem haladnak tovább. Qwâmbiival behúzták egy bokor mögé a halottakat, és magukban elmondtak egy imát értük. Habár nyilvánvalóan gonosz emberek voltak, mégis nagy szükség lett volna rájuk az élőhalottakkal szemben.

Egyikük sem szólt egy szót sem. A harcos kimerült volt, és rosszkedvű. Összegyűjtöttek némi száraz fát, tüzet raktak, és ettek valamit. Nem volt szükség szavakra, a két ember megértette egymást már a legapróbb mozdulatokból is. Az éjszaka sötét volt, és bár az eső már nem esett, mégis nyomasztó volt a környezet.
- Majd én őrködök. - mondta Horiq.
Qwâmbii ezt tudomásul vette, és ledőlt a fekhelyére. Álmos volt és rosszkedvű, kicsit még mindig a csata alatti kábulatban volt. Ugyanakkor megnyugodott, és remélte, hogy most már békésen fogják folytatni útjukat. Közben lassan megint eleredt az eső, és a sátor tetején halkan és egyenletesen kopogó esőcseppek lassan álomba ringatták az ifjút.