Viadal a végzetért 4. rész

Másfél napja indultak el kétnapos táborukból. Kora reggeltől késő estig gyalogoltak, gyakran kocogtak.
Narona viselte ezt a legrosszabbul, de azért fogcsikorgatva sietett a többiek mellett. Az erőltetett menetnek köszönhetően délre már majdnem a Táltos- hegység lábánál jártak. Kisebb erdők vették körbe a csapatot.
- Nem lesz ez jó Azyer!A hegyekben és erdőkben manók élnek. Sok manó. Sok félhumán, apró izé, botokkal. - jegyezte meg Yelin.
- A manók gyáva népek kislány!Csak akkor támadnak emberre ha nagyon muszáj. - felelte Azúr.
- Ha nagyon muszáj?- kérdezte Narona.
- Azaz ha nagyon éhesek.
- Embert esznek?!- sikkantott a lány.
- Nem csak. Mindent amit te, és amit nem. Bármit. Fakéregtől a lószarig. Vagy azon is túl. Nem érzékenyek a fertőzésekre és nem hasfájósak.
- Azyer... khm... nincs egy kölcsön késed vagy tőröd?Pallosod, buzogányod... tíz méter vastag csatapáncélod... esetleg kétszáz jól képzett testőröd... vérebed?
- Szeretem a fanyar humort, de ennyire azért nem vészes a helyzet.
- Megígéritek, hogy nem leszek manóvacsora? - sandított a vándorra Narona.
- Meg. - és lecövekelt - Itt verünk tábort. Pihennünk kell. Elég nagy utat tettünk meg. - fáradtan rogytak a földre.
Aludtak, de bőven alkonyat előtt már mind ébren voltak. A levegőben volt valami (legalábbis Yelin esküdni mert volna rá) feszült és nyugtalanító. A fák sem az óvó árnyékadó szerepében mutatkoztak már... fenyegetően borultak föléjük.

Azyer megfeszített rugóként pattant fel. Zsákjából előkotort egy hosszútőrt és Narona kezébe nyomta.
- Készüljetek!Lehet, hogy egymás hátát kell védenünk!- őkis hallották már a vinnyogásféle kiáltozást.
Manók. Jó sokan. Túl sokan. Mindenhonnan jöttek, talán még a föld alól is.
- Az istenek szemében nem szent a küldetésünk!- morrant Azúr.
- Vakok ma az istenek. Ki az erdőből! - és futottak.
Lecsapott a közel nyolcvan fős, rongyos, éhes banda.
Az elsőket Azyer pehelypárnaként szórta szét, majd kardjával széles rendet vágott közöttük.
Yelin kétségbeesetten döfött előre. A rövidkard hegye a manó háta közepén bukkant elő.
Narona próbált Azúr mellett maradni, aki két tőrrel küzdött. Mégis szétszóródtak. Már nem is látták egymást.
A dombok, az erdő és a magas növényzet eltakart mindent és mindenkit.
És akkor, abban a reménytelen pillanatban egy sárkány tűnt fel az égen.
Kecsesen szállt, áradt belőle a határozottság és a magabiztosság.
Gerincmenti pikkelyei méregzöldek voltak, majd egyre világosodtak, hasán már aranybarnába fordultak.
Mancsain hatalmas karmok, hosszúkás pofájában veszedelmes fogak.
Szemei vidám - komoran csillogtak az arany mélységben. Fenséges látvány volt, amint kitárta szárnyait és a manókra rontott. Mancsai nyomán élő nem maradt. Ekkor kitáttotta pofáját, gyilkos tüzet fújt.
A hőhullám szénné égette Yelin előtt a manókat.

A sárkány elbődült, farka lecsapott az óvatlanokra. A maradék manók rohanni kezdtek, egyfelé.
Üldözőjük utánuk röppent és lebukott az erdő sűrűjébe.
Yelin megbabonázottan huppant a néhol még fellángoló fűbe. Maga sem tudta volna, meddig ült ott, neszt sem hallva. Legalább fél óráig. Talán tovább.
Azyer érkezett a lány háta mögé, véres karddal.
- Bajod esett?!
- Nem. - suttogta válaszul.
- Láttad?
- Itt volt tőlem karnyújtásnyira. Megmentette az életemet!
- De előbb az enyémet! - érkezett meg Azúr. Derekán mély vágás díszlett.
- Láttátok?!- kiabálta Narona, az erdő felől rohanva.
- Éppen futottam az elől a banda elől, mikor lecsapott rájuk. . . is. Meg minden mocsokra!
- Vajon mit keres egy sárkányúr Anon földjén?
- Örüljünk a szerencsénknek, és álljunk tovább. Nem maradhatunk itt, és többé nem részesülnénk ekkora kegyben. - szólt közbe Azyer. Szerencsére zsákjaik a hátukon voltak, csak néhány pokrócot és némi élelmet vesztettek.
- Várj!Azúr nem gyalogolhat így!Ki kell tisztítani a sebet és bekötözni!- vetett gáncsot a lány. Neki is látott.
Erős pálinkát öntött a sebbe, Azúr kínjára, majd kimosta némi tiszta vízzel. Gyorsan tépést készített egyik váltás ingéből, és bekötötte.
- Reméljük, hogy megelőztük a seblázat... - dünnyögte.
Mentek tovább.

A’kwanin - Semarall Ninar méltóságteljesen ült székében. A Tanácsban legalább harmincan voltak, de ebből csak a nagy klánok számítottak igazán. Ők öten voltak, köztük Ninar a Semarall klán nagyasszonya. Magas alakjával, feltűzött barna hajával, gyönyörű arcával, jéghideg szemeivel borzongató látványt keltett.
- Nem Ninar! Nem veszünk részt az emberek háborújában!Ostobaság, hogy a sárkányok a világ szebbé tétele és őrizése miatt léteznek. Ne kövesd fiad az eretnekségbe, nem kellenek árulók. - Jork nagyúr, a Tanács vezetője aljasul kiforgatta szavait. Ninar felvetette, hogy megsegíthetnék az embereket. Nem segítő szándék volt ebben, csupán Lendelon határait féltette.
Erre örök ellenfele, Jork mindenkinek eszébe juttatta renegát leszármazottát, csak hogy pillanatnyi rokonszenvhez jusson a Semarall klánnal szemben.
Ráadásul eretnek fiának gondolata dühítette.
Sosem értette Nisyliont, a sárkányt akit az ember teste "hordozott". Vajon miért engedte a hatalmas sárkány, hogy fia az eretnek igék megszállotjává váljon? Nisylion még támogatta is a gyarló embert!
Aki végül megtagadta klánját, iszonyatos mészárlást rendezett a Tanácsban (megölt három csatasárkányt is).
Persze, hogy kitagadták!
- Kiforgatod szavaimat Jork!Nem érdekel az emberek sorsa, de ha ők elbuknak a sárkányok is belevesznek az örök sötétségbe. A sajátjaimat féltem.
- Nincs veszély.
- De van. Ha csak nem paktáltál le a Fekete Elffel!
- Szuka! Rágalmazod klánomat!
- Miféle titkot leplezel haraggal Jork?! - a két emberi test egyszerre ugrott fel. Az átváltozás pillanatok alatt ment végbe.

Immár a mélykék A’kwanin és vörösessárga Vansee kerülgette egymást.
A szolgák és az embertestű nagyurak sietve szóródtak szét.
A’kwanin mancsa egyszerre csapott le a tűzcsóvával. Vansee hárított, de a tűz a nyakát perzselte.
Vad bömböléssel ugrott a kék sárkányra. Maga alá teperte és fogai már lecsaptak volna, mikor A’kwanin fejével oldalba taszította a másikat, mire az a kőpadlóra zuhant.
Egy hófehér sárkány ugrott közéjük. Nemoien volt, az Erion klán nagysárkánya.
- Hagyjátok ezt abba! Nem méltó hozzánk a marakodás. Ha rendezni akarjátok a dolgot, párbajozzatok!- morogta. Egyik félnek sem akaródzott párbajra kihívni a másikat.
A visszaalakult Ninar visszagondolt fiára. Mikor is kezdődött az ostobasága? Egy mulatságon, hét- nyolc éve.
Sorba állították az emberi foglyokat, a Semarall klán kapta a leigázás megtisztelését. Ninar pedig egyetlen fiát
jelölte ki a klánból. Ő kivont karddal végigjárt a foglyok előtt, majd a sárkányurak felé fordult.
- Nem ölök ártatlant! - jelentette ki. Elvágta a köteleket és kijelentette, hogy aki megakadályozza a foglyokat a "szökésben" annak vele gyűlik meg a baja.
Ninar már akkor gyanakodni kezdett rá, hogy Nisylion nem igázta le az ember lelkét. Ketten uralták azt a testet, mert a sárkány nem bírt el az emberrel! Ninar ezt szánalmasnak tartotta.
Gondolatai visszatértek a jelenbe. Már látta, hogy a sárkányok nem fognak elindulni az embereket segíteni...
még saját határaik védelmében sem.

Tegnap lépték át Errita határát. Ez az állam valóban a halászoké volt. Komolyabb település csakis a partokon jöhetett létre. A lakosok halásztak, zsákmányukat az anoni hajósokkal cserélték el olcsó ruhára, alkoholra, lámpaolajra és egyéb alapelemekre. Ennek az államnak még fővárosa sem volt. Királya sem.
Központi hatalma sem. Városa sem. Hadserege sem. Egyáltalán, semmije sem volt. Csak halászfalvai és halászai. Meg hala, ezerféle, bőségesen.
Jezyk mindössze azért nem igázta még le, mert éppenséggel akadt jobb dolga is. Anont pedig nem érdekelte.
És vajon a háború előtt hol voltak Jezyk becsvágyó királyai?Ki tudhatja már, hogy miért maradt meg függetlennek a halászállam?
Betértek egy partmenti faluba. Legnagyobb meglepetésükre a mindig vendégszerető halászok ellenségesen fogadták őket. A koszos kunyhók között sétálva éppcsak le nem köpték őket.
Azyer unta meg a dolgot leghamarabb. Elkapta egy kavicsdobáló fickó gallérját.
- Miféle fogadtatás ez?! Békés vándorok vagyunk, erre ti kővel és mocsokkal dobáltok?! - sziszegte a képébe.
- Szarevő fekete sakálok! - kiabált a halász, vicsorogva. Egy izmos, büszke tekintetű férfi lépett ki az őket körülvevő csoportosulásból.
- Engedje el őt! Én vagyok a falu vezetője. - jelentette ki.
- Megmondaná, miért gyűlölnek minket? - fordult felé Azyer, villámló szemekkel. A fickó közelebb lépett hozzájuk, hogy a halászok ne hallják mit mond.
- Nézzék, a halászok egyszerű népek... tegnap itt járt három önökhöz hasonló "békés vándor". Miután nem adtunk nekik ingyen ételt, egyikük átkot mondott a partra. Ma már nem volt fogás!Itt, ahol mindig bőséges zsákmányban volt részünk!Hihetetlen hát, hogy nem szeretik az idegeneket?

- Anoni vándorok vagyunk. Némi innivalót szeretnénk vásárolni. - jegyezte meg Azúr.
- Megoldhatjuk. - felelte elmosolyodva a férfi.
- Aggasztó. Miféle fekete mágus jár Erritában, és miért? - húzódott közelebb Azyerhez a boszorkánymester, miközben a falu vezetője intézkedett ügyükben.
Azyer aggódva pillantott észak felé.
- Boszorkányt a háború kezdete óta csak Rakun földjén tűrnek meg. Márpedig Rakun csatlósai nem kockáztatják, hogy elfogják őket a határon... hacsak nem kapnak parancsot rá. És ki az aki parancsolhat egy boszorkánynak Rakunban?
- A Fekete Elf. - vágta rá Azúr rögtön. - De mit akarhat der Zlameyan Erritában... - szinte azonnal el is hallgatott.
- Ugyanazt amit mi is. - bólintott a vándor- Sietnünk kell. Mától kevesebbett alszunk és erőltetett tempóban gyaloglunk. - fizettek, megkapták a tömlő tiszta vizet és továbbálltak.
- Jóval előrébb járnak! - sóhajtott Azúr, és Yelinnek valahogy rossz érzése támadt arra a gondolatra, hogy meg kell küzdeniük egy boszorkánnyal. Vajon mire képes egy ilyen varázsló?Azúr talán egy villámcsapással porrá zúzza majd (bár a lánynak fogalma sem volt róla hogy képes lehet e ilyesmire a varázsló)... vagy éppen a boszorkány égeti el őket a pokol tüzén, mielőtt bármit tehetnének.

Tudta, hogy az anonban tanult varázslók képesek a legnagyobb harmóniában élni az esszenciával, ezáltal hatalmuk is jelentősen megnő. Viszont amit a fekete mágusokról mondott Azyer, egyáltalán nem bíztató.
- Azyer... mi lesz ha esetleg szembekerülünk majd azzal a boszorkánnyal?- kérdezte Yelin. Azúr elmosolyodott.
- Szerinted egy boszorkány békésen ideadja majd a karpántot, elköszön és visszamegy Rakunba? - kérdezett vissza a vándor, szintén mosolyogva.
Yelin nagyon együgyűnek érezte magát, és ezért valahogy Azyerre haragudott.
A távolban feltűnt egy különös alak. Már csak azért is különös volt mert észak felől jött. Mellvért csillant rajta, oldalán hosszúkard, köpenye vadul lobogott a szélben.
- Legyen kézközelben a kardotok!- figyelmeztette őket Azyer.
- Nem lehetne kikerülni? - aggódott Yelin. Az ilyen helyzetekből szokott küzdelem kialakulni. Vagy nem?
- Hátha tud valamit a boszorkányról.
- Ha ugyan nem ő az... - mosolyodott el Azúr. A vándor férfi volt. Fekete haját rövidre vágva hordta, kifejezetten jóképű volt és ápolt. Boszorkánymesterük rivális tekintettel pillantott felé.
Azyer intett a fickónak, mire annak barna szemében őszinte öröm csillant.

- Üdv nektek, legyetek bárkik!Már két hete nem láttam embert ezen a kihalt tájon!- Azyer láthatóan megörült annak, hogy a másik zennai akcentussal beszélte a jezykit.
- Mit láttál északon?- kérdezte. A másik vándor hosszan szemlélte a csapatot, főként Naronát és Azúrt.
- Vigyázzatok ha arrafelé mentek. Csillogó- villogó lovagok szálltak meg mindent az Antho folyótól északra.
- Lovagok?- ráncolta a homlokát Azúr. A fickó hevesen bólogatott.
- Sascímeres, komor lovagok.
- A sas egy aranyszínű jogart tart a karmai közt, öt hegycsúcs előtt. . . - suttogta Azyer.
- Igen, honnan tudod? - hökkent meg a másik. Azyer, mintha álomból ébredt volna.
- Csak tudom és kész. - a fickó zavartan elköszönt és elgyalogolt.
- Ennyire ismered azt a címert? - érdeklődött a boszorkánymester. Azyer tekintete messzire kalandozott.
- Zennai. A Reynar címer. A családom címere. - Yelin felkapta a fejét. A vándor még sosem szólt egyetlen szót sem a családjáról. Tehát igaza volt, és a férfi nemesi származású!
Letelepedtek a fűre, bármennyire is sietniük kellett volna.
- Miért tagadtak ki? - kérdezte Azúr. A másik szomorkásan elmosolyodott.
- Kitagadni? Nem... én hagytam ott őket. Apám egy zsarnok volt, szentül hitte hogy egy férfinak elég az ha kardot képes forgatni és le tudja írni a nevét. Anyámat minden áron távol akarta tartani a tartomány ügyeitől, húgomat pedig mélyen lenézte és ostoba csitrik közé kényszerítette. Együtt tanultunk nyelveket, számtant, művészetet. Titokban persze, anyánk segédletével. Nagyon fiatalon mentem el.

Volt egy kardom, nadrágom, ingem, csizmám lovam és kevéske pénzem. Tua- Essian erdőibe menekültem.
Nem mondhatom, hogy az elfek barátságosan fogadtak, de adtak ételt és egy mogorva vezetőt mellém aki elkalauzolt Anatolába. Ott beálltam a Puszták Farkasai*(*anoni zsoldosképző rend, tagjaik jó pénzért szolgálnak bárkit, a pénz tetemes része a rendet illeti) közé, de sosem zsoldoskodtam. Inkább jártam a világot és kalandorokkal forgattam a pengémet. Hát ennyi az életem. Nem nagy história.
- Azért ne szerénykedj! Az előző vatoi uralkodó bukásában is alaposan benne volt a kezed...
- Megölette egy jó barátomat, akiért vérbosszút esküdtem. - magyarázta Yelinnek.
- Sikerült összeszedned magad? - érdeklődött Azúr. Azyer szaporán bólintott és felpattant.
- Hamarosan megtudjuk mit keres itt apám serege... vagy az unokaöcsémé. Csak ő örökölhette a tartományt helyettem, ha apám elhunyt volna...