Örökség III. fejezet - A tündék erdejében 1. rész

Harmatos és meleg reggel köszöntötte a két vándort. A meleg napsugarakban jólesően sütkéreztek az erdőszélen nyíló virágok. Qwâmbii kipihenten és jókedvűen ébredt. Ránézett társára, akiről szintén eltűntek a fáradtság jelei, és aki szintén mosolygott. “Remekül indul ez a nap” - gondolta a harcos, és egy kis reggeli testmozgás után – csak hogy felpezsdüljön kicsit a vérkeringése – nekilátott a reggeli elkészítésének. Mindketten siettek, tudták, hogy nincs vesztegetni való idejük. Miután befejezték az étkezést, összeszedték minden holmijukat, és elindultak befele.
- Tudod, hogy hova megyünk, hol vagyunk pontosan? - kérdezte az ifjú.
- Hogy pontosan hol azt nem tudom, de megterveztem előre az utat, ehhez fogunk igazodni jobb híján. - válaszolt a mágus.
Qwâmbii nézte a sűrű erdőt, ami szemlátomást mindenütt egyforma volt, ugyanolyan fák, virágok, és ami teljesen békésnek látszott. De a két utazó egy pillanatra sem felejtette el, hogy a nyugodt külső ellenére az erdő számukra nem nyújt biztonságot. Sem a tündékkel, sem Slimokkal szemben. A mágus megállt.
- Mi történt? - kérdezte Qwâmbii, aki társa mögött haladt, és nem látott sokat abból, ami előttük volt. Pontosabban, semmi különöset nem vélt felfedezni a számára egyhangú tájban.
- Semmi, csak felhúzok egy védővarázslatot, ami eltakar minket minden élőlény elől. - felelte Horiq.

A mágus belekezdett a varázslatba. Mozdulatai gyorsak és egyszerűek voltak: botjával furcsa szimbólumokat rajzolt a levegőbe - egyik nagyon emlékeztetett egy felhőre -, és közben egy idegen nyelven négy-öt szót mormolt halkan maga elé. Mágikus szavai Qwâmbii számára értelmetlennek tűntek, de az egészet tekintve az ifjút lenyűgözte az egész esemény, és remélte, hogy az eredmény nem lesz kevésbé hasznos, mint amennyire impozáns látvány volt a varázslás. Néhány pillanat múlva halk pukkanással lila füst jelent meg körülöttük, ami szétoszlott a levegőben. Bár látszólag semmi sem változott, mégis enyhe bizsergető érzése volt a fiatal vándornak, amint barátja mögött állt. Amaz megfordult, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
- Innentől kezdve védve vagyunk. De ne maradj le tőlem, mert a varázslat csak kis területre hat, és így is folyamatosan energiámba kerül a fenntartása. Ha lehet, nagy zajt ne csapj, mert azt nem fogja. A tündéknek nem csak a látása, a hallása is kiváló. Tehát ezután mozogj olyan óvatosan, ahogyan csak tudsz!
- Értettem. - bólintott Qwâmbii, aki igyekezett megfogadni a tanácsot.

A nap lassan haladt az égen, már amennyire ezt a fák lombjai alól látni vélték, de a környezet nem változott. Jócskán elhagyták már az erdő szélét, és valószínűleg el is tévedtek volna, ha Horiq valamilyen mágikus úton nem tartotta volna be mindig az előre kijelölt irányt. Útközben semmi érdekes nem történt, és Qwâmbii kezdte azt hinni, hogy az erdő ezen része teljesen elhagyatott. Viszont eszébe jutott, hogy az erdő hatalmas, és valószínűleg mindenhol vannak őrszemek, akik éberen figyelnek. Remélte, hogy társa varázslata okozza azt, hogy eddig sikerült észrevétlenül haladniuk, de mivel semmi tündére utaló nyomot nem látott, úgy érezte, hogy inkább szerencséjük volt eddig.
Gyors tempóban haladtak, szerettek volna minél gyorsabban átjutni az erdőn. Az ifjú még sohasem járt erre, és nem is tudta, hogy mekkora fás területre számítson, de ez a hely minden képzeletét felülmúlta. Ősöregnek tűnő fák sorakoztak végestelen-végig mellettük. Kitaposott ösvényt ugyan láttak, de nem mertek azon haladni, mert úgy gondolták, azokat biztos jobban őrzik, így inkább a fák között mozogtak, ügyelve, hogy az a lehető legkisebb zajjal járjon.

A mágusnak jó hangulata volt. Érezte, hogy már mélyen a tündék területén voltak, és hogy a varázslata sikeres. Tudta, hogy sokáig kell erejével bírnia, mert az erdőn való átkeléshez legalább egy hét kell. Ezt nem mondta meg Qwâmbiinak, nehogy esetleg az ifjúnak aggályai támadjanak. Hátranézett, látta, hogy társa csendben, derűsen követi, és a tájat fürkészi. Ő maga a varázslat fenntartására koncentrált, meg arra, hogy ne tévessze el az irányt. Már járt a tündéknél régebben is, így nem jelentett neki sok újdonságot a látvány. Visszaemlékezett még azokra az időkre, amikor még béke volt, és tünde kereskedőkkel beszélgetett messze fenn északon, ahol most nemhogy tündét, de egy teremtett lelket sem lehetett látni. Gyakorlott mágus lévén nem került túl sok energiájába fenntartani a varázslatot, de tudta, a hosszú napok őt is próbára fogják tenni. Nem szólt egy szót sem, nem érezte szükségét, illetve nem is akart zajt csapni. Qwâmbii szintén csendben volt, láthatóan el volt foglalva a körülötte élő természeti csodával, amellyel azelőtt még sohasem találkozott, és amelynek látványával nem tudott betelni.

Ahogy egyre beljebb és beljebb jutottak az erdőbe, a levegő is mindinkább sűrűbbé vált. Olyan magas volt a páratartalom, hogy szinte ittak minden lélegzetvételnél. Ebben csak egyetlen hasznos dolog volt: nem szomjaztak meg. Az időt nem érzékelték, sem a távolságot. A táj semmit se változott, az erdő ugyanolyan sűrű maradt, mint akkor amikor beléptek. Éhesek voltak, de nem állhatnak meg az erdő közepén, mert hiába a varázslat, tudták, a tündék éles szemét nem lehet becsapni.
Qwambii már egyre kevésbé hitte, hogy a varázslat használ. Ő tökéletesen látott mindent, nem tudta elképzelni, hogy ugyanez fordítva ne legyen igaz. Sok érdekes dolgot látott, hallott útjuk során, de még mindig úgy gondolta, hogy a kézzel vívott harc sokkal többet ér minden mágiánál. Hisz’ a nagy csatákat is a kis, egyszerű harcosok döntik el, nem a nagy varázslók. Ahogy így elgondolkodott, arra a következtetésre jutott, hogy ezt már Horiq is belátta, azért nem varázsolgatott az útonállók elleni harc során sem. Minden bizonnyal a mágus is rájött, hogy a puszta kézzel és fegyverrel sokkal hatalmasabb lehet bárkinél.

Hirtelen ráébredt, hogy mekkora őrültség fordult meg most az ő eszében. Nehogy már ő, egy egyszerű handorioi katona - akit csak egy kis vörös fémdarab a nyakában különböztet meg a többitől - alábecsülje a mágiát, amit soha életében nem tapasztalt. Elszégyellte magát. És ekkor... Puff! A feje akkorát csattant az egyik faágon, mint amekkorát a dronalun ünnepen szoktak azok a dinnyék, amiket a kerítésekhez vágnak. Orrából folyt a vér, kendőjével törölgette. Horiq többször megkérdezte Qwâmbiitól, hogy jól van-e, de mivel a fiú mindig csak annyit mondott, hogy „jól vagyok, megérdemeltem”, így ráhagyta. Lassan elállt a vérzés, folytatták az utat a hatalmas rengetegben.
- Kellet nekem ilyen marhaságokon gondolkodni! - mondta magának, de egy kicsit hangosabbra sikeredett mint gondolta, így az előtte utat törő mágus tisztán hallotta.
- Milyen marhaságon? - kérdezett vissza Horiq
- Semmi, nem olyan fontos. - válaszolt meghökkenve Qwâmbii. Valahogy tudta, hogy nem fogja megúszni, hogy ne válaszoljon. Ennyire már ismerte Horiqot. Megpróbálta hát elterelni a szót más témára. - Meddig kell még az erdőbe gyalogolnunk?
- Honnan tudod, hogy nem fontos? - mondta Horiq ügyet se vetve a fiú próbálkozására - Egy röpke gondolat is lehet annyira meghatározó, mint egy teljes napos elmélkedés.

Qwâmbii úgy érezte, hogy el kellene mondania Horiqnak, de nem akarta megbántani. Mielőtt beléptek volna az erdőbe, a mágus magasztolta az ő képességeit, erre ő semmibe veszi ezt a hatalmas mágust, aki most sokkal többet elhasznál erejéből csak azért, hogy megmentse a tündék nyilai elől. Furdalta a lelkiismerete, és végül jobbnak látta, ha kiadja magából.
- Alá... alábecsültem a... a... mágiát. - habogta.
- Van ez így. - mondta Horiq teljesen nyugodtan, mintha nem is róla lenne szó - Aki még nem tapasztalta, az nem érti meg. Semmi gond. Utunk során majd látni fogod. De, ha mást nem is veszel figyelembe, nézd Darethet! Ő mágiával élesztette fel a lényeit, és meghódította egész Tirunent. Egyébként is sokfele elkalandozik az ember gondolatmenete.
- Igazad van. - mondta Qwâmbii, aki remélte, hogy ezzel lezárul a beszélgetés. Horiq is megelégedett ennyivel.
- Nagy harcos vagy, de még sokat kell tanulnod! - tette még hozzá, kicsit okítva, kicsit csipkelődve.

Qwâmbii örült, hogy nem bántódott meg a mágus, de még mindig nagyon szégyellte magát. Nem is szólt, csak lépkedett, amerre Horiq vezette, mindig mögötte, a lába nyomában. Ugyanis semmi tájékozódási pontjuk nem akadt. Tartották azt az irányt, amelyet megjelöltek még az erdőbe lépés előtt. Annyira egyhangú volt a rengeteg, hogy kezdték azt hinni, hogy körbe-körbe járkálnak. A fák mind ugyanolyan öregek, de gyönyörűek voltak, bár most szépségüket az utazók nem nagyon élvezhették. Nekik vastag, monoton növények együttese volt, amit egy másik nép mindennél jobban tisztel. Qwâmbiit egyáltalán nem érdekelték, csak az, hogy éhes és fáradt. Őt különben sem foglalkoztatták azok a növények, amelyeknek valamilyen részét nem lehet megenni, számára azok haszontalanok voltak. Persze szépségüket azért elismerte. Horiqnak az elején még érdekesnek tűntek, de egy fél óra gyaloglás után megunta őket. Egy idő után csak annyit tudott mondani, hogy „Bezzeg a tündék, ők név szerint ismerik mindet”. Mérges volt. Dühe közepette észre se vette, hogy a varázsfelhő eltűnt. Tökéletes célpontként haladtak az ismeretlen rengetegben, nem tudván, hogy milyen veszély leselkedik rájuk...

- Psszt! - intette csöndre Qwâmbiit Horiq.
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit. Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt. Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal - Elvesztünk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző. A mágus botját találta el. A vashegy egy ujjnyira Horiq kezétől fúródott a mágikus fába.
- Nem esett bajod? - kérdezte Qwâmbii holtsápadtan.
- Nem. De nem jó előjel, ha valaki átlövi a mágus botját. Apámét is eltalálták mielőtt őt is le... - nem folytatta
- Hol vannak? Nem látok senkit!
- Messze vannak. A tündék több komenkről kilőnek egy legyet. Sőt még annak a szemét is. Most nem akartak megölni.
Qwâmbiit ez egy cseppet sem nyugtatta meg, sőt, még idegesebb lett. Eddig látott egy kis esélyt arra, hogy még el lehet rohanni, vagy rejtőzni, de belátta, képtelenség. Figyelte, mit csinál a mágus. Horiq mozdulatlanul állt, ahol előbb. Szeme a botját átfúró vesszőre szegeződött. Qwâmbii is nézte a nyilat egy ideig, de mivel az ő számára nem volt olyan jelentőségteljes dolog, hamar levette róla a szemét. Inkább a messzeséget fürkészte, ahonnan a vessző jött. Nem látott mást, csak ugyanazt a sűrű rengeteget, amelyet eddig. Ahogy nézte az erdőt, megfogalmazódott benne egy kérdés. Hogy jutott el odáig a nyíl? Amikor ebben a szörnyű rengetegben egy húsz komnyi terület sincs, ahol ne keresztezné az utat fa. A vessző pedig egyenesen repül. Végül elkönyvelte, hogy tündefegyver, tünde lőtte, biztos célkövető.

Ezek után már nem gondolt semmire, csak nézett előre. Várta, hogy megjelenjen valaki. Nem is kellett sokáig várnia, lassan elkezdett zörögni az avar. A távolban két homályos alak tűnt fel. Egyre közeledtek. Az Utazók jobbnak látták nem mozdulni. Az ismeretlen alakok egy pillanatra eltűntek egy terebélyes fa mögött. Mire újra láthatóvá váltak volna, már csak egy volt. Az az egy tovább haladt feléjük.
- Hová tűnt a másik? - kérdezte Qwâmbii.
- Nem tudom, talán segítségért ment. - Mondta Horiq halkan, tudat alatt tán abban reménykedett, hogy mégsem látták meg őket.
Halvány reményei hamar szertefoszlottak. Az előbbi homályos tünde olyan közel ért hozzájuk, hogy alakja tisztán kivehetővé vált. Magas, vékony férfi volt. Hosszú, zöld köpenyt viselt, alatta bőrvértet. Lábán térdig érő csizmát hordott. Fegyverét - egy gyönyörűen megmunkált íjat - vállára akasztva viselte . Tegezében még három vessző volt. Hosszú fekete haja volt, végigomlott a vállán. Arca hosszú és vékony, szemei zölden csillogtak. Barátságos tündének látszott - mindketten tudták, hogy a tündék általában azok, de most ez nem valószínű.
- Üdvözöllek titeket utazók! Kik vagytok és mi vezérelt erre? - köszöntötte őket a vártnál sokkal kedvesebben.

Qwâmbii nagyon megijedt, amikor a mágus kijelentette, hogy „Elvesztünk”, de most kezdett megnyugodni. „Nem is olyan félelmetesek ezek, mint amilyennek Horiq leírta őket” - gondolta.
- Köszöntelek, nemes tünde! - kezdte Horiq - Horiq vagyok, ő meg itt a társam és hű barátom Qwâmbii. Egy különleges küldetést kell teljesítenünk hazánknak és a világnak. Tardunba kell érnünk mihamarabb. Ezért választottuk az erdőtökön átvezető utat, meg persze, hogy elkerüljük a Tardunba vezető úton a haramiákat.
Qwâmbiinak nagyon jól estek a „hű barátom” szavak. Ő jobbnak látta nem megszólalni, hiszen tudta, Horiq sokkal jobban ért az ékesszóláshoz, mint ő.
- Az én nevem Geflódël. - szólt a tünde - Vándorok! Elkerültetek egy veszélyt, de így belesétáltatok egy talán még nagyobba. Nem hallottátok, hogy egy szörnyeteg megölte úrnőnket?! Azóta urunk nyugtalan, emészti a bánat, haragos az egész világra. Nem enged senkit keresztül az erdőn.
- Hidd el, jó tünde, mi nem akarunk ártani fajodnak, se erdődnek. Utunk során egyetlen gallyat nem törtünk le, egy levelet nem szakítottunk le fáidról.
- Nemes cselekedet mágus! Jó ember lehetsz!
Most már Horiq sem tartott annyira az erdőlakóktól, mint előtte. Ennek ellenére nem nyugtatta meg teljesen, hogy a tünde még mindig ugyanott áll és nem hagyta őket továbbhaladni.
- Továbbmehetnénk? - kérdezte - Mint mondtam, utunk sietős és a ti jövőtök is a kezünkben van.
- Nem, nem mehettek tovább! Uram parancsa, hogy a garázdálkodókat öljük meg, az átutazókat szállítsuk elé.

Ekkor hirtelen leugrott mögéjük egy másik tünde. Nyilván az volt, aki ezzel a másikkal jött. Kísértetiesen hasonlított Geflódëlre. Ruházatuk teljesen egyforma volt. Egy kis külömbség talán észrevehető volt közöttük Ennek a másiknak a tekintete tán még nemesebb, haja pedig szőke volt. Első ránézésre nagyon barátságtalannak tűnt, de később mindketten úgy érezték, mintha már látták volna valahol. Qwâmbii nem tudta, miért van ez, hiszen ő soha nem találkozott tündékkel. Biztosan hasonlít valakire a faluból, gondolta.
Az Utazók már tudták, hogy innen nincs menekvés. Ha esetleg megpróbálkoznak a harccal, és sikerülne legyőzni ezt a két tündét, az hatalmas zajt csapna, és sokkal több érkezne helyettük. Hiába győztek le ideérkezésük előtt rengeteg útonállót, egy seregnyi tünde ellen esélyük sem lenne. Jobbnak látták hát, ha engedelmeskednek.
Elindultak tehát. Geflódël vezette őket, mögötte Horiq és Qwâmbii. Leghátul az ismeretlen tünde biztosította a terepet. Gyorsan haladtak. Az utazók annak ellenére, hogy rabságban voltak, nyugodtabban lépkedtek, mint amikor egyedül voltak, mert most nem kellett tartaniuk más veszélytől.
Kétórányi gyaloglás után Qwâmbii kezdett fáradni. Le-le maradt, de az ismeretlen mindig meglökte, hogy nehogy megálljon. Homlokán csorgott a verejték. Úgy érezte, lába kővé dermedt. Hiába volt nagy harcos, és hiába volt folyamatos edzés alatt, az egynapi gyaloglást élelem nélkül nem bírta.
- Qwâmbii! Gyere! - szólt neki Horiq.

Az ifjú összeszedte az erejét, hogy megnyújtsa lépteit és beérje a mágust. Utól is érte, így végre egymás mellett haladtak. Horiqon most sem látszott fáradtság. Ahogy gyalogoltak olyan dolog történt, ami Qwâmbii számára szinte lehetetlennek tűnt. Horiq megszólalt valami ismeretlen ősi nyelven. Az ifjú nem értette miért beszél idegen nyelven a mágus, hiszen ő nem tud, csak handorioiul. Vagy mégsem? Ahogy hallgatta a beszédet, rájött, hogy ő ezt érti. El sem tudta képzelni hogy történhetett. Mivel a mágus mondanivalójának az elejéről lemaradt elmélkedése miatt, csak ennyit hallott:
- ...csak vigyázz, hogy komolyabb bajuk ne essen, és mégegyszer, nagyon halkan!
- Ne haragudj Horiq, de nem hallottam mit mondtál. - mondta Qwâmbii ugyanazon a nyelven. Mikor ezt észrevette, hirtelen a szájához kapott. Eszébe jutott, hogy amikor meditálni szokott, akkor is egy ismeretlen nyelven beszél. Azt hitte az azért van, mert az a szertartásnak a szövege, és a medál megtanítatta vele. De ez most teljesen más volt. Most egy idegen nyelven beszélt!
- Azt mondtam - ismételete magát a mágus - hogy szabaduljunk meg ezektől, de nehogy komolyabb bajuk legyen, mégis csak tündék.
- Rendben! Tied az első! - utasított Qwâmbii.

Még nem mozdultak. Horiq várta a megfelelő pillanatot, Qwâmbii meg a jelet a támadásra. Nem kellett sokáig várnia. A tündék ügyet sem vetettek a beszélgetésre, hiszen nem rabokról volt szó. El sem tudták képzelni, hogy az emberek szabadulással próbálkoznak.
- Most - mondta halkan a mágus. Nem akarta felzavarni az erdőt.
Abban a pillanatban Horiq előre ugrott, Qwâmbii meg hátra. Összes erejét összeszedve ugrott rá a tündére. Szegénynek ideje sem volt, hogy védekezzen. Igaz, a tündék reflexei gyorsak, de az sem volt elég. Arcán hatalmasat csattant Qwâmbii ökle. Horiq azt mondta neki, hogy ne bántsa. Ehhez képpest az elemi ütés földre terítette a mit sem sejtő tündét. Qwâmbii szive hatalmasat dobbant. Nézte az elnyúló testet. A tünde nem mozdult. Qwâmbii izzadt. Ütése nagyon nagyra sikerült, félt, hogy baja esett. Letérdelt hozzá, remegő kézzel odanyúlt az áldozat nyakához, hogy megnézze ver-e a szive. Vert! A fiú úgy érezte, hogy egy hatalmas tehertől szabadult meg. Kezét nem vette el onnan, még félt, hogy bármely pillanatban meghalhat a tünde. Ahogy ott matatott, valami beleakadt a kezébe. Egy lánc volt! Méghozzá mithrillből! Soha életében nem látott mithrillt, csak hallott róla. Gondolta, jobban szemügyre veszi, ezért kihúzta a tünde köpenye alól. A látványtól majd’ hanyattdobta magát. A láncon egy fehér medál lógott! Rajta egy ugyanolyan stílusú jel, mint az övén. Biztos volt benne, hogy megtalálta a harmadik Örököst! Szólnia kell Horiqnak! Horiqnak.

Miközben ő a medállal foglalkozott, teljesen megfeledkezett a mágusról. Megfordult, hogy megnézze, mit csinál barátja. Az ottani helyzet jobban megdöbbentette, mint a medál. Horiq megkötözve feküdt a földön neki háttal. Mellette három tünde íjász állt, köztük Geflódël. Hirtelen bevillant neki, amikor alábecsülte a mágiát. Lehet, hogy valamiben igaza volt? Ezzel most nem akart tovább foglalkozni. Kardot rántott és nekirohant a Horiqra vigyázó tündékre. Már-már ugrani készült, amikor megszólalt a mágus
- Qwâmbii! Ne ölj tündét! Ezt a harcot elvesztettük. - mondta elcsukló hangon.
Az ifjú harcos megfogadta barátja tanácsát. Megállt, és visszacsúsztatta kardját hüvelyébe. A tündék rezzenéstelen arccal bámulták Qwâmbiit. Mikor a fiú keze üres volt ketten elkezdtek közeledni felé, de csak szép óvatosan. Mikor odaértek, lecsatolták a fiú övéről kardját, és elkezdték kötözni. Qwâmbii hagyta. Még annyit látott, hogy megjelenik a helyszínen négy másik tünde. Az után zsákot húztak az Utazók fejére, és valami kemény dologgal fejbevágták őket. Többre nem emlékezett egyikőjük sem.