Kíméletlen jövő I. rész

A délelőtti nap erősen tűzött le a homokos partra. A partra csapó hullámok habjai között egy lány futott. Menekült. Hosszú szőke haja lobogott a tenger felől áramló szélben. Fehér bőrén csillogott a víz, amelyet a szél ráfújt. Nagyon hasonlított Britney Spearsre. Nem is csoda, hiszen ez a lány a híres popdíva leszármazottja volt. Pontosan úgy nézett ki, mint ő. Annyi idős is volt, mint Britney napjainkban. Színes melltartót és egy szakadt farmer sortot viselt. Nyakában egy madzagra virágok voltak fűzve. Meztelen lábbal rohant keresztül a homokos parton. Mögötte három ló ügetett és kicsit távolabb elmaradva egy tíz-húsz fős tömeg rohant utánuk. A lány hirtelen megbotlott egy kőben és végiggurult a homokban. A lovasok utolérték és körbevették. A lány fölemelte testét a vízből és ekkor látta csak meg a rászegeződő puskát. A lovon egy középkorú férfi ült. Rövid ősz haját és szakállát borzolta a szél. Kiélesítette a puskát, mutatóujját a ravaszra helyezte és lőni készült, amikor egy magas hang ütötte meg a fülét.
- Neee!!!

A férfi a hang irányába fordította a fejét és egy lányt látott felé rohanni. Teljesen úgy nézett ki, mint a másik. Csupán a haja volt rövidebb. Az újonnan érkezett lány átrohant a lovak között és a vízben ülő elé vetette magát.
- Ne öld meg! Kérlek! - mondta és a szemét könny öntötte el.
A férfi leeresztette a puskát és mély hangon megszólalt.
- Brittany! A húgod vétkezett a törvény ellen, amikor betört a varróműhelybe. Te is ismered a törvényt. Lopásért halál jár.
Majd rövid szünet után odaszólt a másik két lovasnak.
- Vigyétek innen!
A két fiatal férfi leszállt a lóról, karon ragadták a húgát védő lányt és elcipelték. Brittany torkaszakadtából ordított.
- Ne! Hagyjatok! Nem ölheti meg.

Ekkor egy lövés dördült el és a vízben ülő lány holtan esett össze. A testéből vér folyt ki. Brittany szemében könny jelent meg és vékony csíkban folyt le az arcán. A férfi eltette a puskát és a tőle mintegy tíz méterre álló emberekhez lovagolt.
- Így jár mindenki aki lop. - mondta. - Amíg én vagyok ennek a telepnek a bírája senki nem menekülhet az igazságszolgáltatás elől.
Brittanynak ekkor sikerült kibújnia a két férfi karjai közül és halott testvéréhez rohant. Ráborult az élettelen testre és sírni kezdett.
- Linda!... Miért?... Miért?... - zihálta.
Ekkor a két férfi odament hozzá és kiemelték a vízből a holttestet. Az élettelen lány, mint egy rongybaba lógott a kezükben. Az emberek lassan elindultak visszafelé, ám Brittany ott maradt. Tudta hogy mi következik most és nem akart részt venni benne. Halott húgát fölvitték az öböl szélén álló sziklára és ledobták a tengerből húsz méterre kimagasodó szirtről. Linda teste mint egy kő zuhant a mélybe egyenesen a tengerparton cirkáló cápák közé. A hatalmas halak egy pillanat alatt széttépték a pár perce még vidáman élő lányt. Ezután az emberek visszatértek a városukba. A két férfi visszament a parton síró Brittanyért és a többiek után vitték.

A lány még órákig sírt. Nem tudta kiverni a fejéből azt a látványt ahogy a férfi lelövi a húgát. A két férfi bevitte a szobájába és az ágyára fektette majd magára hagyták had sírja ki magát. Pár óra múlva a nagyanyja lépett be a szobába. Leült az ágy szélére és megsimogatta a lány fejét.
- Miért van ez nagyi? - kérdezte a lány kisírt szemekkel. - Miért ilyen szigorú a törvény? Miért kell mindenkinek meghalnia, aki csak egy kis bűnt is elkövet?
Az asszony nagyot sóhajtott és lágy hangon beszélni kezdett.
- Kis területen élünk Brittany, ezt te is tudod. Nincs elég hely, hogy annyi terményt érleljünk, amennyire szükség lenne. Nem tudunk annyi ruhát szőni amennyi kell. Ha kisebb büntetéssel megúsznák a tolvajok, akkor hamar ragályként elterjedne a rablás. Lennének akik gazdagok és fényűzésben élnek és lennének akiknek pedig semmijük sincs. Ezért kell minden tolvajnak meghalnia...

Csend töltötte be a szobát egy rövid időre, majd az idős asszony folytatta.
- Tudod nem volt ez mindig így. Réges régen. Évtizedekkel, sőt talán évszázadokkal ezelőtt az emberek sokkal jobban éltek. Nem kellett ilyen keményen megdolgozniuk a mindennapi betevő falatért. Abban az időben Kalifornia több ezerszer akkora volt, mint ma. A tengerparton végig pálmafák nőttek és több száz négyzetkilométeres városok terítették be a földet. San Diego, Long Beach, Los Angeles, San Jose, San Francisco és még sorolhatnám. Akkor még biztonságban ellehetett jutni gyalog Floridába vagy Manhattanbe. Akkor ezen a földön egy hatalmas ország terült el, amit úgy hívtak, hogy Egyesült Államok. Ez a hatalmas ország innen Manhattanig és Floridáig és a nagy öböltől az északi szigetig terjedt. Olyan hatalmas volt, hogy azt te el sem tudod képzelni. Akkor bárki büntetlenül lophatott. Nem volt ilyen súlyos büntetés. Sőt büntetlenül nem ölhettek meg senkit. Ha valaki lopott messzire menekülhetett, hogy senki ne érje utol. Vagy elvegyülhetett a hatalmas tömegben. Akkor ezen a földön, ahol a mi kis telepünk állhét millió ember élt. Itt nehezebb volt megtalálni egy tolvajt, mint egy tűt a szénakazalban. Minden ember gazdag volt. Nem kellett napkeltétől napnyugtáig robotolniuk.

Ám egy nap történt valami, ami mindent megváltoztatott. Az akkori emberek sokkal okosabbak voltak nálunk, de sokkal elővigyázatlanabbak is. Egy nap egy tudós kitalálta hogy állítsák az ember szolgálatába a természet egyik legpusztítóbb erejét a hurrikánt. Ám a természetet nem lehet leigázni. A pusztító hurrikánok elszabadultak és mindent letaroltak a világon. Mágneses viharok keletkeztek, amelyek elpusztították a Földet. Mindenhol homok-, szikla- és jégsivatag és végtelen tenger keletkezett, csak egyes területek maradtak meg lakhatóan, mint Manhattan, Sable, Mississippi és a mi telepünk Oakland. A Földön élt hét milliárd emberből majdnem mindenki meghalt. Pár millióan, talán egy-két százmillión maradtunk meg szétszórva a Földön. Az ilyen telepeken kívül minden elpusztult. Kezdetben nehéz volt az élet. Meg kellett szervezni az életet. Ám a régi bűnök a lopás, a gyilkosság, a kapzsiság, a hiúság, a lustaság és még mi egy más megnehezítette ezt. Így létrehozták azt a törvényt, mely szerint majdnem minden bűnt halállal büntetnek és a bűnös testét sem temetheti el a családja, hanem a test a cápák martaléka lesz. Az emberek azt mondták, hogy a technika okozta a világ vesztét. Így megszabadultak azoktól a vívmányoktól, ami a katasztrófa előtti időkben mindennapos volt. Visszatértek a földműveléshez és állattenyésztéshez...

Ismét csend következett.
- El kell fogadnod, hogy a húgod már nem él. - folytatta a nagymama. - De ne keseredj el. Hiszen itt van az öcséd Thomas. És itt van a nővéred Sarah is.
- Sarah? - nézett föl Brittany és szemében újra könnycseppek jelentek meg. - Sarah lehet hogy már nem is él. Manhattanben senki nem marad életben.
- Hát igen! - sóhajtott fel az asszony. - Manhattan utcáin nem könnyű életben maradni. De a nővéred erős. Ő túléli és meglásd egy szép napon hazajön.
Brittany arcát újra a párnába mélyesztette és ismét sírni kezdett. A nagymama jobbnak látta, ha most magára hagyja a lányt. Így hát felállt az ágyról és kilépett az ajtón. Alig telt el néhány perc és Brittany a sok sírástól kifáradva álomba merült.

A reggeli napfény beragyogta a városkát. Az emberek korán keltek és munkához láttak. Hogy lefoglalják Brittanyt a szülei kiküldték a pajtába, hogy foglalkozzon az oroszlán kölykökkel. A nagy katasztrófa után rengeteg állatfaj kihalt. Leginkább azok a fajok, amelyek kis populációkban éltek. Pl.: az óriás panda, a burgonyabogár, a kőszáli kecske és még sok más faj. Megmaradtak pedig csupán nagyon kicsi élettérrel rendelkeztek. Amikor a katasztrófa után sikerült kedvező életkörülményeket teremteni a megmaradt telepeken megindult a kereskedelem. Sok állatot minden számára kedvező éghajlatú telepen meghonosítottak. Így kerültek oroszlánok Oaklandba, Kaliforniába, vízilovak Nayaritba, Mexikóba stb. Ezeket az állatokat a telepek városaiban is tenyésztették, hogy fennmaradjon az állományuk. Ám nemrégiben három oroszlánkölyök elárvult és így mesterségesen kellett felnevelni őket. Brittany családja vett részt a legtermékenyebben a vad állatok tenyésztésében. A lány nagyon kedvelte az állatokat és szívesen foglalkozott a kicsikkel. Az állatokat a farm szélén egy pajtában tartották. Erős fa építmény volt. Falai pirosra voltak festve. Olyan volt, mint bármelyik másik régi vadnyugati pajta. Belül erős ráccsal elkerített karámok voltak kialakítva amelyekben szénaboglyában feküdtek a kis állatok. Most a kisoroszlánokon kívül nem nagyon volt más kölykük így a pajta szinte üresen állt.

Brittany végigsétált a karámok közti folyosón és végül a legutolsó előtt megállt. A karám sarkában lévő szénaboglyából három fekete foltos homokszínű fej bukkant elő. Gomb szemeik csillogtak az ajtón beáradó napfényben. Ahogy Brittany kinyitotta a kerítésen a kaput és belépett a három kis fenevad, boldogan bújt ki a boglyából és rohant a lány felé. Boldogan ugráltak körülötte és vékony nyávogó hangokat hallattak. Brittany leült közéjük és az ölébe vette az egyik kis állatot. Arcára mosoly ült ki ahogy a kis állat az arcát kezdte nyalogatni. Elővette a zsebéből a cumis üveget és a bébi szája elé tartotta. Az rögtön a szájába vette a cuclit és szopni kezdte. Hamarosan a másik két csöppség is kunyerálni kezdett. Brittany majd elolvadt a játszadozó kis csöppségek láttán. Egy pillanatra el is felejtette az előző napi eseményeket. Ám azután ismét látta maga előtt, ahogy a bíra puskáját a lány felé tartja. Hallotta a lövést és látta ahogy a húga holtan dől bele a vízbe. Aztán látta ahogy a két férfi belehajítja az élettelen testet a cápáktól hemzsegő vízbe. Szeméből ismét könny csordult ki. De erőt vett magán. Nem sírhat örökké. Túl kell tennie magát a történteken. Az élet nem áll meg. És ismét a kisoroszlánokra nézett, akik vidáman szopták a cuclikat.