Történetek

Flóra egy kitalált személy... nem ez agy mégsem igaz teljesen!
Flóra ugyanúgy él mint mi, mivel belőlünk tevődik össze. Ő olyan mint egy puzzle. Sokan adtak a lelkükből, a személyiségükből, az emlékeikből neki. Ebből a sok kis darabkából született ő...

Abban a nagy csendben még a madarak is elfojtottan csiripeltek. Az elhaló nap utolsó sugarai az öröm – patak csillámló vizében kaptak menedéket. Az öreg fenyők mélyen meghajolva hajladoztak felénk. Az erdő sűrűjéből a béke jelszavait hallottuk. Hol egymásra, hol a Gálékra néztünk. Mit tegyünk? Az égre néztünk, s onnan vártuk a választ. Éreztük és tudtuk, mit kell tennünk. Úgy látszott itt ér véget a küldetésünk, melyet Isten és a természet ránk bízott...

Miközben azon rágódtam kinél lehetek, teljesen ruhátlan, amiből persze egyértelmű a következtetés, hogy az éjszaka én valamit csináltam - valakivel. Nagyon büszke lehetsz magadra, gondoltam magamban, és közben magamra tekertem a lepedőt. A sok kacat közül próbáltam kikutatni az én holmimat. Ekkor lépett be Ő...

Egy negyed óra múlva nem volt már hadifoglyuk, és a veszteségeinket a hadizsákmányból fedezni tudtuk.
- És most hogy tovább? Szólj Ügyinek (DANI), hogy fából barkácsoljon kereszt alakú lövedékeket fából!
- És Kémidejtcsnek, hogy főzzön ki valami kábító folyadékot. Én addig csinálok kődobáló ágyút az ellenséges támpontok megsemmisítésére...

A kisfiú szíve a torkában dobogott.
Kikászálódott az ágyból, és mint egy kismacska az éjszakában osont a lakásban.
Elérte úticélját. A Konyha. És ott volt fönn, amit keresett. Kicsi meztelen talpát a szekrény gombjának támasztotta. Így éppen jó. Felágaskodva elérte a fiókot. Kiemelte szerzeményét, és szinte szédült a mámortól...

A behavazott óceánra emlékeztető látvány gyönyörű, de hiányzik belőle az embert éltető melegség – hiányzik belőle az élet. Az öregember tudatában bongó visszhangot verő kósza érzelmek végül elenyésztek, s szétszóródtak, mint pelyva a szélben. Csupán egyetlen világos, érthető gondolat élt még továbbra is benne, mielőtt végleg elnyomta volna a veszélyeket rejtő, az öregember számára mégis olyannyira üdvözítő semmiség: az álom, ha eljön, az enyém lesz...

Azon csöndes éjjelen vigyázta álmukat a vén Hold, s a csillagok, ahogy aléltan feküdtek egymás karjaiban, s szívük békét kívánt, kettejüknek boldogságot. Napokig találkoztak így titokban, ám egy másik harcosnak feltűnt, hogy társa gyakran eltűnik, elhatározta hát magában, hogy legközelebb kifigyeli, hova megy, s követi.

Egy buszmegálló, meg még egy, a következő, egészen a színházig. Út közben balszerencsémre nem robbant le a busz, meg a szőke herceg se érkezett meg fehér lovon, hogy elragadjon innen. Ha már itt tartunk, én beérném egy amolyan szőke herceg sárga buszon dologgal is, de a szőke hajhoz sem ragaszkodom, és a busz is lehet más színű. Bár felőlem jöhet motorral is, vagy éppen gyalog...

A hálószobában az ágyat veted, miközben mögéd térdelek.
Az érintésem meglep, de nem ellenkezel. Csókokkal borítom mindened, a nyelvem érzékeli idegszálaid válaszreakcióit...

Késett a tanár. Ilyenkor persze az egész osztályteremet átjárja a hangzavar, melynek mélyén ott bujkál a rejtett feszültség. Hát nem fantasztikus lenne, ha elmaradna az óra? Ha nem kellene megismerkednünk a csodás xy legújabb csodás hadjáratával? Ráadásnak még felelnünk se kellene...