Elégtétel

A csend harangszava gyengéden rázza föl az ébredők testét, akik elégültek még a kegyelemtől, a vágytól, s hogy a hajnal megkímélte szerelmüket. A pucér nap arany köpületében, öntözve gólyahír illatával, jövendő sorsuk aligha láthatják át. Párák lágy fuvalmában – sejtjeiket itt reszkető sóhaj gyötri – ki nem mondott szavaikkal valóban ők tűnnek az új világ hírnökeinek; mélán tenyészik rajtuk még az élet harmóniája. Némi tűnődés után, amely újra egységbe vonja a hozzájuk idomuló időt, a fiú szavakat suttog, vétkes bodorságait mintegy kinyilatkoztatásnak vélve.

„Ha kútba vetném e felszentelt szerelmet – s a teremtést leleplezném – nem én lennék, akinek megkegyelmez a világ. Dómot építek majd teneked, tükrökből s karcsú falakból, a nyugalom kozmoszáig, csillagvilágok láthatáráig.”

A lány hangja s az óriás szemek fátyolosak, kínzásától a lelkét gyötrő látomásnak. „Megbélyegzett nyájban, de el kell hinnem, élni fogunk. Mi – mindig mi, telítve mindazzal, amit mások nem fogadnának el. Ám téged kivetnek majd, hát menekülni fogsz, s én tudom, lesz majd hová. A kétkedést gúnyolni fogod, tanításaikat, és ama gyarló lángot, amelyben elégtünk, szintúgy. S csak én leszek majd, aki sírni fogok.”
E ponton, hol a szelídség angyalai másokra vetik szemük sugarát, nincsenek szavak már, amik hatni tudnának. Terhek buknak le a vállakról, terhek hullanak helyükre.
És úgy bizony, mire felvillan az acélszürke égbolt, a kakasok kukorékolása Jézus vesztét harsogja, s a nappal borít szemfödőt a szerelmesek poraira.