Történetek

Tudtam, hogy én voltam és vagyok is a hibás. Könnyen adtam magam, de nem tudtam magamnak parancsolni. Még mindig reménykedtem valamiben, hogy esetleg valami történik, bár szívem mélyén tudtam, hogy nincs értelme. December 2-án kedden meguntam a várakozást és este fél hat körül felhívtam Frank-et, de nem vette fel. Újra hívta, mikor flegma félhangon közölte velem, hogy gyorsan mondjam mondandóm, mert nem ér rá. Megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e találkozni velem a mai napon, mire a válasz...

Most tudatosult csak bennem, hogy milyen közel járok minden nap a halál tornácához, s hogy még mennyire nem akarok oda eljutni. Hiszen az a huszonkettő tél, melyet magam mögött tudhatok nem sok még...

Ő is egy „szabadságharcos”, és bár kilátástalan küzdelmet folytat, valamilyen csoda folytán mégsem adja fel Hisz abban, hogy előbb-utóbb lesz egy háború, nagyobb minden eddigi háborúnál, ahol a Jó és a Rossz egyenlő ellenfelekként csapnak össze, és a valódi Jó – nem az akciófilmekből ismert Jó – végleg legyőzi a rosszat, gyökerestül kipusztítja, a nagy háború után a valódi Jó fogja motiválni az embereket, az egymás szeretete, a megértése, a közös haladás, és szabadság, mentesség mindenféle...

Én azonban nem így vagyok kurva. Persze régebben még én is éltem a természet által rám ruházott adottságokkal, és gyakran jutottam előnyhöz hosszú combjaim, vagy mélyebb dekoltázsom miatt mondjuk egy egyetemi vizsgán. De megtanultam másképp is -jövedelmezőbben- használni a testemet. Persze, nem ilyen tudatosan kezdődött…

Jobb a békesség, gondolta Reactorfighter, és kirakta terepszínű kabátja zsebéből a pisztolyt. Nem mintha szükség lett volna rá, de arra az esetre tartotta magánál, ha egyszerre többen is rátámadnának, és nem lenne ideje koncentrálni az energiára. Hamarosan pusztító fegyvert fog kapni. Veszedelmesebbet, mint a pisztolya.
A rendőr megnézte a fegyvert.
- Nagyon jó. Van engedélye hozzá?...

Mikor hazaértem, férjem még nem volt otthon. Bedobtam valamit a mikróba, és letettem a könyvet a konyhaasztalra. Belemerültem a munkába és csak akkor eszméltem fel mikor egy hangos puffanással lelöktem a könyvet az asztalról. Erről teljesen megfeledkeztem!
Majd választok neki valami szépet. Bár nem tortát terveztem. Kinyitottam, és megdöbbenve bámultam az első lapra...

Amikor a hálószobájához értünk, már mindkettőnkben lüktetett a vágy. én nedves voltam, ő pedig ágaskodott felém.
Feléfordultam és a csípőmet az övéhez szorítottam. Átkarolta a hátam és megcsókolt. a nyelve erőszakosan de később inkább szenvedélyesen kóstolta az enyémet, és fogaink néha megharapták a másik ajkát.

Talán... minden más lett volna. Ha... azon a reggelen boldogan ébred a lány. Boldogan. Régen érezte ezt az érzést, szinte el is feledte már. Kinézett az ablakon, s a sötét hajnal, a csepegő eső, és a dermesztő hideg mutatta, hogy közeledik a tél. Javában őszben vagyunk már. -sugallta a zord idő. A borús, nyomott hangulat ellepte lelkét, s nehézkesen hozzákezdett a készülődéshez. Vár a munka, várnak a feladatok. Nehéz volt nekilátni, s nem is volt már sok ideje...

Nem hitt senki neki, nevettek is rajta, de ő kierőszakolta, hogy engedjék be őt hozzá. Bement, és a százados homlokára tette a kezét. Úgy hagyta pár másodpercig, majd annyit mondott, hogy „végeztem”, és kiment. És a százados utána komolyan jobban lett. Sőt, úgy tudom, azóta egyszer sem fájt a feje...

Csend van. Éjfekete csend.
Ilyenkor, mint egy paplan alatt elhalkul a nevetés.
A gonosz jelenlétét megérzi a Föld összes teremtménye, a fény elhalványul, a gonosz diadalmasan tör elő a sötétből.
Mi tehetünk róla, hogy itt van közöttünk...