Borongó

A nyugalom érzése árad szét elernyedt tested végtagjaiban, s bámulod, ahogyan a minimális légmozgás hatására az összeállt hamu félregördül, majd erőtlenül szertelibben, s csak nyomai maradnak a padlón. Egyetlen perc telt el azóta, hogy tüdőd kieresztette az utolsó füstfelhőt, s amit a szervezeted magába szívott, azt már az ereid közvetítik a lábujjaidtól a fülcimpád csücskéig. Hosszú ideig ez az utolsó perc, amelyet teljes egészében olyan hosszúnak érzel, mint amilyen is valójában. Az agyad már lassul, mert a vér, ami mozgásban tartja az elméd, és gondolkozásra késztet, már nem olyan vér, mint a megszokott. Az agyad lassul, és vele a környezet is. Pedig valójában csak a környezetet érzékeled gyorsabban a szokásosnál, és saját cselekedeteidet érzed lassúnak.
Mennyei pillanat, ugye? A világbéke érzése a zsigereidben, és a megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy az energia nem vész el, és minden viszonylagos. Elméletek bukkannak fel a semmiből, kérdések és válaszok olyan dolgokra, melyek máskülönben talán nem is foglalkoztatnának, annak ellenére, hogy valószínűleg "normális állapotodban" érdekesebb témákat feszegetnél. Például, hogy Einstein hogyan látta ennyire jól ezeket a dolgokat, ha ő nem is használt semmilyen tudatmódosító szert? Mire végiggondolod a kérdést, már egy másik fogalmazódott meg benned, de azt még ki sem mondtad, és már rátaláltál egy korábbi feltevés megoldására, vagy hibájára, amit viszont megfogalmazni nem tudsz, és elmélyedsz saját hallgatásodban, gondolatok ezrei közt, miközben a többieket is figyeled, és arra vársz, hogy valaki végre csináljon valamit, álljon elő egy ötlettel, hogy mozgalmassá váljon a nap hátralévő része.

Semmi.
Belekortyolsz a félliteres flakonba, mert valakinél mindig kell legyen víz, a szent ital, az életmentő folyadék, és a legfinomabb innivaló, amely valaha ajkaidat érintette, s rájössz, hogy minden másra csak a változatosság miatt van szükség.
Valaki feldobja a Dunapart ötletét. Valaki mindig feldobja ezt az ötletet, mert sokszor tagadhatatlanul jó ötlet, de valaki mindig talál valami jó indokot arra, hogy mégse menjetek sehova. Legtöbbször egy ember kevés, hogy a többieket megállítsa, de most még délután van, süt a nap, ami "normális állapotodban" boldogító, most viszont a vaksággal egyenlő. Ha mégis menned kell valahova, azt majdhogynem csukott szemmel, de mindenképpen lehajtott fejjel, szerencsésebb esetben napszemüveggel megteheted, sok esélyt azonban nem látsz. Mert vak vagy.

És mégis, most te voltál egyedül, aki nem akart megmozdulni, a többiek nekiiramodtak, te pedig mész a csordával, mely pillanatok alatt szétszéled, és amennyire szervezetlenül járkáltok a kollégiumi szobák között, annyira érthetetlen, hogyan találja meg mindenki percek alatt a másikat. Persze ezek már nem átlagos percek, hanem miniatűr negyedórák, az idő dimenziójának meghazudtolása, amely hihetetlen, és az óramutató minden bizonyítéka ellenére is elképzelhetetlen adatokat nyújt. Hiszen végiggondoltad az életedet, átutaztál egy csillagrendszert, választ kaptál az élet nagy kérdéseire, ellenkeztél az indulást illetően, és utaztál a lifttel.

Ez utóbbi az egyik legkeményebb műveletnek bizonyult. Aztán leértél a szobádba, felforgattad az egészet, és megtaláltad a napszemüveged, majd rendet is raktál utána, de még a vizesflakont is feltöltötted. Már rég azt hitted, hogy elkéstél, és annyi időd sincs, hogy ránézz az órádra. Nem is teszed meg. Rájössz, hogy azt sem tudod, mikorra beszéltétek meg a találkozót a többiekkel, majd eszedbe jut, hogy semmi. Nem is beszéltetek meg semmit, úgyhogy mehetsz megkeresni őket.

Kifelé a szobádból jobbra pillantasz és szembetalálod magad egy ellenséges alakkal. Békés ábrázata van, egykoron ismerős és kedves volt számodra, de az utóbbi időben eltávolodtatok. Tüzetesebben megvizsgál téged, de idegesítően szótlanul közelhajol, és látod rajta, hogy "látja rajtad". Elmosolyodik újra, kárörvendően, mint aki pontosan tudja, hogy milyen érzéseken mész át, és átérzi, hogy minden áldás és vidámság és barátság ellenére szenvedsz, hogy neked ez az egész nem jó, felhagynál már rég vele, csak naív voltál, és hiába hittél el mindent magadról, hiába tartottad magad erősnek, csak addig voltál az, amíg bele nem kezdtél. Hiszen a szer gyengít, erről szól, és a tudatodat is meggyőzi arról, hogy valójában te már nem is akarsz mást.

Nem érdekel téged, mert hiába tudnád pofonvágni az illetőt, azt is tudod, hogy semmi értelme nem lenne, ezért hát vállat rándítasz a tükörnek, és visszatérsz eredeti tervedhez, hogy elrohansz a többiekért. Egy újabb mágikus perc elteltével már el is felejtetted, pedig majdnem meggyőzted magad arról, hogy abbahagyd. De már gyenge vagy, és hirtelen egy barátságos ismerős jelenik meg előtted, kezében már virít a következő tekert cigi, amikor te rápillantasz az órádra.
Még nem telt el negyedóra az előző óta.

(A fű egy olyan piros lámpa, amely előtt állva csak arra vártok, hogy mikor lesz végre zöld.)