Marcipán 1.

Elérkezett férjem 27.-dik születésnapja. Általában mindig ’apucis’ ajándékokkal lepem meg őt. Nyakkendővel, zoknival, pulóverrel. Felnyitunk egy bort, és ketten megisszuk, utána férjem a laptopjához ül kicsit kínozni a billentyűzetet, holnap már megint csak a szürke napok egyike lesz. Egyszer elegem lett. Így van ez jól?
Mindennap legyen szürke és unalmas, a szülinapok felett átlépünk és ez a különleges nap is csak egy munkanappá válik?

Nem! Nem!
Idén nem lesz ez!
Nem mintha nem szeretném a férjemet. Nem mintha unatkoznék mellette. Nem mintha lusta lennék élni. Nem mintha…
De ez a taposómalom ilyenné tett minket. Sietünk mindenhova, nincs időnk megállni, körülnézni és felfedezni. Jéé, hisz ez még nem is volt itt!
Mikor költözött ide ez a család? Lemegyek köszönteni őket! Így lesz ez ha lesz gyerekünk?

Leültetjük a tévé elé vagy a valagára, hogy tessék kisfiam művelődj, tanulj és utána égesd el az utolsó agysejted is a rajzfilmekkel, computer játékokkal! Mikor volt utoljára hogy leültünk beszélgetni? Áááh…emlékszem.
Múlt hét kedden. 5 perc múlva megszólalt a telefon, és rohantunk szét, ő északra én délre.
Nem,nem ! Most nem kap pulóvert! Nincs több pulóver!

Hazafelé menet megálltam egy kirakatnál. Összefutott a számban a nyál. Hmm milyen szép csipkés torták. Nem láttam ilyet azóta…soha nem láttam még ilyet. Az esküvőnk egyszerű volt, semmi flanc… már nem mintha én vágytam volna a fényűzésre… na de mégis, hisz egyszer megy férjhez az ember. Bár ha belegondolok…a nagymamám például négyszer hagyta faképnél nagyapámat az oltár előtt. Zavarta az a pompa, ami körül vette, vallotta be később nagyapámnak. Így hát az ötödik esküvőjük egy domboldalon történt, amire a család nem volt meghívva, csak a legközelebbi barátok, és a frigy megkötetett. Nagyapám gazdag ember volt, de egy rossz befektetés miatt elveszítette az egész vagyonát. Anyám mesélte hogy csodapalotában életek.

Na de mi ez? Elkalandoztak a gondolataim.
Beléptem az üresnek tűnő üzletbe. Milyen szépen csilingelnek a csengők! Visszaléptem, és becsuktam az ajtót, újból kinyitottam hallgatva a megannyi kis csengettyű dalát.
Ezt körübelül ötödszörre játszottam el, mikor megjelent a pult mögött egy szigorú tekintetű nő. Megszeppenve oldalaztam be a helyiségbe, becsukva magam mögött az ajtót (csingiling).
Úgy éreztem magamat, mint mikor első osztályban rajtakaptak, hogy eltörtem a tanító kedvenc vázáját, és épp besöpörni igyekeztem a tanári asztal alá.
- Mit parancsol, kérem?

Nahát ez a nő olyan, mint egy jégcsap. Karót nyelt ez? Akkor legyen a neve Karótnyelt anya!
- Semmit, csak nézelődöm.
- Ha nem szeretne semmit, akkor kérem távozzon az üzletből!
- Öhm… - nem akartam elmenni, egyébként is átfagytam, itt meg olyan ellenállhatatlan illatok keringtek. Mi lenne haaa…
- Egy tortát szeretnék.
- És egész pontosan milyen tortát? - kérdezte Karótnyelt, és szinte undorodva nézett rám.
Szegénynek biztosan fájhatott a látásom.
- Még nem tudom…
- Akkor jobb, hogyha eldönti!- vágott a szavamba.

Hát mit képzel ez? Milyen modor ez?
- De nekem most sajnálatosan mennem kell. -látszott rajta, hogy örül, hogy megszabadult tőlem. Különben is, ő ilyen halandókkal nem tárgyal!
- Lucy!
Kinek ordibál ez, tűnődtem. A buldogjának? Itt hagyja velem, hogy rajtam tartsa a szemét, nehogy bepiszkítsam az üzletét? Ha meg hozzáérek valamihez a lábamba harap.
Na jött is a buldog. Egész csinos öleb. Barna, harminc körüli nő matrózblúzban. Karótnyelt odavetett néhány szót a kutyulinak, és felségesen kilibegett az ajtón. Csingiling, még a csengők is szigorúan szóltak.

A nő barátságosan rámmosolygott, és megmutatta vakítóan fénylő agyarait.
- Miben segíthetek?
Na ez már kedvesebb.
Látva, hogy kicsit megszeppentem, rámkacsintott.
- Ne foglalkozz a vén szipirtyóval! Azt hiszi magáról, hogy ő itt az anyaúristen, csak mert 7 éve itt dolgozik.

Bátortalanul rámosolyogtam. Egy férfi tűnt fel a függönnyel eltakart helyiségből. Épp a sliccét igyekezett felhúzni. Kicsit lihegett, és a cipzár szörnnyel küzdött. Várj segítek -ugrott oda a kis barna.
Döbbenten láttam, hogy a nő eme veszélyes hadművelet után megsimogatta a férfi kidudorodó ’halmocskáját’.
A férfi vigyorgott és hozzám fordult.
- Miben segíthetek?
- Tényleg majdnem el is felejtekeztem rólad!
-Egy tortát szeretnék-mekegtem.
Óóó…a vidám barna szemek felcsillantak.
- És valamiféle különleges tortát?
- Igen…

Nem tudtam, mire gondol. Valószínűleg arra a csipkecsodákra. Kiskoromban sokat álmodoztam róla, hogy egyszer sok pénzem lesz. Amikor beköltöztem a városba, nehéz volt munkát találni. Mindenhol ugyanaz a válasz: Majd később értesítjük.
Persze soha nem értesítettek. Végső elkeseredésembe leültem, és kiírtam a bánatot a szívemből. Hogy hogyan küszködtem, hogy idáig eljuthassak, hogy találtam meg életem szerelmét, és az egész eddigi életemet.

Mikor elolvastam később egész meglepődtem. Nem is rossz!
Így hát hónapokon áthajkurásztam a kiadókat, akik mind valami olcsó kifogással jöttek. Végre egy, a legeslegutolsó kimondta az igazságot:
- Senkit sem érdekel a maga élettörténete.
Ha mindenképpen írni akar, menjen újságírónak! Majd ezekután ismét újságába temetkezett, és belemerült íróasztali székébe.
Persze jól tudom, hogy nem tanácsnak szánta, de én úgy döntöttem megpróbálom.
Elvégre…vagyok én elég tehetséges!
Ha nem is elég jó egy könyv megírásához, de ügyesen fogom válogatni a társkereső hirdetéseket.

Elhelyezkedtem egy újságnál, főnököm először az apróhíreket ,amolyan’mosolyogjunk egy picit mielőtt belevetjük magunkat a terroristák és maffiózók háborúit taglaló oldalakba’ című rovatot bízta rám.
Mosolygó kisgyerek a tengerparton, Fókamóka, meg stb, amikhez frappáns szövegeket írkálgattam. Ez így ment sokáig, de most már önnálló rovatom van.
Most tértem csak vissza a valóságba.
Lucy eltűnt a függöny mögött, hamarosan visszatért egy könyvvel a kezében. Odanyújtotta nekem.
- Tessék, ezt lapozza át otthon, és majd kiválasztja melyiket szeretné. Frederick meg elkészíti önnek.
A férfi bohókásan meghajolt.
Megköszöntem és kifelé indultam, de még láttam amint Frederick nagyot csíp Lucy fenekébe.

Mikor hazaértem, férjem még nem volt otthon. Bedobtam valamit a mikróba, és letettem a könyvet a konyhaasztalra. Belemerültem a munkába és csak akkor eszméltem fel mikor egy hangos puffanással lelöktem a könyvet az asztalról. Erről teljesen megfeledkeztem!
Majd választok neki valami szépet. Bár nem tortát terveztem. Kinyitottam, és megdöbbenve bámultam az első lapra.

A képen egy meztelen összekötözött lány volt hanyattfekve látható, akinek a hátán volt a torta. Erre értette, hogy különleges! Döbbenten forgattam a lapokat. Élő torta állt az egyik lap alján. A hátán fekvő lány mellbimbóján tejszínhab és egy-egy szem cseresznye. Marcipánból és csokiból öntött édesség bugyi volt rajta. Vajon örülne ennek a férjem? Morfondíroztam, utána megráztam a fejem.
Nem… mit képzelek én! Ilyet nem adok neki! Akkor mit? Pulóver? Nem soha többé nem adok pulóvert! Holnap visszamegyek a boltba.