Találkozás

Újra látta. És újra elkeseredett. Mit tehetett volna? Hisz emlékei vegyesek. Szép napok és rossz napok. Együtt töltött órák, napok, és végeláthatatlan viták. Féltékenység és ármány. Mégis vágyott rá. Tudta, hogy kell neki. És azt is tudta, hogy ő már másé. Tovább sétált és inkább a januári havazást figyelte.

Két hét telt el azóta, de ő még most is rá gondolt. Nem tudott elszakadni tőle. Kezdett élete álomszerűvé válni. Reménye újra feltámadt és újra beleélte magát abba, mi is lehetne ebből még?
Felhívta. Beszélt vele, és lemondott álmairól. Férfihang szólt bele a telefonba. Egy olyan férfié, aki biztos jobb, mint ő és aki többet tud adni, mint ő. Kavargó gondolatai között átkozta magát, hogy, felhívta egyáltalán őt. Menekülni akart, kiadni minden gondját és érzését. Mit tehetne ilyenkor? Hova tovább? Felötlöttek benne ezek a kérdések, és nem talált választ egyikre sem. Mit kereshetett volna ő, egy olyan ember életében, aki nem viszonozta a szerelmét? Megivott pár rövidet, és aludni tért. Menekülésre ez a módszer látszott ekkor a legalkalmasabbnak. Lefeküdt és elaludt. Álmában tovább tudott lépni. Másnap pedig, egy szokványos nap kezdődött.

Egy hónap telt el, és úgy látszott, hogy kezdi elfeledni. De mindez csak napközben volt látható, mikor gondolatai elfoglaltak voltak, és nem kellett rá gondolnia. Rá és rá. Újfent csak rá. Estéi nyomorúságosak voltak, és a magány emésztette. Semmi nem segített, már az ital sem nyugtatta meg. Beszélni akart vele. Újra felhívta. Most ő vette fel. Két percet beszéltek, de neki egy napnak tűnt. Ő semmit nem észlelt. Csak nyugodtan, kedélyesen beszélgetett régi barátjával. Vacsorát beszéltek meg. Letette a telefont és arcáról a mosoly lehervaszthatatlan volt. Megivott valamit és lefeküdt. Azzal a tudattal aludt el, hogy nemsokára találkozhat vele.

Egy hét telt el, és a vacsora napja is. Már fél órával a találkozó előtt az étteremben ült. Várt és egyre csak reménykedett. Várta, hogy élete jobbra forduljon. Megérkezett ő. És újra csalódnia kellett. Külseje nem nagyon változott az évek folyamán, csak nőiesebbé tették őt. Szebbnek látta, mint valaha, mégis, mikor odaért hozzá, egy nagyon boldog asszonyt látott. Igen épp várandós volt. Nem mutatta csalódottságát, kedvesen, érdeklődően beszélt tovább. A vacsorának vége volt. Taxit hívott neki, és elválltak. Talán örökre. Nem tudta megmondani. De már nem tudta mit akar. Nem akart élni nélküle, de nem tudott elszakadni a gondolattól, hogy másé lett. Újfent gyötörni kezdték a kérdések, mit is tehetne? Válasz megint nem volt. Csüggedten, és kiábrándultan ment haza. Mire is számíthatott volna? Hisz egy férfivel már beszélt, aki minden bizonnyal a férje. Otthon, a magány és búskomorság lakjában, újra elhagyatottnak érezte magát. Hazaérve a konyhába ment, és kinyitotta a hűtőt. Jól esett neki a hideg. Kinyitott egy üveg bort, és a hűtő előtt ülve kezdte el inni. Az üveg felénél még rosszabbul érezte magát. Könnyek szöktek a szemébe és magát okolta, hogy ez történt. Felállt és az ablakhoz ment. Kinézett a csillagos estébe, és elgondolkodott, mi is maradt számára? Semmi. A párkányra kapaszkodott, és lenézett. Tíz méterrel lejjebb, ott volt számára a boldogság. Egy nyugodt, és zavartalan világban. Elrugaszkodott, és élvezte a repülést. Lepergett előtte minden, a találkozás, a szerelem, a csüggedtség. Nem kellett neki már több, csak a nyugalmas együttérzés. Leért és többet nem volt számára érzés.

Ő csak a hírekből hallotta, hogy egy ember, valószínűleg öngyilkos szándékkal kiugrott a lakása ablakából. Nem érdekelte annyira, ő boldog volt és tudta, nem olyan halt meg, akit ismert vagy szeretett. Két hét múlva hívta újra, hogy megkérdezze, akar e újra találkozni vele. A telefont nem vették fel. Soha többet nem hallott felőle. Nem értette, hogy mi történhetett. De egy idő után már nem is érdekelte. Az ember felejt. De inkább vár, mint felejt…