Egy vámpír naplójából - V. rész - A sötétség sarka

Futottam, futottam, ahogy csak a lábam bírta… Ott voltak a nyomomban, akár a kutyák, én meg, mint az űzött vad, rohantam, féltve az életemet. Zuhogott az eső, én mégsem fáztam. Kilométerek óta futottam, mégsem fáradtam el. Vezetett az élet utáni vágyam, ezért nem álltam meg. Tudtam, ha megállok, a nyomomra lelnek, és akkor kikötnek a déli nap alá. Védtem a medált. Védtem az életem. Védtem a fajtámat. Berohantam az első sikátorba. Elrohantam a szemeteskonténerek mellett, átugrottam egy nagy kupac kartondobozon, még egy kukát fel is löktem, de nem álltam meg, hogy megforduljak, felfigyeltek-e a zajra. Alig egy órám volt hajnalig, hogy lerázzam őket, ha volt eszük, gondoltak rá, hogy ideje abbahagyniuk a keresésemet.

Az eső már elállt, de én még mindig egyik utcából a másikba futottam, egyik sikátorból a másikba tévedtem. Szenvedtem már a nap közeledtétől, hirtelen melegem lett és szúrni kezdett az oldalam. Csípték a szemem az egyre erősebb sugarak, melyek a négy emeletes háztömbök szűk téglafalai felől beérkeztek. Tudtam, ha közvetlen fényt kapok, végem van. Zúgott a fülem és fájt a fejem, iszonyatos kín volt, üvölteni tudtam volna…
Futólépéseket hallottam magam mögött. Itt vannak. Azonnal elkezdtem rohanni az ellentétes irányba. Vakságom ellenére még a fülem úgy, ahogy működött. Tudtam tájékozódni, de egy idő után azt tapasztaltam, hogy nincs hová - elfogyott az út. Falba ütköztem, szilárd téglafalba.

Mögöttem voltak. Négy sötét alak… ugyanolyan félvakon, mint én. De onnan már nem volt hová menekülnöm. Alig vettem észre, máris a falhoz szorítva találtam magam, s hogy nehogy véletlenül kinyissam a medált, valaki ki is kapta a nyakamból. Karjaimat hátracsavarták, már mozdulni sem tudtam.
- Milyen régóta fájt a fogam Sebastian medáljára… - hallottam a hátam mögül egy férfihangot. - Mióta csak először megláttam…
Sejtettem, ki lehet az, aki elvette a medált. Eric.
- Te most velünk jössz! Csatlakozol néhány társadhoz… - szólt. Éreztem, ahogy szoros fogásban, de elrántanak a faltól. Megszemlélhettem Sebastian volt tanítványát. Téboly ült kék szemeiben, haja a füléig ért és meglehetősen kócos volt. Sötét öltözetet viselt hosszú kabáttal, kitartott kezében a medál lengedezett.
- Ugye, milyen jó lesz újra látni Sebastiant? - vigyorgott rám kegyetlenül.
- Aljas stri… - morogtam, mire jobbról kaptam egy égtelen nagy pofont. Vért köptem a kövezetre. Eric higgadtan állt és nézte, ahogy összeszedem magam. - Azt hiszed, te vagy itt a kemény legény? Hidd el, ha nem négyen lennétek, te semmit nem érnél! Ugyanaz a vámpír tanított engem is, ugyanúgy harcolok, ahogy te! - sziszegtem rekedt hangon.
- Milyen kár, hogy nem kerülhet már sor a megmérettetésre…. - sóhajtott álszent arccal. - Tudod, nemsoká felkel a nap, én pedig elég fáradt vagyok, le kéne már feküdnöm aludni. De előbb…

Ki se kellett mondania, már tudtam, hogy meg akarnak ölni. Elporlasztani, ahogy a többi vámpírt, kikötni engem is egy oszlophoz…Az utat már követni se bírtam. Senki sem volt se az utcákon, se a kis sikátorokban, sehol a városban. Mindannyian gyengék voltunk, mindannyian fáradtak, a napfény folyamatosan szívta el minden erőnket. Egy utcai lámpához kötöttek. Kelettel szembe ültettek egy bérház elé. Hatalmas ütéseket éreztem az arcomon és a bordáimon, szinte nem is éreztem a levegőt, amely az arcomba fújt. Már nem reagáltam a világ zajaira. Fájtak a csontjaim, fájt a bordám…
- Azt hiszem…. - lihegte elgyengülve Eric. - …itt az ideje búcsút venni. - gúnyos kacajt hallatott, mely akkor nem volt több puszta hörgésnél. A házak felett már látszott a nap, alig pár méterre tőlem már a betonra vetette a sugarait és egyre csak közeledett felém. - Sajnálom, hogy nem nézhetem végig az előadást.
- Meg fogsz halni, Eric! - sziszegtem fenyegetően. - Meghalsz! Ha nem is én öllek meg, majd más!

- Ne félts engem, itt a medál! - nevetett harsányan, majd meglengette a kezében a medált. Egy szemvillanás és már ott se voltak. Én pedig ott maradtam kikötve. Balra kaptam a fejem…A napsugár egyre csak közeledett, és egyre inkább éreztem a fájdalmat a testemben, egyre gyengébbnek éreztem magam. Elkábultam a fájdalomtól, de próbáltam a tőlem telhető legtávolabb maradni a naptól. Az emeletesház eltakarta. Egy ideig... Teltek a percek, és én nem tudtam szabadulni. Alig pár centire volt tőlem. A kétségbeeséstől könnyek gördültek végig az arcomon, eszeveszetten rángattam a karomat, de a kötél nem engedett. Vergődtem az oszlop tövében és üvöltöztem, hátha meghallja valaki. De senki nem hallotta meg, mindenki aludt. Elérte a napfény a kabátomat. Zihálva vettem a levegőt, egyre forróbbnak éreztem, kezdett égetni, égetett, égetett és égetett….

- SEGÍTSÉG!!! SEGÍTSEN MÁR VALAKI!!! - vártam egy vámpírra, hogy megmentsen, de ilyenkor már aludtak. Nem jött egy égi csoda, a kabát egy ideig védett, aztán artikulálatlan ordítás szakadt fel belőlem, mikor a nap sugara a bőrömre tévedt. Elviselhetetlen volt a kín, soha nem éreztem még akkora fájdalmat. Hiába rángatóztam, csak elveszett minden erőm. Az égett hús szaga áradt a vállamból, eltartottam az arcomat….A fejem lebukott, és én nem érzékeltem már a fájdalmat, mely olyan erős volt, hogy arra talán nincs is szó. A bőr a karomon leégett a húsig, kis híján el is porladt, oldalra billentem, el a nap elől, és kábán a betonra buktam. A betonra…? A kötél már nem szorította a kezem, a földön feküdtem. Egy kéz megragadott a derekamnál fogva, majd felemelt, és én éreztem, ahogy a fény távolodik tőlem…Vagy inkább én távolodok a fénytől…

A fájdalom lüktetett a karomban, mikor felébredtem. Merthogy felébredtem. Életemben másodszor, mikor úgy gondoltam, nincs tovább. Áldott szerencsének tudtam be, viszont azt nem tudtam, miért érne egy vámpírt ekkora megtiszteltetés, hogy megússza a kínhalált. Egy koporsóban voltam, a karomon éreztem a vastag kötést. Egy vámpír hozhatott ide. - morfondíroztam. Minél előbb ki akartam deríteni, hogy ki mentette meg halhatatlan életemet.
Kinyitottam a koporsó fedelét és kimásztam.
- Ez az én lakásom. - néztem körül összehúzott szemmel. Üres volt a szoba, de szokás szerint égett a tűz a kandallóban. De volt valaki a szoba másik végében… Ott a fotelban, mozdulatlanul. Közelebb mentem, hogy jobban megfigyeljem. Egy pillanatig azt hittem, hogy Sebastian az. De…Sebastian nem lehetett! Csak a fél arcát láttam, de az is el volt takarva hosszú szénfekete hajával. Aludt. Mélyen aludt. És ami a legmeglepőbb volt… - élő ember volt.

Megböktem a vállát. Mocorogni kezdett, jóízűen fordult egyet álmában, majd tovább aludt. Szemrehányóan ismét megböktem a vállát kicsit erősebben. Megint megmozdult, kinyitotta a szemét. Homályos őzikeszemekkel nézett rám, majd ismét lehunyta a szemhéját és aludt volna tovább. Mint a komédiákban, úgy kattant be neki, mit lát. Hatalmasra nyitotta a szemeit és az ijedtségtől kapkodva hanyatt esett a fotellal.
Én csak a szemöldökömet húztam fel, és néztem, ahogy zavarodottan összeszedi magát.
- Te meg ki vagy? - kérdeztem gyanakodva.
- Ne…Ne ölj meg, jó? - tartotta maga elé egy kicsit idegesen a kezét. Légzése kezdett lassulni az ijedtség után, mikor megnyugodott, folytatta. - Megmentettem az életedet.
- Mintha lenne életem.
- Mármint… nem úgy értettem. Na, tudod te! - legyintett. Zavarában nem tudott mit csinálni. - Egy ideje figyeltelek. Te mondd, tényleg…? Tényleg... izé… szóval… vámpír vagy? - nézett rám nagyra nyílt barna szemeivel. Haja a szemébe hullott, érett arcvonásai kíváncsivá szelídültek.
- Igen. - válaszoltam röviden, majd ledőltem a kanapéra.
- Hát ez tényleg… fantasztikus.. - nyelt egyet és próbált barátságos mosolyt erőltetni az arcára, több-kevesebb sikerrel. - …tudod…én már elég régóta kutatok a vámpírok után… kissrác korom óta… és... szóval…alátámasztott tények vannak, hogy léteznek vámpírok.
- Hű, de megnyugodtam…
- Ne gúnyolódj! - morogta a bajsza alatt. - Én csak..na, mindegy. Nem hiszem el, hogy te tényleg…
- …vámpír vagyok.
- …igen, és hogy a nyílt utcán voltál kikötözve hajnalban, és hogy nekem kellett…
- …megmenteni az életem. - fejeztem be.
- Igen. - szólt tétován, majd zsebre dugta a kezét. Huszonöt év forma volt, de még élénken élt benne a csintalan gyerek. Egy kis komisz, aki világ életében szemben állt a halandók által felállított valósággal, és hitt a vámpírokban. Most pedig itt fekszek előtte sebesült karral a kanapén, és nem tud megszólalni. - Akkor én most… - lépett az ajtó felé. - …nem is zavarok!
- Nem zavarsz. - szólaltam meg. - Ami azt illeti kifejezetten mulattatsz. - mosolyodtam el.
- Oh, elég mulatságos lehet, hogy majd kiugrik a szívem! Tudod, nem sűrűn szoktam csinos vámpírhölgyekkel találkozni az utcán... - húzta el a száját.

- Az a mulatságos, hogy milyen ideges vagy. Majd ha bántani akarlak, szólok. Nem ülsz le? - kérdeztem, mivel már egy ideje az ajtóban állt és egy kattanás kíséretében szó szerint a kezében maradt a kilincs.
- Öh..De. - visszarakta a kilincset a helyére, majd leült velem szembe a másik fotelbe. - És mondd csak, mióta vagy vámpír? - kíváncsiskodott. - Hány éves vagy?
- Háromszázöt éves leszek novemberben. Tehát decemberben lesz, kettőszáznyolcanöt éve, hogy vámpír vagyok. - a gyógyulással járó zsibbadás kezdett enyhülni a karomban, összekulcsoltam a kezeimet és a fejem alá fektettem. - És mondd, te mióta is vagy ember?
- Amióta megszülettem. - vágta rá csípősen, ahogy szokta. Aztán rájött, kivel is beszél, és be is ugrott, mit kérdeztem. - ..úgy értem…huszonöt…huszonöt éve.
- És miért szántad rá magad arra, hogy megmentsd az életem? - kérdeztem, miközben le sem vettem róla a szemem és malmoztam a fejem fölött.

- Hát… az a helyzet, hogy egyszer láttalak, ahogy elkaptál valakit az utcán. - itt nyelt egyet, mikor látta, ahogy megmerevednek az arcvonásaim. - Úgy gondoltam, hogy csakis vámpír lehetsz, ezért követtelek hazáig. És mostanában azzal töltöttem az éjszakáimat, hogy téged tanulmányoztalak. - nyelt egyet, mikor látta, hogy a szememben fellobbant a fekete tűz.
- Nem vagyok múzeumi darab, és tudtommal dinoszauruszra sem hasonlítok. - vágtam oda kissé sértődötten, majd ingerülten felálltam a kanapéról és töltöttem magamnak egy italt, hogy lenyugodjak. Kiállításra nem akart vinni véletlenül, miután már mindent megtudott rólam?
- Nem akartalak megbántani…csak…érdekelnek a vámpírok. - nagy levegőt vett és megkockáztatta… - Én is szeretnék vámpír lenni!

Úgy perdültem meg a tengelyem körül, hogy ijedtében összerezzent. Pedig nem volt az a félős alkat. Erős volt és kidolgozott, szemei bátorságot sugalltak, és erőt, én mégis ízzé-porrá tudtam volna zúzni mind a tekintetét, mind a csontjait.
- MEG VAGY TE HIBBANVA??? - mennydörögtem magamból kikelve.
- Tudtam, hogy ezt mondod. - húzta el a száját negédesen. - Ha azt hiszed, nem gondoltam át elégszer, akkor biztosíthatlak, megtettem.
- Nem tudod, milyen a halhatatlan élet! - mintha már a kimondásától undorodtam volna. Élveztem, de kegyetlenül fájt. - Elvesznek mellőled a barátaid, a családod, aztán egyedül maradsz, és oda jutsz, ahová én!!
- Te nem is hasonlítasz egy vámpírra… - ez a megszólalás olyan butának tűnt, hogy szép önszántamból jó erősen belevertem a fejem a szekrénybe.
- Mondd, te honnan veszed, hogy nem hasonlítok egy vámpírra, ha egyszer én vagyok az első, akivel találkoztál? - motyogtam a szekrényajtónak.

- Megvan a Drakula című könyv. - szorította össze félszegen a száját. - Onnan.
Hangosan elnevettem magam.
- Már értem. Ennyi sületlenséget… - csóváltam nevetve a fejem. - Annak a könyvnek legfeljebb a negyede áll közel a valósághoz… - mulatságosnak találtam. - Mindegy. Nem minden könyvnek kell hinni. - legyintettem. - Kasszasiker volt anno, most pedig vámpírkultusz. Ha azt hiszed, attól a könyvtől okosabb lettél…hát, sajnállak.
- Hét éves voltam, amikor megjelent. - húzta fel az orrát. - Jól van, na, ne röhögj ki, légy szíves!
- Bocs… - tapasztottam be a számat, hogy nehogy tovább folyjon belőlem a nevetés. - Na és? Mit tudsz még a fajtámról?
- Például azt, hogy sosem vagytok betegek. - szólalt meg. Hangjában csendült valami, s szeme kifürkészhetetlenné vált.
- Így igaz.
- Én is vámpír akarok lenni. - szólt.
- Aludd ki magad! Fáradt lehetsz.
- Nem vagyok fáradt! - csattant fel. - Ha nem engeded, hogy vámpír legyek, legalább mutasd meg, milyen vámpírnak lenni! Mutasd meg, mit csinálsz, hogy élsz!

- Mintha te magad mondtad volna, hogy már figyelsz egy ideje. - tekintetem a szemébe vágott. - Csak kell tudnod rólam valamit.
Leszegte a padlóra a tekintetét, de érzelmeket szemei még mindig nem sugároztak.
- Beteg a szívem. - nézett rám. - Elég súlyosan. Nem sok idegességet engedhetek meg magamnak, ezért volt olyan alkalom, amikor nem akartam utánad menni, nehogy véletlenül olyat lássak, amitől megállna bennem a pumpa. - ismét lefelé nézett. - Nem egyszer fordult elő, hogy majdnem meghaltam. Ez nekem így nem élet!
- Az enyém se élet… - szóltam csendesen. - Inkább…kárhozat. - sóhajtottam. Megsajnáltam szegényt. - Mi a neved?
- Gabriel. - szólt. Ismét felemelte barna őzikeszemeit, melyekben immár férfias értékrend csillogott. - És a tiéd?
- Victoria. - kinyújtottam a kezem. - Örvendek! - elfogadta a kézfogást. Nem tudtam elhinni, hogy háromszáz év után én még halandókkal jópofizok, de…tetszett! - Tehát, Gabriel…Azt akarod, hogy megmutassam, milyen az én..öhm…életem?

- Pontosan. - bólintott. - De előbb tudni szeretném, mi volt ez az eset hajnalban!
Sóhajtottam. Tudtam, hogy el kell majd mondanom. Jólesett, hogy van valaki, akinek megtehetem, de belülről rágott a kín, hogy kudarcot vallottam. A medált elvitték.
- Több, mint nyolcvan éve, mikor meghalt a mentorom, megörököltem tőle egy medált. - kezdtem bele csendesen, majd leültem a kanapéra. Szemem előtt felvillantak a múlt képei. - Egy sárkányt ábrázol. Ez a sárkány megvédett engem azoktól a vámpíroktól, akik megtámadtak.
- Hogyan? - kérdezte meglepődve.
- Napfénypajzsot emel a vámpír köré, ami elevenen megégeti. - részleteztem. - De a medál csak a segélykérő szív szavára nyílik. Támadni te nem támadhatsz, csak védekezhetsz…. Mégpedig a medál támadásával. - belemeredtem a tűzbe. - A legnagyobb fegyver, ami a vámpírok kezében volt évszázadokon át. Sebastian, a mesterem, a családján át örökölte, az ő felmenői mind vámpírok voltak, az ő mestere az apja volt. De általa hozzám jutott a medál.
- És ki vette el? - kérdezte Gabriel.

- Volt egykor Sebastiannak egy tanítványa, aki megtagadta a támogatását és elzüllött. Ő vette el. - kárörvendően elmosolyodtam. - Csakhogy nem fogja tudni használni! Az mondták, ha ellenünk fordítja, katasztrófa lesz, de azalatt a nyolcvan év alatt, míg nálam volt, kitapasztaltam, hogy ha ölésre használnám, nem nyílik ki, csak ha megijedek. A szívem az, ami kinyitja, nem az eszem. Ezért tudom kinyitni én a medált…Mert Ericnek nincs szíve.
Gabriel szóhoz sem tudott jutni. Soha nem gondolta, hogy a képzeletén még ennyire túl is megy a vámpírlét. Érezte, tudta, hogy vannak vámpírok, de mindig arra nevelték, hogy a világon csak az valódi, amelyet a két kezével is meg tud fogni. Vámpírt még nem fogtak, hát a képzelet szüleményei lettek. Csakhogy én ott ültem tőle alig másfél méterre, és egy hangya erőfeszítésénél sem került többe, hogy megérintsen.
- És mit akarsz tenni? - kérdezte. - Azok alapján, amit mondtál, nem tudja, hogy nyílik a medál. De ha kideríti, mit teszel?

- Azt kiagyaljuk a többiekkel. - szóltam, és kortyoltam az italomból. Kishíján ki is köptem, mikor Gabriel hatalmasra nyílt szemeibe néztem. - Igen, nem csak én vagyok vámpír egyedül. - mosolyogtam rá derűsen.
- Ti…Ti…falkában éltek, vagy mi??? - habogott.
- Nem vagyunk vadállatok, ha erre célzol.
- Nem úgy értettem. - legyintett.
- Sebastian halála óta összegyűltünk ebben a városban, hogy legyőzzük Ericet, aki minden jelek szerint egyedül akar maradni a csatlósaival. - tettem le a poharamat. - Élvezetből gyilkolja a fajtámat.

- Te ezt úgy látom, nagyon a lelkedre veszed. - nézett rám tűnődve, majd összehúzta szemöldökét. - A vámpíroknak van lelke? - nagyon csúnyán nézhettem rá, mert azonnal helyesbített. - Úgy értem…a vámpírok nem kegyetlen, vérengző gyilkosok, vagy ilyesmi!?
- A kegyetlenséghez is érzés kell. Negatív érzés. - szóltam. - Ha negatív érzéseket képes vagyok magamból kiszűrni, akkor hogyne tudnék pozitívat, hamár egykor embernek születtem? Nem voltam mindig vámpír, én nem vagyok Sebastian.
- Jó, feladom, sok mindent meg kell még tanulnom. - sóhajtott. - Azt hiszem, én most hazamegyek. - kelt fel. - Holnap este jövök, megnézem a kötésedet, rendben?
- Rendben. - bár semmi szükség rá - tettem hozzá gondolatban.
- Akkor…jó éjszakát…vagy…jó reggelt…huh..hagyjuk! - vonta meg a vállát, és a kilincs után nyúlt.
- Gabriel!
- Igen? - fordult meg.

Feltolult bennem egy szó, amit őszintén ritkán mondtam ki, merő büszkeségből, de most kellett ez a szó.
- Köszönöm. - szóltam mély hangon, miközben a tűzbe bámultan, és nem Gabriel szemébe. Ahhoz nem tűntem elég bátornak.
- Nincs mit. - biccentett mosolyogva, majd kiment és becsukta maga után az ajtót.
Elnyújtóztam a kanapén, és még mindig a tüzet néztem. Nicsak, nicsak… Az éj leple immár egy vámpírnak is meglepetéseket tartogat...