Történetek

A piros szemek téged néznek. Nem tudod levenni arról a kárörvendőn vigyorgó arcról tekintetedet. Kezed lassan felemelkedik a karikát markolva, majd apró lendülettel vissza, aztán még egyszer. A halk, bizonytalan kopogtatás kísérteties visszhangot kelt a ház belsejében...

Valami hiányzott. Mi a fene lehet az? Amikor hirtelen beugrott: Nem volt a régi, mert nem voltál ott Susan! Hogy nézd. Érted mit akarok ezzel mondani? Semmi sem a régi nélküled.
Susan megőrülök nélküled! Minden, amit teszek, rád emlékeztet.

A lány már évek óta minden telihold éjjelén kijött az erdőbe, és egy régi szerelemre emlékezett. Egy régen elmúlt szerelemre, mely szíve mélyén még ma is élt. Szoknyáját lágyan lengette a szél. Bár nem volt hideg a lány mégis libabőrös lett. Talán megérezte a közelgő veszélyt, ezért állt meg, talán csak visszanézett a helyre, ahol először látta őt, de most újra meglátta őt. Ám mégsem ő volt az. Igaz, azóta a nap óta tíz év telt el, de még ma is tisztán élt emlékeiben a pillanat. Nem csak...

- Be kell valljak valamit. Én... abba akarom hagyni ezt az egész színjátékot kettőnk között.
- Mi? - nyíltak tágra a pupillái.
- Több, mint egy éve teszünk úgy, mintha szeretnénk egymást, holott ez nem így van, és ezt mindketten tudjuk. Ne! - intette le - Ne is próbáld letagadni! Néhány napja láttalak egy szemüveges ürgével az utcán meghitten sétálgatva...

Könny fakadt a szemem sarkában, s éreztem, még szinte meleg a papír a keze nyomától. Valóban kint volt a tetőn, várta a nap első sugarait. Beletekintett a ragyogó vörös napba, teste elzsibbadt, majd apró tűszúrásokat érzett, melyek fél pillanaton belül felerősödtek, őt pedig hamuvá égették. Még érezte, ahogy a tetőről zuhan a semmibe, majd teste elporlik, és volt, nincs fájdalom…

A bárányfelhőkön játszó lelkek mindannyiszor arra terelték a felhőket, amerre kedvük kívánta. Nem törődtek egymással, se a föld megannyi lakójával. Amit egyszer tudatlanul elvettek, most ugyanúgy vissza is adták. A holdvilág ismét világosságot teremtett Stoneville erdejének sötét bugyraiban, megannyi emléket és legendát felélesztve, és közkinccsé téve azokat a halandók előtt...

- Mi a fene ez? – kérdezte Szudár szinte lányosan magas fejhangon.
- Mindenkinek meghülyült a tájolója? – nézett előre Mónus kíváncsian, majd Ádám felé fordult. – Hát a tiéd?
- A! – bökött a nyurga gyerek a tenyerében lévő eszközre. – Ez is.
- De mi a franctól? – kérdezte meglepetten, és rémülten Mirczik.
Senki nem tudta. Takács eltette a használhatatlan tájolót, és megkocogtatta Szudár vállát.
- Kezd egyre jobb lenni…először a tegnapi, aztán ez a köd, most...

Titokban abban reménykedett, hogy a többiek leállnak az örökös gúnyolódással. Emiatt romlottak meg a jegyei is, emiatt nem jár szórakozni, és még az utcára is nagyon ritkán megy ki, de oda is csak akkor, ha nagyon muszáj. Szíve legmélyén pedig élt a titkos vágy - amit még magának sem mert bevallani - hogy talán még el is ismerik tettét, és ezek után felnéznek majd rá...

„Istenem, ne… Csak ne legyek terhes! Az nem lehet. Biztos nem.” De igen, lehet. Mint ahogy lett is, a teszt kijelzőjén ugyanis két határozott, párhuzamos, piros csík jelent meg: az egyik jelezte, hogy a teszt jó, a másik pedig az új élet tényét...

Fekszem a fűben. Érzem a csábító illatot.
Nem messze tőlem, egy másik helységben valaki ordít, levágták az egyik ujját, mert anyagot lopott.
A Harangok szólnak egy templom tornyából, de sosem tudom: mikor miért...