Vár az éjszaka

Fagyos szél söpört végig a kihalt utcán, mely lágyan felkavarta előttem a havat. Összébb fogtam magamon a kabátot, csuklyámat még jobban arcomba húztam, s lépteim is megszaporáztam. Nem voltam egyedül az utcában. Éreztem, hogy valaki figyel, s egyre csak ez az egy gondolat járt a fejemben. Szinte égett a belsőm, ahogy már-már hallottam az idegen léptek halk neszét. A lépések mintha a hátam mögül hangzottak volna. Vagy nem is, inkább mindenhonnan. Körbevett a halk, ütemes zaj. Megtorpantam, s lépteim szabálytalan koppanása megszűnt, ám a halk neszesés nem. A valaki egyre közeledett. Borzongás futott végig a hátamon. Féltem. Hogy mitől? Nem is tudom. Talán a haláltól, talán a fájdalomtól, talán magától az élettől. Pillantásom körbecikázott követőmet keresve. De nem talált semmit. S a félelem bennem egyre fokozódott, bensőmet perzselte, sikoltani akartam, de torkom összeszorítottam. Nem, ez nem megfelelő pillanat. Nem.

A lépések ütemes lassúsága megmaradt, ám most már nagyokat koppant, mintegy nyomatékot adva hangsúlyosságának. Kezdtem azt hinni, hogy az elmém űz játékot velem. Körülnéztem, s a sötét utca nézett rám vissza.
Még pár másodpercig álltam ott az út közepén szobormereven, s körülöttem a sötétség árnyai egymással sugdolózva, susogva kaján élvezettel markolászták szívem. Igen, a sötétben rejtőző szörnyeknek, legyen az bárki, vagy bármi, ki vagyok szolgáltatva. Ha maradok, az annyit tesz, mintha ezüsttálcán kínálnám neki a szívem.

Ekkor az egyik az utca megvilágítására szolgáló gyér fényt ontó fáklya sisteregni kezdett, majd pár utolsó halvány pislogás után végleg elaludt. Pánikszerű félelem tört rám. A lábamat megbénító erő semmivé foszlott. Hátráltam pár lépést a semmi elől, majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Hogy merre? Mindegy volt.
Újra hallottam követőm lépéseinek halk zaját. Megfontolt, ráérős léptek. Nem sietett, nem próbált a nyomomban maradni. Ekkor hirtelen megint megtorpantam. Rádöbbentem, üldözőm játszik velem. Tudja, hogy úgysem menekülhetek, hogy előbb-utóbb úgyis megkaparint, s markába zárhatja szívem, hiába próbálok megszökni előle. Tudta, hogy nincs esélyem ellene, s most már én is tudtam ezt.

Először elöntött az elkeseredettség, s lerogytam egy fal tövébe, hogy ott várjam be végzetem. Kis ideig némán meredtem magam elé, a frissen hullott hóba. Szinte láttam már, ahogy ez a puha, fehér paplan beissza a terjedő vörös vértócsát. Az én véremet. Nem, ez nem történhet meg, ez ellen tennem kell valamit! Eszeveszetten kotorászni kezdtem a zsebemben, hátha kezem ügyébe akad valami használható dolog. Majd hirtelen eszembe villant a tőröm, melyet nemrég örököltem. A vésett-csont markolatú fegyver övembe csúsztatva pihent. Matató ujjaim rákulcsolódtak a markolatra, s előhúztam. Ujjam végigsimított a hibátlan mívű csontfaragványon, majd az éles acélon folytatta útját. Különös gondolat szökött agyamba: mi lenne, ha nem várnám meg a rám leső szörnyűséget, hanem elillannék az orra elől csendben, s nem hagynék neki semmit, csak egy élettelen testet. Egy mozdulat, s a pontos penge örökre elűz ebből a világból. Ám erősebb volt hatalmas félelmemnél az életösztönöm. Nem, ez a penge ma ugyan vért fog ontani, de nem az enyém.

Összekuporodtam, elrejtve a tőrt. Nem sokkal később suhogást hallottam, de összeszorított foggal tűrtem a rémület fojtogatását torkomon. Ekkor egy lépés alatt ropogott meg a friss hó, közvetlenül mellettem. Nem mozdultam, bár a félelemtől majd szétrobbantam. A mellettem lévő alak lehajolt és átkarolt. Csuklyám lehullott fejemről, és én éreztem leheletét nyakamon. Rémület szilánkjai kezdtek örvényleni tágra meredt szememben. Ugyanis az illető lehelete jéghideg volt. Ránéztem. Szőkésbarna haja lófarokban volt összekötve a tarkóján. Tekintetem végigfutott viaszfehér bőrén, és megpillantottam hegyes szemfogait is. Most már tudtam, egy vámpírral állok szemben. S érdekes, most, hogy már tudtam, mi az üldözőm, félelmem is csökkent. Szívemben rémület és elszántság kavargott. Nem késlekedtem, tőröm villámként csapott le rá. Ám a penge nem ért húst. Vasmarok ragadta meg csuklóm, és szorítani kezdte. A fegyver ártalmatlanul a földre hullott. Ő elengedte csuklómat, és rögtön hátat fordított nekem. Így állt ott szótlanul.

Nekem a szemembe könny szökött a fájdalomtól, úgy éreztem, eltörött a csuklóm. Majd felpillantottam az alakra. Úgy állt ott, mintha odafagyott volna. Nem is gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem moccan, nem gondoltam végig, hogy milyen logikátlan lépést hajtok én most végre, csak végrehajtottam. Felpattantam, felkaptam a földre hullt tőrt, és neki támadtam. Ő nyugodtan megfordult, s felemelte egyik kezét, mire a tőr kiröppent kezemből, és leesett a hóba – jó messzire tőlem. Megtorpantam, és a férfira néztem. Ekkor döbbentem rá, hogy semmit nem tudok a vámpírokról. Semmit. Ám félelmem elszállt. Egy valami lebegett a szemem előtt: a biztos halál tudata. És különösképpen ez a tudat nem rémített meg, inkább elszántságot és kitartást adott. Kitartást, melyet utolsó leheletemig megőrzök.

A vámpír tett felém egy lépést. Miközben gondolataim játékára figyeltem, fejem lehajtottam, ám most felpillantottam rá, és hátráltam egy lépést. Sarkam falba ütközött, nem volt hova tovább mennem. A férfira néztem, akinek kutató pillantása arcomat fürkészte. Közelebb jött.
Vettem egy hatalmas levegőt, és támadásba lendültem. Tudtam, nincs esélyem, s mégis küzdöttem. S hogy miért? Nem tudnám megmondani. Ez a reakcióm tökéletes mértékben meglepte a vámpírt, így meg se próbált védekezni. Rúgásom gyomorszájon érte, majd ezt követte egy balhorog. De ezt már nem követte semmi. A vámpír magához tért meglepetésből, s az én kis bravúrom itt véget is ért. Ugyan a férfit meglepte ez az akcióm, és kénytelen volt hátrálni pár lépést, de mégiscsak vámpír volt. Én pedig ember. Éreztem, hogy a falhoz szegez valami láthatatlan erő, s egy tagomat se bírtam mozdítani. A férfi szeme izzott a dühtől, s láttam magában vívódva mered rám.

- Nem félek tőled! – suttogtam. Tudtam, hogy ez mit sem ér, hogy szóval nem érek semmit, de ezt muszáj volt az arcába mondanom. Azt vártam, hogy kinevet, hogy gúnyos játékát, mint ahogy azt elkezdte, folytatni fogja, s végül megszerzi azt, ami számára az életet jelenti: az én életem.

De nem ezt tette. Mozdulatlan maradt, csupán ajkain futott át valami félig ironikus félig szomorkás mosoly. Szemei már nem parázslottak, dühe hamar elpárolgott. Néhány percig némán, mozdulatlanul néztünk farkasszemet, s én – akármennyire abszurdnak is hangzik – kezdtem magam kényelmetlenül érezni. A falhoz voltam tapadva, s jóformán mozdulni sem bírtam, ő pedig csak állt ott, és nem mutatta jelét, hogy bármit is szándékozna tenni a közeljövőben. Ezenkívül nem mondhatnám, hogy igazán kényelmes dolog lenne a falhoz-tapadás. Úgyhogy a csendet végül én törtem meg.

- Mi lesz? Mire vársz, te átkozott élőhalott! Ölj meg! – hangomban megvetés, ugyanakkor észrevehetetlen szomorúság bujkált. Azokra a dolgokra gondoltam, melyeket átéltem, s azokra, melyeket átélhettem volna. Vártam, hogy a vámpír végre végez velem, de ahogy rápillantottam, meglepődtem. Szomorkás félmosoly pihent ajkain. Lassan lehajtotta fejét, ám pillantása még mindig az enyémbe fúródott. És eltűnt. Egyszerűen köddé vált. A meglepetéstől észre se vettem, hogy az a különös, láthatatlan erő nem tart már fogva. Majd rádöbbenve, hogy megmenekültem, öröm áradt szét tagjaimban.
Most tudatosult csak bennem, hogy milyen közel járok minden nap a halál tornácához, s hogy még mennyire nem akarok oda eljutni. Hiszen az a huszonkettő tél, melyet magam mögött tudhatok nem sok még.

Ekkor eljutott a tudatomig, hogy minden bizonnyal lefagyott az orrom, és jéghideg ujjaimmal egy kis életet dörzsöltem kipirosodott arcomba. Odarohantam tőrömhöz, övembe csúsztattam, majd sietős léptekkel megindultam hazafelé. A hó időközben újra hullani kezdett, s az apró hideg kristályok arcomra telepedtek. A békés hóesésben lassan haladtam hazafelé. Az engem körülvevő fehér é kihalt utcák egymást követő sokasága és a havas táj nyugalommal töltött el, s hirtelen megszűnt létezni számomra az éj sötétje. Még mindig alig fogtam fel, hogy majdnem meghaltam, azt pedig sehogy se tudtam megérteni, hogy hogyan menekültem meg. Gondolataimból a templomtorony bús kongása térített magamhoz jelezve, hogy hajnali egy óra. Rémülten tekintettem a templom irányába. Hollófekete, dús hajamból kisöpörtem a belétapadt hópelyheket, majd sietve folytattam utamat hazafelé.