Reactorfighter - 1. rész

ÁJÁNLÁS:
Ajánlom ezt a történetet Riának, gyönyörű verseiért, és peacefroggg-nak a katonai jellegű költeményekért. Csak így tovább.

Már több mint két hónapja vége volt az egyetemnek, és ismét eszembe jutottak a régi osztálytársaim, akikkel együtt húztam le a négy évet a gimnáziumban. Az a kis épület a régi vasgyár irodaépülete mellett szinte eltörpült, rücskös drapp színű kőfalai, és a három sor nagy ablak mintha szemmel tartotta volna a vasgyár irodaépületét. A fotocellás kapu automatikusan felnyílt minden újonnan érkező jármű számára. Az iskola mögött valaha egy raktárépület volt, mostanra már csak egy üres betontérség maradt fenn belőle, ahová egy összetákolt, rozoga, rövidke kis falépcső vezetett fel, három lépcsőfokkal.

Egy kis betonozott udvar, végében egy rudakból álló, rozsdamarta vaskerítés, ami elválasztotta az iskola udvarát a vasgyár területétől, valamint egy másik, meghagyott raktérépület hátulja. Alig néhány négyzetméter, ahol az ember tehet egy-két kört a fárasztó matematika dolgozat után, és elszívhat egy cigarettát. Az iskola felé egy magas kőkerítés, és annak folytatásaként, egy betontömbökből összetett kerítés zárta le a néhai raktár helyét. Az így keletkezett kis folyosóba a kerítés és az iskola fala között az alsóbbévesek dohányoztak szünetben, mivel tudták, hogy ha valaki meglátja őket, maradhat iskola után takarítani a padokat, rosszabb esetben az egész osztálytermet. A gimnázium épülete előtt a bejárattal szemben volt még továbbá egy miniatűr kosárlabdapálya, aminek az egyik oldalán a kosárpalánk meglehetősen hiányos volt.

Bemenvén a nagy, JÓZSEF ATTILA MAGÁNGIMNÁZIUM feliratú ajtón, egy igen takaros, és gazdagon díszített épületbe lehetett betekinteni. A kis folyosó, ami a bejárattól vezetett, egy elágazásban ért véget. Balra volt az iskolai büfé az emeletre vezető lépcsősor alatti kis takarítófülkében, valamint egy üveges ajtó, ami mögött egy folyosóról jópár irodahelység nyílt. A Budapesti Műszaki Egyetem rektora és dékánjai üléseztek néhanapján ott. Diáknak oda tilos volt a bemenet. Balra pedig egy tágas társalgó volt, bőrfotelokkal, kerámiatetős asztalokkal, szőnyegekkel, üdítőautomatákkal. Egyszer egy Vincze Richárd nevű srác valahogy úgy megbűvölt egy húszforintost, hogy madzagon leengedte a pénzbedobó nyílásba, és felhúzta, mikor a gép érzékelte a bedobást. Ily módon kiszedte az összes, gépben lévő üdítőitalt. Szerencséjére egyetlen tanár sem tartózkodott akkor a közelben.

Az első emeleten pedig a tantermek voltak. Mivel elég kicsi magángimnázium volt, mindössze négy osztály tudott oda járni. Első, második, harmadik, negyedik. Volt itt még egy kisebb társalgó, ami azonban ugyanolyan gazdagon volt díszítve, még televízió és zongora is volt. Később az igazgató szerzett egy videót is, amivel leginkább történelmi filmeket vetítettek időnként…mindegy hogy mit, de minél kevésbé érdekelje a diákokat. Nagyon ritka volt a horror- vagy az akciófilm vetítés, pornófilmet pedig sosem engedtek lejátszani a tanárok.

Az első emelet egyetlen folyosójáról nyílt az összes szoba: Fiú vécé, lány vécé, számítástechnika terem, ahonnan mindig egérkattintás, billentyűzetkopogás, robbanások, és halálhörgések hallatszottak, ha az egyik srác behozott valami olyan játékot, ami működött a gépeken, és elég véres és erőszakos volt, hogy élvezni lehessen. Innen nyílt a négy osztályterem is, az iskolatitkár szobája, ahol a 25 év körüli Erika dolgozott a fénymásolóval, a lézernyomtatóval, vagy a számítógéppel, az idegennyelvi szoba, és a folyosó legelején a tanári szobák bejárata, és az igazgatói iroda. A második emeleten meg szinte nem is volt más, csak egy halom zárt ajtó, amit évekig ki sem nyitottak, egy feljáró a tetőre, és persze a székekkel teli díszterem, ahol a szalagavatót, a ballagást, és az efféléket tartották.

Nem volt nagy iskola, de a tanárok nagyon rendesek voltak. A legtöbbjük fiatal volt, frissen szerzett diplomával, és többé-kevésbé élvezte is a munkáját. Egyikük sem volt szigorú hozzánk, bár aki kiérdemelte, azzal szemben kegyetlenül eljártak ám. Nagyon jó programokat szerveztek szünetre is. Nyáron ismerkedési tábor volt valamilyen tengerpartra, egy idegen országba, télen pedig sítábor volt valamilyen hegységbe, szintén idegen országba. Mindegyik ilyen program egy hétre szólt, és általában nagyon jók voltak, leszámítva egy-két incidenst természetesen.
- Jézusom, Alíz, te így emlékszel? – kiáltott fel Betti. – Már vagy hat éve van ennek!

A kávézóban, a Pláza tetején, ahol ültek, így is nagy volt a hangzavar, nem sokan figyeltek fel rá. Egy öreg hölgy, fénylő vörös hajjal odafordult, megnézte magának a két, asztalnál beszélgető, sudár termetű, gyönyörű lányt, majd elmosolyodott, és visszafordult a kávéjához.
- Persze – felelte Alíz, és megigazította fehér felsőjét. Bár tavasz van, még elég hidegek járnak időnként, így reggel úgy jött el otthonából, hogy magára kapott egy fehér könnyű dzsekit. Betti, mint mindig, kék kordnadrágot, és fekete bársony blúzt viselt. Őt kevésbé zavarta a hideg.
- Emlékszel az osztályunkra is? – mosolyogott Betti.
- Persze. Az osztályfőnökünk a matektanár volt – válaszolt Alíz, majd hirtelen elnevette magát. – Úgy meg tudott magyarázni mindent! Ha te azt mondtad neki, hogy „négy”, ő tuti rávágta volna, hogy „négyzetgyök tizenhat”.
- Ja – kacagott Betti is. – Meg mindenkit úgy le tudott szólni!

Alíz erre is rábólintott. Mindketten ugyanarra a karra jártak a Miskolci Egyetemen, ott is végeztek a jogi szakon. Betti főügyésznek tanul, Alíz pedig törvényszéki bírónak. Bár mostanában rengeteg a jogász, és mivel alig egynegyedüket alkalmazzák valahol, a többi tovább gyarapítja a munkanélküliek táborát, ők mégsem aggódtak emiatt. Nem voltak olyan típusúak.
- Aztán - folytatta Alíz, miközben kortyolt egyet a cappucinójából – ott voltak a többiek. Zozi, Emil, Viktor, Ricsi, Timi…a sok jó osztálytárs. De jókat buliztunk velük!
- Emlékszel arra, mikor elmentünk a Black Tracybe? – kérdezte Betti, miközben lazán hátradőlt. – Viktor meg Roli hogy berúgtak! Hihi! – szívből nevetett, mikor maga elé képzelte az asztal alatt heverő Éliás Viktort, akit aztán majdnemhogy talicskában kellett hazavinni, mivel ahhoz is túl részeg volt, hogy felálljon.
- Meg a sítábor harmadikban! – tette hozzá Betti. – Amikor Roli annyi Becherovkát ivott, hogy a női vécében belehugyozott a csapba!

Ezen mindketten jót nevettek, felszabadultan. Az öreg hölgy ismét odanézett, és megint elmosolyodott. Azok az idők jártak az eszében, amikor ő is ilyen fiatal volt, és a parkban beszélgetett a barátnőivel. Egy ötéves kisfiú két asztallal odébb megunta a szőlőlevet kortyolgatni, és átdobta a korláton. Az anyja erre hatalmas pofont kevert le neki, és kiabálni kezdett vele. Egy tizennyolc éves, bő nadrágot, és BLIND feliratú pólót viselő tinédzser álldogált a tető szélén, a fényesre csiszolt korlátra támaszkodva, és cigarettázott, időnként a lányokra nézve.
- A Black Tracy nagyon jó hely volt már akkor is, mint most – mondta Betti. – Az ital nem volt túl drága, a beugró szinte semennyi sem volt, és mindig akadtak ott jó pasik, akiket fel lehetett szedni.
- Jaja, így volt! Timinek egy hónap alatt kilenc pasija lett onnan egyszer! – nevetett ismét Alíz, amint megrohanták az emlékek.

- Erről jut eszembe, hogy vagytok a barátoddal? – kérdezte hirtelen.
- Ó – mondta Betti – már négy éve együtt vagyunk. Azt tervezzük, hogy két év múlva összeházasodunk, ha ugyanígy fogjuk szeretni egymást.
- Házasodni? – hüledezett Alíz. – Máris?
- Miért? Ha szeretjük egymást, akkor miért ne? – felelte Betti.
- Hát… - kezdte volna Alíz, de ekkor eszébe jutott, hogy hat év már elég hosszú idő. – Végülis semmi, csak csodálkoztam. Az egyetemen nem sokszor mondtad ezt.
- Nem hát – így Betti. – Akkor még én sem gondoltam komolyan. De miután meglett a diplomám, és hamarosan elkezdhetem a munkát is, azt hiszem, ilyenre már lehet gondolni, nem-de?
- Dehogynem, igazad van – válaszolt Alíz. – Mellesleg miért vagy ilyen biztos benne, hogy találsz munkát?

Betti egy Marlboro Light-os dobozt vett elő a zsebéből, és Alíz felé nyújtotta.
- Kérsz?
Alíz kivett egy szálat, és meggyújtotta a nála lévő öngyújtóval.
- Köszi.
- Nincs mit - felelte Betti természetesen, majd ő is rágyújtott. Miután elpakolta szív alakú gyújtóját, válaszolt.
- Anyám egyik ismerőse mondta, hogy lenne számomra hely itt Miskolcon. Biztosít, vagy mi. De ez nem az én játékom, hanem az övé.
- Akkor végülis nincs gond – mondta Alíz, és beleszívott egyet a cigarettájába.
- A nyári táborok is tiszta jók voltak szerintem – merült el a gondolataiban ismét Betti. - Kivéve az utolsót, amikor Balázs eltörte a karját.
- Ja – felelte Alíz. – De hogy is történt?

- Úgy emlékszem, épp a tengerpartról jött fel a szobájába, ami a második emeleten volt. Tudod, egy régi vas csigalépcsőn lehetett felmenni oda.
- Jaja, emlékszem – vágta rá Betti.
- Na, és annak a tetejéről esett le, mikor a korlát, amire támaszkodott, leesett.
- Ja, már emlékszem! – bólogatott Betti. – És senki nem tudta megmondani, hogy mitől esett le, mikor azelőtt semmi baja nem volt, még csak rozsdás sem volt.
- Aha – mondta Alíz. – Aztán el kellett vinni egy helyi kórházba. Baromi drágán látták el…bár nem csodálkozok rajta. Eltört a csuklója, amikor a földre érkezett, a karja meg három helyen.
- Ja, úgy üvöltött, mint egy állat – mondta Betti, és bár nem illik ilyenen nevetni, mégis elkacagta magát. Alíz is elmosolyodott. – Voltaképpen nem is sajnálom. Gusztustalan egy srác volt. Párszor láttam órán, ahogy az orrába turkál, hatalmas zöld fikákat bányászik elő, és megeszi. Pfúj. – fintorgott.

Betti, úgy tűnt, elgondolkodott valamin.
- Te, azelőtt ivott ő valamit?
- Nem, nem ivott semmit. Full józan volt. Ha jól emlékszem, lenn volt a tengerben fürdeni, és mikor kijött, elkezdett a parton valakinek káromkodni.
Betti szemében érdeklődés villant.
- Kinek?
Alíz arcáról egyből eltűnt a mosoly. Halálosan komoly arccal nézett Bettire.
- Őneki.

Betti nemigen értette, mi volt az oka Alíz hirtelen hangulatváltozásának, de aztán, mikor visszaemlékezett arra, amit Anikó mesélt neki azon a csöndes görögországi estén, ő is nagyon elkomolyodott.
- Reactorfighter.

(Folytatjuk...)