Viadal a végzetért 5. rész

Al’byathon gonosz mosollyal szemlélte a magaslat alatt végtelen hosszúságban táborozó lovagokat.
Tudta, hogy a Reynar család le kívánja rohanni Erritát, de azt hogy ilyen hamar?!
Ha a halászállam az ő kezükben, akkor az összes többi birodalmat tartják a kezükben. Egy hatalmas és olcsó élelmiszerraktárat... óriási hatalom ez háborús időkben.
Neki viszont át kellett jutnia ezen a seregen. Nem lesz nehéz dolog... csak hagynia kell tombolni a démonokat.
A két démon moiara volt saját világában, azaz nagyúr. Talán ha négy ilyen van összesen a kontinensen...
Intésére azok ledobták csuhájukat és felvették valódi alakjukat. Jobb nem is részletezni, mennyire ocsmányak voltak. Karmaik kettéhasították páncélos ellenfeleiket, agyaraik beleket téptek ki, varázslataik pillanatonként osztották a halált. Hozzájuk sem lehetett érni, lovasrohamra nem volt idő. Ekkor valahonnan a lovagok közül felemelkedett egy vérvörös sárkány. Könnyedén rárepült a két démonra. Mancsa letepert egyet, a másiknak a torkát tépte fel a veszedelmes agyar.
Al’byathon jellegzetesen elhúzta a száját és hátat fordított.
- Sárkányok!Mennyire gyűlölöm a sárkányokat!- sziszegte. Lerohanta a fáradtság. Legalább egy hete a mágia tartotta ébren. Pihennie kell, erőt gyűjtenie. Legalábbis ha nem akarja, hogy teljesen kimerüljön. Fáradtan nem képes gondolkodni, márpedig minden csepp éberségére és erejére szüksége lesz ha ki akarja cselezni Rowan der Zlameyant.

Azyer Reynar álmodott. Tanult. Kellemes, megnyugtató érzések ölelték át. Igazából nem tudta mit olvas, de tudta hogy tanul. Az olvasótermet kellemes orgonaillat töltötte be. . . minden orgonaszínűnek tűnt...
- Ugye sosem hagysz magamra? - most vette csak észre a húgát. Gyönyörű gesztenyebarna haja szabadon lógott derekáig, világoskék szeme anyjukét idézte. Arca keskeny, szája kissé vékony. Szemével harmonizáló kék ruhát viselt.
A kérdés üresen csengett... az átváltozás hirtelen ment végbe. A kislány arca gyilkos vonásokat vett fel, szeme parázsnak tűnt, agyarai nőttek...
- Már magamra hagytál, gyáva féreg! - üvöltött fel a démoni alak szomorúan, gyűlölettel telin.
Azyer felriadt. Körmei véres nyomokat hagytak a tenyerében. Zihált, úgy ahogyan még soha.
Rettegés, bűntudat, gyűlölet, szánalom öntötte el, egyszerre. Úgy érezte, rögtön szétrobban az indulatoktól.
Zihált, mint első élet - halál küzdelme után. Sírni szeretett volna, mint nagyon régen. Képtelen volt rá. Szeme forró volt, égett de könnyet nem ejtett.
A gyarló ember kezébe temetett arccal ült fekhelyén, az éjszaka kellős közepén. Hangot nem hallatott, csupán belül zokogott.

A’kwanin - Semarall Ninar személyesen irányította az előrenyomulást. Nem is kellett megküzdeni senkivel, éppcsak minden településen bejelenteni hogy mától a Reynar család és a Semarall Klán szövetsége az úr Errita földjén. Azért nem ártott a Klán sárkányainak felügyelete. Az emberek még ezt is képesek lennének elrontani!
A halászállam elfoglalásával Ninar a sárkányok fennmaradását kívánta biztosítani. Még Rakunnak is szüksége van élelemre... és ha az élelem tökéletes épsége a sárkányok békéjének meghagyásától fog függeni, hát a Fekete Elf majd meghagyja nekik a békéjüket.
Ezért lépett Ninar. Minden sárkány érdekében. Utólag meg fogják hálálni így vagy úgy.
Két napja volt egy kisebb incidensük két démonnal... alig vesztettek embert. Persze Ninar tudta, hogy a boszorkány ott lapult, és hogy démonok társaságában járt. Egy sárkány, aki már az ősidőkben egybeforrt az esszenciával, annak legkisebb rezdülését is megérzi... nemhogy egy viszonylag nagyhatalmú boszorkány és két erőteljes démon jelenlétét...

Nem jelezte előre az embereknek a boszorkányt, így láthatták hogy hasznos szövetséges a Semarall klán.
Egyébiránt a zennai had és a lendeloni had között különös volt a kapcsolat. A zennai lovagok messzire kerülték még a másik had lovagjait is, nemhogy annak sárkányait. Az őket körbelengő misztikum taszító volt számukra.
A Klán tagjai pedig felsőbbrendűnek érezték magukat. Nem álltak le tárgyalni a toprongyosokkal, kerülték őket mint a leprásokat. A sárkányok egész nap szárnyaltak, este pedig külön sátraikban pihentek.
Csak a kissárkányok között akadt egy – kettő, aki szóba állt a zennaiakkal.
Ninar felkapta a fejét szekerének félhomályában. Vad hullámzást érzett az esszenciában. Nem a megszokott hullámzás volt a klánbeli varázslatok hatására. Valami más.
Emberek. Négyen. Egy anatolai varázsló, két közönséges ember és...
- Nocsak!Ki a fene lehet az az ember aki ekkora hullámokat kelt, álcázva?Nincsenek túl messze... - elmélkedett halkan. Talán még suttogva sem ejtette ki a szavakat...

- Azyer olyan búskomor lett... valamit tennünk kéne! - panaszkodott Azúrnak Yelin. A vándor jóval előttük haladt. Mögöttük Narona.
- Szerintem az emlékeivel vívódik. Ez ellen semmit sem tehetünk. Elűzhetjük a fantomokat ideig- óráig, de végül meg kell küzdenie velük. Jobb hamarabb.
- De alig alszik!Este lefeküdt, de figyeltem... fertályóra múlva már pipázott és csak meredt maga elé azzal a szenvedő arckifejezéssel!Járni sem lesz képes ha így folytatja... nemhogy vezetőt játszani. - ekkor a vándor a földre hajolt, fülét a talajra tapasztotta és hallgatózott, hosszan.
- Egy egész hadsereg közeledik észak felől.
- Az a sereg?- kérdezte Azúr. A vándor szemében különös fények villantak, majd bólintott.
- Az hát. - tette hozzá. - El kellene rejtőznünk... de mindenhol síkság van, egészen a láthatárig.
- Mi lesz ha találkozunk velünk?- érdeklődött Narona. Azyer felé fordult.
- Lehet, hogy lelőnek, csak úgy. Lehet, hogy észre sem vesznek. Fogalmam sincs.
- És ha rádismernek?
- Ugyan ki? - mosolyodott el a férfi- Ez a rongyos, mocskos vándor halványan sem emlékeztet Azyer hercegre, aki valamikor voltam! - különös módon előbb Narona, majd Azyer pillantott észak felé, aggódó tekintettel.

A boszorkány könnyedén továbbálhatott. Mintha a sereg külön miatta haladt volna tovább.
Könnyedén átkelt a folyón és fél napot töltött pihenéssel. Neki ennyi is elég volt, nem úgy mint az ostoba anatolaiaknak! A bolond rituálékkal feleannyit nem érnek el mint ő egy mágikus dallal!
Hálával adózott minden isteneknek, hogy a sötét utat választotta. Szenvedhetett volna évekig, zsarnok professzorok által körülvéve, perverz tanárok kínzókamrájában. Így sem volt könnyű elérni amit akart, de mégis gyorsabb és egyszerűbb volt. A halál szemébe kacaghatott, hatalma volt a holtak fölött, megbabonázhatta a férfiakat, városokat, falvakat pusztíthatott ki ha úgy hozta kedve.
Újra ereje teljében volt. Ráadásul nem létezett a már két démon akiken keresztül Rowan figyelte. Gyerekjáték lesz megszereznie a karpántot, és átvennie a Fekete Elf helyét.
- Milyen ostoba is vagy Rowan der Zlameyan!- nevetett fel. - Elküldesz egy boszorkányt magad helyett, bízva benne hogy nem vág át...

Azyernek igaza volt. Még aznap találkoztak a sereggel. Alkonyat előtt egy órával, öt lovas vált ki az armadából és eléjük sietett.
- Nagytiszteletű Wooren Reynar tartományúr és A’kwanin- Semarall Ninar nagyasszony parancsára eléjük kell járulnotok mielőtt továbbengednénk benneteket! Kövessetek! - engedelmeskedtek. Yelin megfigyelte a páncélba bújt férfiak magabiztos mozgását. Ezek aztán nem haboznának ha meg kellene ölniük őket!
Azyer meglepve követte őket. Nem tűnt fáradtnak, sőt! Szemében vidám fények csillogtak, mozgása egy nagymacskára emlékeztetett. A lány elámult a férfi kiismerhetetlenségén. Az egyik pillanatban levert, botladozik a fáradtságtól, a másikban örömtől duzzadó, önbizalma az egekbe szökik.
A Reynar család feje és a Semarall klán úrnője természetesen külön sátorban töltötték az estét, de most felverettek egy harmadikat, ahol "vendégeiket" fogadhatják.
Bent gyakorlatilag semmi sem volt két széken, hat katonán és a két uralkodón kívül.
Azúr fejet hajtott a férfi előtt, majd meghajolt a nő előtt. A többiek követték példáját, Azyert kivéve.
Ő könnyedén fejet hajtott a nagyasszony előtt.

- Ki vagy te, hogy nem hajtasz fejet egy Reynar előtt?! - hörrent dühösen a férfi, Azyer unokaöccse.
- A Semarall klán Vörös Testőrségének harcosa vagyok. Esküm csak klánommal szemben kötelez tiszteletre!
- Ne túlozz áruló!Csak voltál a Testőrség tagja!Most mindössze egy esküszegő vagy, akit ki fogok végezni... Azyer. - mosolygott kegyetlenül az úrnő. Azyer hasonló kegyetlenséggel mosolyodott el.
- Emlékezz Wia Sallahra, úrnő! - Ninar arca nem mutatott változást, mindössze a tekintete villant fel kissé dühödten. Alaposan megvizsgált mindenkit. Azúrt, Yelint, Azyert... de főleg Naronát. Pillantása ismét visszatért a vándorra. Hangja éppen akkor törte meg a csendet, amikor az már kezdett kínossá válni.
- Szerencsétek, hogy Azyer barátotok éles eszű!- morranta- Elmehettek...
- Köszönjük!- hajtott fejet Azyer.
-... ha itthagyjátok nekem a kislányt!- Narona szemhéja résnyire szűkült.
- Nem. - jelentette ki Azyer semleges hangon. - Elmegyünk, ahogyan jöttünk. Ne próbálj megállítani!- Ninar felkacagott.
- Bátor vagy harcos, de az üres fenyegetőzés nem áll jól neked... legyen hát!Menjetek békével, hatalmasak!- ismét felkuncogott, majd intett az őröknek, akik elálltak az útból.
- Vajon hány titkot rejtegetsz még? - sóhajtott Azúr. - Sosem említetted, hogy szolgáltál a sárkányoknak!
- Nem tartottam fontosnak.
- És hány titkot tartasz még nem fontosnak?
- Mindenkinek vannak "nem fontos" titkai...
- Mit akart tőlem az a nő? - kérdezte Azyert Narona. A férfi vállat vont.
- Lehet, hogy emberhúst akart vacsorázni... - a lány nyelvet öltött, majd előresietett Yelinhez.
Azúr csak néhány perc múlva vette észre, hogy barátjuk sehol sincs. Megálljt intett és a tábort fürkészte.
- Fogd Azúr!- és a mágus kezébe nyomott egy kantárszárat, a hozzá tartozó lóval. Maga is felpattant egy másik ló nyergébe.
- Nekem azt mondtad, hogy nem tudsz lovagolni! - hökkent meg Yelin Azúrral egyetemben, miközben felkászálódott a Vándor elé. Naronát Azúr kapta fel.
- Hát most megtanulok! Na, gyerünk! Alkonyatig még elég jó utat tehetünk meg... - Azyer korántsem úgy lovagolt mint aki még életében nem ült lovon. Pont ellenkezőleg, igen magabiztosnak tűnt. Könnyedén vágtázott, még arra is volt ideje, hogy néha igazítson Yelin helyzetén, ha azt már a lecsúszás fenyegetné...

Átkeltek az Antho folyón és keletre fordultak. A vágta kegyetlenül megviselte Yelin és Naronát, fájt az összes csontjuk, mintha óriások ropogtatták volna meg őket.
A monotonság kiszívta minden erejüket, de alkonyatra már a Kárhozott Földön jártak. Igazándiból Yelin észre sem vette volna, ha Azyer nem szól neki. Semmi sem változott. A fű ugyanolyan zöld volt, a távolban egy kisebb hegység emelkedett, minden ugyanúgy élt. Semmi sem tűnt kárhozottnak.
Azúrra viszont hatott valami.
- Összefolyik egy álom és a valóság. Szivárvány árnyak tűnnek fel és vesznek ki egy vérerdőben. Vérből van minden... vérből minden fa, vér a fű, vérből az ég... - suttogta esti táborukban. Leült és hosszan nézett maga elé.
- Mit csinálsz? - kérdezte Narona. Azúr lassan felé fordította a fejét.
- Megpróbálom kizárni a tudatomból az esszenciaörvények zavaró hatásait. - felelte kábán. Ebből senki sem értett egy kukkot sem.

Mikor Yelin hajnalban felébredt, a boszorkánymester békésen aludt. Azyer felült, a lány neszezését hallva.
- Ébreszd fel őket! Én eloldom a lovakat. A nyeregben eszünk. - folytatták útjukat, mintha kergetnék őket.
- Abban a hegységben lesz a völgy, ahol a karpántnak lennie kell! - mutatott előre Azúr. Hegység? Talán az.
De annyira mégsem, hogy nehezen mászható legyen. Könnyedén átkelhetnek rajta.
- Azyer... ha nem találkoztunk a boszorkánnyal az azt jelenti, hogy... itt kell lennie! - szólt hátra a vándornak a lány. Azyer kelletlenül felmorrant.
- Lehetséges. - mégsem volt olyan könnyű átkelniük a hegységen. A hegyoldal kavicsos volt, a lovak patái alatt úgy csúszkáltak mint a jég. Négy órába is beletelt mire felértek a völgybe nyíló hegyoldal tetejére.
Különös módon itt már biztonságos volt a talaj. A völgyben nem nyílt virág. Semmi csak fű... és egy kripta.
Magányosan, szürkén. Levágtáztak... és akkor meglátták a boszorkányt. Éppen kilépett a kriptából, mögötte fekete füst terjengett és égett hús szaga.
- Szemét zombik! - sziszegte dühösen. Ő is hamar kiszúrta a négy alakot.

A boszorkány fekete bőrmellényt, selyemnadrágot, fekete inget, kesztyűt, csizmát és köpenyt viselt.
Szeme, haja is fekete volt. Egyedül bőre tűnt varázslatosan fakónak. Akár egy vértelen, gyönyörű vámpír.
Szelíden elmosolyodott.
- Hát ti mi járatban? - érdeklődött kedélyesen. Azúr szája széle remegett az undortól.
- A Karpánt a miénk, boszorkány! - az utolsó szót szinte kiköpte. A nő csípőre tette a kezét és felcsattant.
- Azé aki előbb megtalálta! És ez én vagyok!
- Add ide, vagy végzek veled! - Azúr hangja csöpögött a méregtől.
- Mit mondtál anatolai?! Ha ilyen erős vagy akkor ne csak a szád járjon! - akár Narona...
- Kihívlak párbajra! Anatolai szabályok szerint, csak hogy később ne vitathasd el a győzelmemet!
- Benne vagyok! - Azúr leszállt a lóról és csettintett. Hófehér láng szaladta be egy kör vonalát.
- Körön kívülre! - szólt társainak, és ledobta fegyvereit.

A boszorkány lekanyarította köpenyét, összecsavarta és felkiáltott, különös, rikoltó hangon.
A köpeny szénfekete ostorrá alakult át. Megsuhintotta, Azúr bal alkarján széles seb nyílt... de a férfi monoton kántálása egy pillanatra sem zökkent ki menetéből. Elcsattant a varázslat, és illékony, ködszerű sasmadár csapott le a nőre a semmiből. Az eltáncolt és megsuhintotta ostorát. Azúr varázslata egyszerűen semmivé foszlott. A meglepett anatolai gyors varázsszavakkal védekezett az ostor ellen. Gyenge pajzsok villantak fel teste körül, minden ostorcsapásnál. Ezek az egyszerű kis trükkök nem sokra voltak jók.
A fekete ostor pedig egyre gyorsabban csapott le. A boszorkány kitűnően kezelte fegyverét.
Ekkor Azúr elvétette az ütemet, az ostor kirántotta alóla a lábát. A következő csapás az arcán csattant, de akkorát hogy a feje oldalra bicsaklott. Látszott, hogy a boszorkánymester kábult, védekezésre képtelen.
Azyer előrevetődött, az égési sérülésekkel mit sem törődve hatolt át az Anatolai Párbajkör védőpajzsán és leteperte a boszorkányt mielőtt az végzetes csapását a férfira mérhette volna.
- Győztél! Nem kell megölnöd! - morranta a nőnek. Felpattant és Azúr mellé guggolt, próbálta élesztgetni kábulatából.
Eközben a boszorkány meglendítette az ostort... Yelin felkiáltott az orvtámadás láttán, de az ostor nem ért célba. A vándor megperdült és elkapta a fegyvert.
- Tisztességnek nyoma sincs benned?! - bődült el a férfi.

Pillantása jéggé dermedt... most azonban más volt mint amit néha Yelinnek alkalma volt látni. Ezerszer halálosabb és veszedelmesebb. A nő sikoltva a földre rogyott, körmei arcát szántották, lábaival a földet rúgta.
Szenvedett. Végül erőt vett magán, térdre kászálódott és vádlón Azyerre mutatott. Ujjából szikrák csapkodtak, de ilyen zavartan nem tudta létrehozni valószínűleg végzetes varázslatát.
- Átkozott! - a hang gyilkos dühvel csattant.
Egyszerűen kipenderítette a boszorkányt a kör maradványaiból. A férfi elgyalogolt a kővé dermedt Narona és Yelin mellett, a boszorkányig. Kezét nyújtotta a tápászkodó nőnek.
- Szerencséd, hogy megismertelek Nita! Ha nem... hát isten bizony, megöltelek volna!
- Én... én... nem ismerlek... téged... - lihegte amaz. Az esés erejétől kipréselődött a tüdejéből minden levegő. Most igyekezett pótolni. Azyer békésen elmosolyodott.
- A mozgásod tűnt fel legelőbb. Ez a kobraszerű küzdelem jellemzett már serdülőként is. Aztán alaposabban figyeltelek. Bár a hajad és a szemed szénfekete lett, de az ajkaid... ugyanolyan jellegzetesek. Elkeserítő, hogy te nem ismertél rám, Nita Reynar!- fejezte be szemrehányólag mondókáját.
- Azyer?- suttogta a nő hitetlenkedve. A férfi bólintott. Nita elég meglepően reagált.
- Otthagytál engem meg anyát!Elhagytál minket!Engedted, hogy apa zsarnokként uralkodjon felettünk!Gyáva voltál és ezért majdnem az életemmel fizettem!Te ne szólíts Nitának!Egy ilyen szemét alaknak ugyanúgy Al’byathon vagyok mint másnak!

- Nita... mindketten megváltoztunk, de ettől még én vagyok a családod. És te az enyém.
- Fenéket! Nekem nincs családom! Nem kell! Átlátok rajtad! A Pusztítás Torkára vágysz te is, de nem kapod meg! - előrántotta a közönséges acél karpántnak látszó tárgyat, és kezét közelítette hozzá.
- Ne húzd fel! Elpusztít a hatalma, ha felkészületlen vagy! - csattant Azúr erőtlen hangja.
- Nem akarlak elveszíteni, most hogy megtaláltalak... kérlek ne tedd. - próbálta meggyőzni Azyer a nőt.
- Nincs olyan, hogy túl nagy hatalom. Tedd amit tehetsz és a legnagyobb leszel... - idézett Al’byathon a Bíbor Pentagrammából, a fekete mágusok filozófiai bibliájából. Karjára húzta a karpántot. Semmi sem történt, mindössze a nő tekintetébe költözött végtelen nyugalom.
- Egy pillanatra a legnagyobb voltam... - suttogta, majd porrá omlott. Néhány másodpercnyi dermedt csönd után Azyer felüvöltött. Akár egy megsebzett oroszlán. Yelin, Narona és Azúr egyszerre remegett meg.
Mintha a Nap is elhalványult volna. Felhők kúsztak a fény útjába, csendes szellő borzolta végig a völgyben ácsorgók haját. Aztán néma csönd telepedett a tájra. Néma, akár a kripta a völgyben. Néma akár a mogorva hegyek. Néma akár a hamu a méregzöld fűben.

Néma mint a tanácstalan barátok, akik lapulva húzták meg magukat egy dühös harcos árnyékában.
Mert most egy harcos volt dühös és kétségbeesett. Kedve lett volna porrá zúzni a hegyeket, porrá égetni mindent, végezni mindenkivel.
- Nem. - suttogta maga elé Azyer. Hatalmas lelkierőről tett tanúbizonyságot ez az egyetlen szó az emberi szájból. Kegyetlen dolog belátni, hogy az a por neki már semmi. De megtette amit ember megtehet.
Az állítólagos "gyarló lélek".
Közelebb lépett a kupac hamuhoz és rezzenéstelen arccal kivette belőle a karpántot, majd Yelin lába elé hajította. Sejtelmes mosolyt villantott, csak aztán szólalt meg.
- A tiéd Ilin- Nuvil. Csak győzd megtartani! - Yelin lehajolt a rettenetes tárgyért, miközben korántsem volt benne biztos, hogy a férfi legjobb szándékától vezérelve bízta meg éppen őt a karpánt őrzésével...