Viadal a végzetért 3. rész

Rowan der Zlameyan elgondolkodva pillantott az előtte térdeplő ifjú férfira. Az ilyeneket a legkönnyebb megtörni. Büszkék, de egy kis fájdalom meggyőzi őket.
- Az Anatolai Máguskör beavatott mestere vagy. - jelentette ki a király. Nem várt választ.
Egy hete a mágus még büszke és dölyfös volt. Azóta az ork kínzókamrák válogatott ínyencségei megtörték akaratát. Ereje fogytán, büszkeségének már nyomai is eltűntek.
- Mit tudsz a Pusztítás Torkáról? Halljam! - még az ajtónállók is összerezzentek a dühödt parancsra.
- Hatalmas varázsszer. - suttogta porszáraz torokkal a fogoly. Aki karjára húzza, képessé válik megnyitni valamiféle kaput, amin keresztül minden világok valamennyi fájdalma elpusztítja azt a lélekkel rendelkező lényt, aki a haszáló parancsol. De ennek a hatalomnak is ára van... - a mágus hangja itt elcsuklott.
- Ára?Miféle ára?Beszélj, vagy mész szenvedni!
- Nem tudom nagyúr! Anatolára,nem tudom! - borult a földre a férfi.
- De azt remélem tudod, hol van! - a mágus nagyot nyelt,mintha lett volna mit.
- Ha megmondom elengedsz?
- Szabad leszel, életemre fogadom. - Zlameyant egyáltalán nem érdekelte egy ember sorsa. Mit foglalkozzon ő egy nyomorult senkiházival? Majd, ha leigázta a világot!
Érdeklődve hajolt közelebb.
- Hozass térképet a Kárhozott Földről és megmutatom hol kell keresned. - a király parancsot adott a szolgáknak.
- Ha az anatolaiak tudják hol van, miért nem használták még fel? - kérdezte a fogolytól.
- Azért rejtette el még nagyon régen a Máguskör, hogy ne lehessen általa a sorsot befolyásolni. Mi sohasem tennénk ilyesmit. Nos tehát... ebben a völgyben van egy kripta, vagy legalábbis annak tűnik. A helyiség közepén egy emelvény, rajta férfiökölnyi rubint. - a király elvigyorodott a varázsló keze láttán. Hát, ha az az ököl férfiököl volna, szégyenkezhetnének is a férfiak..., közepében kívülről láthatatlan kulcs. A rubint alatti kis résbe dugva a kulcsot, megnyílik a rekesz amiben a karpánt fekszik.
- Ennyi? És a csapdák? - hitetlenkedett a király.
- Avatatlan személy sosem jönne rá a megoldásra.
-Esküdj, hogy csupán ennyi az egész!
- Anatolára esküszöm,hogy így igaz!
- Hová mész? - szólt Rowan az ajtó felé vánszorgó fogolyra. - Arra nem jutsz ki! - a Fekete Elf kivont karddal lépett a férfi elé.
- Megesküdtél,hogy szabadon engedsz! - háborodott fel a mágus.
- És most betartom eskümet! Megszabadulsz, mindentől! - a penge a szívbe döfött.

A mentolai kikötőben leszálltak a hajóról.Narona azután is velük maradt, hogy Azyer közölte vele, merre is tartanak. A városban éppcsak megtöltötték élelmiszeres zsákjaikat és siettek a falakon kívülre. Mentola nem állt biztonságos település hírében.
A legközelebbi folyóág mellett vertek tanyát.
A tűz fényénél, egy darab száraz, sós halat rágcsálva beszélt Azyer a továbbiakról. Kissé morcosan. Yelin tudta, hogy a vándor nem helyesli fiatal útitársukat. "Ahhoz túl veszélyes az út!"
- Azon az úton fogunk menni, amin a Jezykbe tartó karavánok. A Táltos-hegység mentén. Mi azonban dél-észak vonalban áthaladunk Erritán, északon pedig majd keletnek fordulunk, a Kárhozott Földre.
Narona, Errita északi határáig még meggondolhatod, velünk akarsz e jönni!
- Persze! Még sosem utaztam, nem vagyok hülye hogy most kihagyjam! - lelkesedett a lány.
- Ha nincs ellenetekre, megpihenhetnénk itt néhány napig... ez a hely szinte szétrobban az esszenciától.
Ha hagytok pihenni, két nap alatt újra a régi lehetnék.-szólt közbe Azúr. Szinte könyörögve pillantott feléjük.
Azyer mélyet sóhajtott,talán számolgatott...
- Rendben Azúr. Megkapod a két napodat.

- Zavarok?
- Nem, dehogy.Ülj csak le Yelin! - szólt Azúr a reggeli órákban. A boszorkánymester sokkal kipihentebbnek tűnt. Szemében újra a régi fények csillogtak, ez őszinte örömmel töltötte el a lányt.
- Csodálatos ez a hely. Minden él, minden lélegzik, mindent áthat a mágia. Ringat a föld, simogat a szél, vibrál a fény, nyugalmat hint a pára... mintha szivárványtóban ülnék.
- Szívesen átélném amit te most. - mosolyodott el Yelin.
- A mágiának is vannak árnyoldalai, mint minden életformának.Nem lehet csak a kellemes részét átélni.Mert ez is életforma, Yelin! Eleinte keserű, fájdalmas, taszító. De minden varázstudó elviseli ezt, mert tudjuk milyen amikor merítünk a végtelen esszenciából, amikor művészien megformáljuk azt és útjára engedjük, mint felnőtt gyermekünket. Tudjuk milyen táncolni az örvényekkel, milyen szabadnak lenni.Csak mi tudhatjuk milyen, amikor egy ehhez hasonló esszencia- csomópont közepén meditálunk...
- Amiről te beszélsz, nem csak a mágusok ismerik.
- Mondj más, Azyer!- mosolygott Azyer.Őszintén, gúny nélkül. Ritka esemény. Yelin még nem látta ilyen nyugodtnak a boszorkánymestert.
- A sárkányok is érzik ezt...
- Sárkányok? Lendelon önző sárkányuraira gondolsz, akik emberek testét bitorolják, mert barlangjaikból előbújni lusták?
- Ugyanúgy tudod mint én, hogy ők állnak minden nép közül legközelebb a mágiához!

- Ugyan!- legyintett Azúr könnyedén.
- Ha ilyen ostoba vagy, szívből kívánom, hogy soha ne hozzon össze a sors egyetlen lunár- nagyúrral* sem!- (*Lun- Ahry, a sárkányok szülővilága, innen származik az elnevezés)
- Mert te olyan kiválóan ismered őket!
- Ezek szerint jobban mint te!-Yelin elmélázva hallgatta a rövidke vitát. Apja mesélte valamikor, hogy minden veszekedés ellenére (vagy éppen azért) Azúr és Azyer testvérekként szeretik egymást.
- Tulajdonképpen miért civakodtok ti folyton? - érdeklődött a lány.
- Mer’ hülye! - horkantott fel Azúr sértetten és hátat fordított.
Azyer a békésen álmodó Naronát figyelte.
- Nem tud kardot forgatni, meg kell védenünk. Nem tud vadászni, etetnünk kell.Ő bírja legkevésbé a gyaloglást, csak hátráltat.Hol volt az ép eszem amikor engedte, hogy velünk jöjjön?! - mélázott a vándor.
- Gyakran a szív ad tanácsot. Ami viszont különös: ha hallgatunk a tanácsra, később ritkán bánkódunk.
- A te lelkeden szárad majd, ha baja esik!-nézett vádlón a lányra.
- Te már nem éled meg, hogy Naronának baja esik!-legyintett Yelin.A férfi felvonta szemöldökét.
- Mire célzol?
- Valld csak be, hogy megszeretted ezt a kislányt! Aki bántani akarja, meg kell ölnie téged előbb.
- Fenét! Annyira féltem csak, mint akármelyik másik koszos utcakölyköt. - Azyer azzal a félelmetesen hideg pillantással nézett rá, amivel olyan nagyon ritkán. Zöld szeme mintha ebbe a gyilkos tekintetbe fagyott volna.
Ilyenkor Yelin úgy érezte, a férfi lelke minden rezdülését ismeri és mérlegre teszi.
Újra kislány volt, akit csínytevésen értek. És félt. Nem úgy ahogyan egy apai pofontól fél az ember, ez igazi félelem volt. Rabul ejtette. Zihált, izzadt, remegett. Az a pillantás halált rejtett.
Nem hősit, vagy dicstelent... halált.
Gyorsat, könyörtelent, véget-parancsolót. Jéghideget.
Azyer elfordította fejét, és Yelinnek erősen kellett koncentrálnia, hogy legyűrje teste hideglelős remegését.
Azúr zavartan visszafordult előbbi helyzetébe, háttal a többieknek.

A reggel békéjébe vad patadobogás hasított. Madarak röppentek fel a lovas előtt, harmattól csillogó növényeket tettek földdel egyenlővé a vasalt paták. A ló hatalmas termetű fekte mén, izmos akár a Táltos-hegység varázslatos hegyi lovai. Utasa súlyos lovagi páncélt viselt hősi alakja fölött. Még sisakjának rostélyát sem hajtotta fel. A hátán keresztbe vetett pallos irdatlan csattogással verte a fémet.
A lovag mellvértjén különös, vörös-fehér fekete címer díszlett. Talán észre sem vette a földön fekvő alakokat, akik jöttére sietősen ugrottak, gördültek félre.
Naronát épphogy félre tudta rántani Azúr.
-Te hígagyú, tetű, paraszt, bunkó állat! Rohadnának szét a beleid!-üvöltötte majdnem-elgázolója után a lány.
Nos, tudvalevő hogy a baj a leglehetetlenebb körülmények között is bekövetkezik.
Miképpen hallhatta meg a lovag a lány álmos hangját?!
Néhány pillanat múlva a fickó előttük volt.
- Mit merészelsz pondró?! - hangja fáradt volt, ugyanakkor dühös és férfias.
- Ha nem tetszik valami, mássz le a kilátódról, mert így meg se hallak!-feszítette tovább a húrt a lány, kockáztatva a fejét.

A lovag felhorkant, keze a pallos markolatára kulcsolódott. Nagyon gyors volt. A vaskos penge elindult a lány feje felé... csöndesen éledt fel a szél, lágyan simította végig Yelin arcát... és megakasztotta a lovag kezét.
Hihetetlen látvány volt. Mintha láthatatlan ujjak fonódtak volna a fickó csuklójára.
- Ha még egyszer találkozunk, nem lesz szerencséd!- kiáltott fel csalódottan a lovag, és elvágtázott.
- Vigyázhatnál a nyelvedre, te lány!- csóválta a fejét Azúr.
- Ugyan minek?
- Mert még elveszted... - erre Narona elindult valamerre, "hátha talál valamit".
Yelin visszafeküdt, de elaludni már nem volt képes így a két férfi beszélgetését hallgatta.
- Nem tetszik ez nekem!Mit keres errefelé egy klán szolgája?- kérdezte fojtott hangon Azúr.
- Csak egy lovag volt, még ha egy klán szolgálatában is. Talán eltévedt. Hagyjuk ezt Azúr, holnap már teljesen lényegtelen lesz.
- De most igenis lényeges!A sárkányok nem mozdulnak ki ok nélkül Lendelonból!
- A szolgáik viszont igen. - hosszú csend következett. Yelin felült, figyelni kezdte a boszorkánymestert, aki valamiféle táncba kezdett.

Mozdulatai lassúak, kimértek, folyamatosak voltak. Látszott, hogy a férfi ezerszer is végigjárta már a lépéseket.
Teste körül halovány ragyogás jött létre. Először alig volt látható, majd egyre erélyesebbé vált az égszínkék burok. Sajnos a ragyogás szinte rögtön szét is foszlott, "felitta" Azúr teste.
- Reggelre jobb leszek mint valaha! - nevetett fel.
- Bámulatos vagy néha... boszorkánymester! - szólt Yelin lenyűgözve. Azúr ismét egyik pillanatról a másikra esett át örömből dühbe.
- Ne nevezz így! Az anatolai nagyképűek találták ezt ki. Varázsló vagyok. Hát számít az, hogy nem viselem azt a nyomorult tetoválást?!
- Természetesen nem. De Yelnek megbocsáthatod, most az egyszer. Ő még nem látott valódi boszorkánymestert.
- Én sem ismertem még egyet sem, de a fekete praktikákról megvan a véleményem. - felelte Azúr a vándornak. Azyer elgondolkodva nézett maga elé.
- Volt egy barátom. Becsületes, okos, jóképű, kiváló harcos. Ifjúkorában érintette meg a mágia szele, egy szekta képében. Még csupán belekóstolt a fekete mágiába, a hatalom máris elvette az eszét. A szemem előtt pusztult el a lény akit ismertem. Ahogyan nőtt a hatalma, úgy adta el szívét, lelkét, tudatát, szellemét. Végül valóban hatalmas boszorkánymester lett. Napjait a cselszövés, vér, lelkek rabigába hajtása töltötte ki. Egyszer ő mondta:" A mágusok csak tisztelik és körüljárják az esszenciát, de ez nem hatalom! A hatalom az ha uralod a mágiát, betöröd a misztikum paripáját! Ehhez gátlástalanság és erő kell. A fekete mágusok ezen két tulajdonság eleven megtestesülései!"
Így aztán ez a barát elveszett a nagy hatalomban.
- Te is megveted őket. - jelentette ki Azúr.
- Veszett népség. Filozófiájuk kifacsart. Testük és lelkük sanyargatásával ölik érzelmeiket, és ha övéik elfogytak, másokét kívánják. Hatalom és vér. Ez okoz örömöt nekik.
- Anatola egyetlen jó döntése volt, hogy száműzték a fekete praktikák tudósait.
- Inkább ki kellett volna irtani őket. A mágia nem eszköz, hanem kar ami átöleli a világot!Ostoba bolondok!
- Úgy beszélsz mint egy varázsló! - Azúr megperdült Narona hangjára.
- Na, találtál "valamit"?
- Nem. Szerinted is úgy beszél mint egy varázsló?- intett Azyer felé.
- Egyszerűen tisztelem az esszenciát, ahogyan barátom mondta. Ehhez nem kell varázslónak lennem. De ahhoz sem, hogy tudjam:a lelkek rabigába hajtása és az átkok szórása nem helyes. Ennyi.

Rowan ökle a gránitból faragott asztalon csattant. Körülötte szőttesek, drága vázák, fegyverek, egy polc (tele tekercsekkel és mindenféle kódexekkel).
Bár a palotán kívül nappal volt, bent fáklyák fénye futotta be az aranyozott vésetekkel díszített falakat. A vésetek démonokat ábrázoltak. A hatalmas úrnak tetszettek. Némelyik mintha valóban élt volna.
A parancsára váró démon - ork rettegett urától.
Hatalmas termete, fekete páncélzata, pallosnyi fegyverei mindenkit meggondolásra késztettek... de itt ő rettegett. Főként most, hogy ura dühös volt.
A Seregek Parancsnokának térde remegett. Rowan tudta, hogy fél. Minden szolgája félt tőle.
Akik rabszolgamunkával felhúzták palotáját, rettegtek. Akik seregeiben harcoltak, rettegtek. Akik őrségében szolgáltak, rettegtek. Annyira, hogy bármit megtettek, csak ő ne legyen dühös.
Mindenki rettegett tőle, ez adta hatalmát és még élvezte is.
Most azonban roppantmód dühös volt.

- Az én hadseregem képtelen bevenni azokat a porfészek határerődöket?!Mikor értitek már meg, hogy mögöttük nincs semmi?! Se erőd, se hadsereg!Csak leendő kincseink és rabszolgáink!Ha Jezyk és Roujan határait bevesszük, már csak menni kell!
- Visszaverik a rohamjainkat királyom!
- Hát akkor még több katona megy ellenük! Annyi amennyit még sosem látott ez a világ! Ha kell, orkok és démonok hulláival temetem be azokat az erődöket! Példát vehetnétek az élőhalottakról! Puszta kézzel bontják le a falakat és két hét múlva már át is törik a vonalat!
- De mi élünk uram! Mi meghalunk a nyílvesszőktől és képtelenek vagyunk tűpárnaként is továbbrohanni!- az ork már előző megszólalásával is a fejét kockáztatta.
- Vigyázz a szádra szolga! Teljesíted a parancsomat és nem jár a pofád! Még több katonát viszel a falak alá!- üvöltötte magából kikelve Rowan. Az ork hajlongva hátrált ki a szobából.
A király mélyet sóhajtott, megnyugtatta magát.
- Al’byathon! - szólította beljebb a nekromantát.
A fekete csuhába burkolódzó nő szép volt. Arcvonásai alapján egy bájos, alig huszadik telében járó kisasszonyra emlékeztetett. "Sötétsége" csupán jellemében mutatkozott meg. Hűen szolgálta a pusztítást és Rowan nagy becsben tartotta.

Varázsereje nélkül egy emberi roncs lett volna. Az apjának nem tetszett, hogy egyre inkább eggyé válik a sötét misztériumokkal, ezért egyszerűen kihajította egy palota ablakán. Al’byathon túlélte a merényletet, az apja nem. De a lány két éve magán hordozza a nyomokat, hatalma nélkül meg sem mozdulhatna.
- Elmész a Kárhozott Földre. - jelentette ki a férfi. A nő hosszan szemlélte.
Rövidre vágott, mélybarna haj, sötét (szinte fekete), gonosz szemekkel. Arca sólyomarc volt. Sólyomorral.
Alakja magas, szinte vézna és mégis erőtől duzzadó. Fülei hegyesek, cimpa nélküliek mint minden elfé.
Rowan der Zlameyant nem véletlenül nevezték Fekete Elfnek. Ősei között minden bizonnyal akadt az elfek hegyvidéki rokonaiból. Nem is kevés.
Kreolos bőre és arcvonásai voltak talán a legárulkodóbbak.
- Miért?- kérdezte Al’byathon.
- Elhozod nekem a Pusztítás Torkát. - a nő meg sem rezzent a név hallatán. Ha el kell hoznia hát elhozza.
Más kérdés:hogyan...
- De vigyázz, figyellek majd! - a nő elhúzta a száját.
- Nem bízol bennem?
- Ó dehogynem!De a karpántban és csábító erejében semmiképpen...